Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-12 / 19. szám

Thursday, May 12, 1960

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Tiszán innen, Dunán túl.. I

■UL

ix.

A virágoskert se az már, mint az ezelőtti paraszti világban. A régi parasztházaknál a ház végénél volt pár lépésnyire kis kert az utca felől, benne kenyérmorzsa, tátogó, nenyuljhozzám, viola, harangvirág s hasonlók. Ma: az udvar nagyobbik fele az első szomszéd háza felől, s nem any- nyira nyári virág, mint bokrok, évelők, szőlőlugasok, törpe gyümölcsfák. S olyan hatalmas jázminbokor, amely “nem az utcára hajlik ki”, hanem boltozatosán lehajló ágakkal magánosoknak jó lenne nyaralónak. De párban is el leihetne han- darikázni benne. Ha esetleg úgy esne a sor. De most úgy esik, hogy Bereczky Bandi ül egy olyan lócán, ami abból áll, hogy négy karó le van verve a földbe, s egy deszka rá van szegezve. Szóval, Bereczky Bandi ezen a lócán ül, s Ágika meg a Bereczky Bandi ölében ül. Hely szempontjából eléggé jó megoldás, kisebb helyen megférnek, több hely marad a lemenő holdnak és a hajnalnak. S csókolóznak ugv, hogy se a lánynak, se a fiúnak nincs az esze a helyén. Még az érzékeik is tökéletesen csődbe mentek, összeolvadtak, még az se biztos, de nem is lényeges, hogy az egyik fiatalember, a másik meg fiatal leány, határtalan, felajzott szenvedély minden, ami van, a bokor, a hajnal, távoli neszek, zörejek, s a kakaskukorékolás.

A kakaskukorékolás a társadalomtudomány hajnalán még az emberi lelkiismeretre hullt, talán csak azért, talán másért is, de temérdek ember felébredt rá, ha csak pillanatra is, mindmáig. Idős Daruka Mihályné, született Megyeri Sái'a is felébredt. Fel is ütötte a fejét, de visszaejtette megint, s hunyó szendergéssel már-már alámerült volna az álom tengerébe megint, de egyszer csak hirtelen felült. A szóiba sejtelmes sötétjébe hallgatózott, de olyan égreorditóan csönd van, mintha megsiketült volna az egész világ. S tudja, hogy Ágika nincs idebent! Leugrik, magára ka- varintja a nyári takarót, az Ági helyére sebtében tapint rá tenyerével, s megy ki. Megáll a virágos kerttel szemben a tornácon, s a keleti égre hallgatózik, ahol a hajnalcsillag szórja, folyton csak szórja, majd csorgatja fényét a földre, s szeme- szöktéből megyen a kertbe. A jázminbokron innen lassítja lépteit, megkerüli, s csak áll.

— Mit csináltok itt? — kérdezi ijesztő csendesen. A két fiatal szétpattan pillanat alatt.

— Kérem szépen, én... — hadarja Bereczky.

— Tűnj el innen azonnal, te disznó, te kosz, te... te úri nyavalya... — mondja és keze oldalt nyúl, egy paradicsomkarót tör ki eléggé gyor san a földből. Bereczky dicséretére legyen mondva, magyarázkodni próbálna, de Megyeri Sára a vékony gallykaróval egyszerűen fejbevágta. A kutya ugatni kezd éktelenül, s az oldalkeritést marja, rágja, Bereczky egyszerűen átpattan az utcai kerítésen, és trappolva üget tova, mint a ló. Megyeri Sára most már az unokájához fordul. Azt hiszi, hogy ha most rendet csinál az annyira elvadult tényeken, s az ebből következett érzelmi ^ferdülésekben, nem lesz tovább semmi baj. Minden marad a régiben. Az unokája szelíd, kedves, szép teremtés lesz megint, aki még gyermek, hiszen alig hogy tizenhat éves, és amikor ők, a bátyja s nagyapja jön haza szekérrel a határról, szalad, hogy kinyissa a nagykaput. De ehhez két pofon kell, feltétlenül kell, s:

— Nesze. Nesze. — Mondja mindkét pofon után.

Ági úgy érzi, hogy a pofon nem az arcát érte, hanem a szivét, vagy tán még nem is azt. Hanem mindazt, ami a lélekben jelenti a szépet, az igazat, meg a jót, soha ilyen fájó igazságtalanságot, mint ez! Soha ilyen fájdalmat, ilyen hántást, mindarra, ami neki az életét, reménységét, célját, igazát jelentette, most nagymamája egyszerűen rátaposott.

— Engemet most megölt!... — sikoltja az eddig látott s hallott érzelgős, hamis filmek gics- cses pátoszával, s szaladni kezd keresztül a kiskerten, belé a nagy kertbe.

— Hová mégy? Jössz vissza azonnal? — szól szigorúan a nagymamája.

— Nem, soha... inkább világgá megyek... meghalok.... — s szalad, szalad. Végig a nagykerten, s onnan belé a határba. A kutya egy darabig vígan üget utána, de az idegen földeken megáll, a fülét hol legyezte, hol lesunyitotta, úgy hallgatózott belé a virradatba.

Megyeri Sára pedig csak áll a jázminbokor mellett, csak áll. Egyszer úgy érzi, hogy se a lábában, se a karjában nincsen szikrányi erő, máskor meg úgy, hogy tűzben ég a szégyentől mindene, hiszen ilyen szörnyűség, ilyen kegyetlenség se ővele, se senki mással soha nem esett ebben a kutya életben. Majd megint úgy érzi, hogy mindaz a szeretet, féltés, aggódás, jóság, amit az unokájára áldozott eddig, semmi, de semmi se volt az égvilágon. Többet ért volna, ha szélbe szórta volna, ha a nyári viharok, téli hóförgetegek elébe teregette volna, vagy hogy elhullajtgatta volna az utak mentén amerre csak járt, mert igy, ahogy történt, ahogy járt, hazugság minden, amit az emberről beszélnek, hogy tisztaság, meg szeretet, meg jóság, meg családi élet, mert nem is igaz, hogy valaha is meg lehet váltani a szenvedéstől az emberi világot.

Aztán nem gondolt semmire, csak leült a kis- lócára és azt érezte, hogy a percek olyan nehéz gyötrelmek, hogy alig bírja és valami nagyon, kimondhatatlanul fáj.

Egyszer csak távol, a határból, valami úgy hal- lik, mintha ott széj fújna, s a szélben az unokája sírását hallja, ahogyan akkor sirt, amikor még kicsi volt. Nem bírja tovább. Lefordul a lócáról a földre, zokog, s könnyeit csöppenként beissza a föld.

Aztán a sirás is elfogy, mint ahogy minden elfogy, ami van. S a hajnal is elfogy, s a lélekben sem maradt más, mint félelmes, s nyugtalan szomorúság. Megyeri Sára felkél, kicsit megborzong, s nem bánná, ha olyan hüs lenne a hajnal, hogy megfázott volna nagyon, és nem is kél fel többé, ha lefekszik. De nem fázott meg. Csak ül az ágy szélén, s csak ül, aztán azt mondja az urának:

— Hallod? Hallod, hé?

— Mia? — riadozik amaz.

— Kelj fel azonnal.

— Minek?

— Nincs Ágika. Oda van Ágika...

Most már az öreg Daruka felül bezzeg. Valameddig vakarja a lábaszárát, aztán mondja:

— Oda van a nyavalyába, hát hova ment vóna?

— Nem tudom, nem tudom. . .

Az öreg éktelenül rosszat sejdit, s lassan, szösz- mötölve felöltözik.

•

A kulturház tánctermében erre az időre elzengett minden táncmelódia, a terem kiürült végképpen, a nagy asztalnál verődtek össze azok, akik még itt vannak, az utolsó pohár borra, az utolsó koccintásra. Titi és bandája hegedűiket készen tartva, cincogtatva, leskelődve várakoznak amott, odább. Semmi nem mulhatik úgy el, hogy még ne lenne valami elmulnivaló.

A pestiek vannak még itt, meg a sofőrjük, aki nem iszik, dehogy iszik, csak úgy, suttyomban egy keveset és utána pörköltkávé-szemeket kapkod s rágja, rágja, mint a veszedelem. Meg aztán Sándor Margit, a művésznő, Puskás Tibor, Kovács Mária, Szilva Jóska, Daruka Miska, a gépállomástól egy traktoros, a termelőszövetkezetből két brigádvezető meg a bérelszámoló, na meg a doktor visszakerült. Egy betegét látogatta meg valóban. És itt van a gyógyszerész, aki hires, sőt hírhedt agglegény, és itt van Cukros elvtárs az adóügytől.

Puskás Tibor addig-addig bucsuzkodott saját eszétől, hogy valóban elment, sőt. Most meg már mintha visszafelé tünedezne:

— Kihörpintik boraikat, hazamennek a legények! — szónokolja, és poharát csakugyan fenékig issza.

— Én szeretnék már lefeküdni, fiuk. . . Hiszen . . . tizenkettőkor indul a vonatom! — sürgeti Sándor Margit Daruka Miskát.

Miska felméri az elmúlt éjszakái hirtelen, egy (kicsit bizony, többet is adhatott volna. . . Itt van ez a szép, pompás, tiszta asszony, és csak úgy, kiröppen a faluból, simán? Na aztán. . .

— Jó. Elkísérem.

Az asszony megrémül.

— Egyedül?

— Csak tán nem akar. . . tanukat ?. . .

Az asszony kicsit játékos ijedelemmel teszi össze a kezét.

— Nagyon kérem magát, ne maga, ne... — s majdnem kimondja, hogy nem attól fél, hogy Miskával lenne valami baj, hanem igenis, ővele, őbenne...

A fiú nagyon megkomolyodvia nézi pillanatig az asszonyt.

— Jó. Majd szólok Szilva Jóskának. Most pedig. .. búcsúzunk. .. — kezét megfogja s megcsókolja. Az asszony alig hallhatóan felsóhajt.

Hogy tud ez kezet csókolni, boldogságos Isten. — Jóska, légy szives. . . — érinti meg Miska barátja vállát, mivel az Puskás Tiborral beszélget, aki most itt, mint minden ilyen alkalommal, pertut iszik avval, akivel még nem ivott. De egyre nehezebb lesz a faluban ilyen embert találni.

— Tessék? — fordul meg Szilva.

— Kérlek, kisérd haza a művésznőt.

— Azonnal, azonnal — s keringel, mint a bábabirka. Olyan nagy és váratlan szerencsének tartja ezt, hogy azt hiszi, hogy valami komolyabb készülődés kell hozzá. De nem kell hozzá semmi. Pár pillanat, s máris ott mennek egymás mellett, által a parkon.

Szilva ivott az éjszaka, nem is keveset, s most az a baj, mert annyira meghatódott szerepétől, hogy úgy megyen az asszony mellett, mintha nyársat nyelt volna, s halványan feldereng benne egy nagyon közeli pillanat, amikor egyszer, de legfeljebb kétszer a művésznőt egy gömbakác alatt majd szájoncsókolja. A szájat csak. Azt a pompás, szép szájat, amelyből úgy suhogtak, száll tak, röppentek az este a dalok, mintha a jóisten legszebb zeneszerszáma volna.

— Megengedem, hogy... megcsókoljon —• mondja Sándor Margit nagylelkűen, megértőn, hiszen ez a mai éjjel benne Ls életre keltette a 'szunnyadó, várakozó nagy érzéseket, s egy csókkal több vagy kevesebb nem számit egy asszony életében.

Szilva Jóska rettenetesen meglepődik, hiszen olyan nagy dolog ez, hogy az ember fel se tudja érni ésszel, de olyan zavarban van, hogy elébb csak egyet köhint, aztán még egyet, de a harmadik már nem is köhintés, hanem a torka szinte trombitál, mintha a helyén ócska csizmaszár volna, és ekkor megtörtént a tragédia. Szilva Jóskának kirepült szájából a felső müfogsora anélkül, hogy tudta volna hova, vagy hogy valójában észrevette volna.

lSenki nem tudja, még tán a szomszédja se, hogy ilyen jótartásu fiatalember létére müfogai legyenek, de hiába, mert ez igy van. Nem ő tehet róla. Hanem a ló, ami még tizenöt éves korában kirúgta. S azóta mindég, de mindég úgy takargatja, mintha kizárólag az ő bűne volna és az istenért, valaki meg ne tudja! Hát nem tudja meg. De mit ér? Akinek nincs felül egyetlen foga se, egyáltalán nem tud csókolózni!

Úgy gondol erre, mintha végképpen kimaradt volna a paradicsomból, és kínba merevedett arccal baktat a művésznő mellett.

— Mi lett magával? — kérdezi a művésznő és belékarol.

— Belém szaladt a madzag... akarja mondani, de rettenetes dolog ez, mert csak mekeg.

— Nem értem! — csodálkozik amaz.

— Megette a tyuk a kenyeremet... — próbálja mondani ezt, de ez viszont úgy hallik, mintha azt mondta volna, hogy valakit befektettek a ketrecbe.

A művésznő lemondott arról, hogy házigazdájától valamit is megtudjon:

— Értem — helyesel kedvesen és kicsit kijjebb lép, mert csípőjével nekiütődött a fiúnak. S az most még rémültebben megyen mellette, kimeredt inakkal, s olyan arccal, mint a faszent. A művésznő ránéz, de rémülten kapja el róla tekintetét, mert annak az alsó ajka felkuncorodott egészen azi orra alá.

Szóval, ezek igy érnek haza.

S otthon Szilva Jóska lemarad a művésznő mellől az előszobában, az megriadva nézi a szétömlő fényben, mintha nem az a fiatalember érkezett volna vele haza, aki megindult mellette a kultur- házból. Vagy az utcán észrevétlen kicserélődtek? Nem egy Szilva Jóska van, hanem kettő? Nagyon összekuszálódott érzésekkel ment be a szobájába, amig vetkőzött, kétszer is leggugolt, hogy vajon nem leselkedik-é be valaki, tán a fiatalember a kulcslyukon ?

De tannak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy leskelődjön. Kint van az utcán, ott, ahol rájött az a marha köhögés, és csaknem négykézláb mászkál, s közben gyújtogatja a gyufát. S szeme úgy jár össze-vissza, mint a vasvilla. Egy ember egy lovat vezet felkantározva, felszerszámozva az utca közepén, fentebb már világosodik, csak a föld felett van közvetlenül sötét, az utcai világítás egy villanás alatt kialszik.

— Mit keresel, te, ecsém? — kérdezd az ember és lassít. Készen arra, hogy segítsen keresni, hogy ha kell.

— Semmit, csak. .. menj ék a dolgára — dór-