Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-05-05 / 18. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, May 5, I960 XmtíeJc a swiktsxtóköx Az ebben a rovatban kifejtett neze- j; Olvasóink j; tek nem szükségszerűen azonosak j; hozzászólnak a szerkesztőség álláspontjával ;; a közügyekhez LWWWWWWWWW« Május üdvözlése Tisztelt Szerkesztőség! Hús vétót azért ünnepeljük a Biblia tanítása szerint, mert Jézus Krisztus feltámadott. Az akkori uralkodó osztály keresztre feszítette, mert a szegényeket, a népet tanította és védelmezte. Ezen az ünnepnapon azokra gondolok, akik ma szintén az igazságot hirdetik és küzdenek érte és ezért őket üldözik és képletesen megfeszítik. Gondolok lapunkra, a Magyar Szóra, az amerikai magyar munkásság egyetlen lapjára és olvasótáborára, akiktől ezen újság további élete, mun kássága függ, hogy tovább küzdhessen a világ népeinek feltámadásáért. Üdvözlöm a Magyar Szó Írógárdáját és meghajtom az elismerés zászlaját azon munkájukért,, amellyel az igazságot, a nén jólétét, a szebb s jobb jövőt szolgálják. S végül üdvözlöm a magyar népi köztársaságot, kívánva neki a legszebb jövőt. Hogy ezen üdvözletek és jókívánságok necsak pusztában elhangzott szavak legyenek, piros tojásra valót is köldök lapunknak tiz dollár értékben, hogy a miami-i kvóta biztosan be legyen töltve. Kosa Berti, Miami, Fia. Nem neheztel ránk a kis regény miatt Tisztelt Szerkesztőség! A lap április 14-iki számában olvastam Berta Gyula levelét. Azt irta, hogy a regény közlését nem helyesli és hogy jobb célra is lehetne azt a helyet felhasználni. Én amondó vagyok, hogy minden lapban van valami a tudományról, volt elég bő cikk Corliss Lamont-tól iái hindu nép szokásairól és helyzetéről. Talán nem látta azt a cikket a fentnevezett olvasó? ■Szeretné, ha a házassági szokásokról, vagy hajó járatokról Írna a lap, én pedig ügy gondolom, hogy ez nem igen érdekelné az olvasókat. Ezen utóbbi valósággal ingyen hirdetés lenne s még csak meg sem köszönnék, ha a lapban erről Írnának. Én nem hiszem, hogy az ilyesmi több olvasót érdekelne, mint a regény. Azt elhiszem, hogy a regényt többen nem értették meg, erre el voltam készülve még a múlt regény történetéből, mert nem szóvirágokat adott, haiíém a nyers valóságot. így nem igen lehetett rajta ábrándozni. Ami pedig a szórakozási olvasnivalókat illeti, én szívesen bízom a szerkesztőségre, pedig már olvasom a lapot vagy két napja! A jelenlegi regény olyan szórakoztató, hogy sokszor a könnyek peregnek a szememből a nevetéstől, s amellett még történelem is, mert elénk tárja a múltat, a jelent és még a jövőt is! Csak meg kell érteni! Nagyon sok volna a regényt itt e levélben elemez ni, tehát bele sem fogok. Béke velünk! Wm K„ Tes as Alkalmazottak? Tisztelt Szerkesztőség! Péter Tamás “Alkalmazottak” c. múlt heti lapszámban közölt cikkét kénytelen vagyok megbírálni, nem a tartalmát illetően, hanem az “alkalmazottak” kifejezés miatt. Ahol ugyanis alkalmazottak vannak, ott alkalmazók is vannak, tehát a kapitalizmus alól felszabadult országok alkalmaznak ? Azt hiszem, hogy a tőkés termelést, amelynek “alkalmazottai” voltak, nem lehet egy kalap alá venni a mai szocialista termeléssel, ahol a munkások maguknak dolgoznak. A “dolgozók” elnevezést, vagy “munkások tábora” elnevezést sokkal jobbnak találnám. Mautner B. A fölégetett hidak Tisztelt Szerkesztőség! A budapesti Erzsébet-diid felépítéséről szóló cikk olvasásakor régen lehullott függöny göi-dült fel előttem. Szoros emlékek fűznek ugyanis az elpusztított Lánc-hidhoz, amely még kezem munkájának nyomát is viselte. A náci barbárok tömegpusztítást végeztek Budapesten, a hidakat is elpusztították, bár alig hihető, hoy ezeknek a hidaknak volt valamilyen hadműveleti értékük. Milyen emberfeletti feladat lehet ilyen alkotásokat, ilyen imponáló, gyönyörű hidakat újjáépíteni! Különösen azután, amit a náci fenevadak gyönyörű szülőhazánkban elkövettek! Heltai Jenő, hires és becsületes magyar iró Budapestet a “csodálatos hidak városának” nevezte. Ki mert volna arra gondolni, hogy azt a nagy családot, amit Budapestnek ismerünk, valaha is eltépi egymástól a gonoszság, amikor a hidak vizbetaszitva, tehetetlenül hevertek a Duna habjai között. De csoda történt, a szovjet hadsereg és az alkotni akaró munkásság uj hidakat, uj országot épített. Mindennek van múltja, igy a hidaknak is. A magyar urak uralma idején a munkások éhbérért végezték a hidépitéssel járó veszélyes munkát. A Lánc-hidat nevezhetnénk az összes hidak csa- ládalapitójánialk. Sok huza-vona után épült fel, s az úri semmitevők az átkelésnél nem fizettek hidvámot, de azok, akik építették, szóval a szegény nép, fizetett. A Lánchidat sokszor meggyalázták. Az apostoli ranggal jelzett Habsburg idióták a Lánchídon páváskodtak néhanapján. Volt azonban a Lánc-hidnak dicső napja is, amikor a néptömegnek a Várba vonulását a Lánchidi csata előzte meg. Úgy, mint minden mást, az idő vasfoga kikezdte a hidakat is. Ezért vált szükségessé az átépítés. Az első világháborút megelőző években a Lánchíd összetartó kapcsait és láncrendszerét ki kellett cserélni. Ezt megelőzőleg a Hidfelügyelő- ség egy “miniatűr Lánchíd” elkészítését határozta el. Ekörül alakult ki az a gonosz szándék, ami jellemző volt a Tisza István-i időkre. A tervek kidolgozásánál már látszott, hogy ennek a remek alkotásnak a megvalósítása nehéz ezresekbe fog kerülni. Ezért próbálkoztak több üzemben, mint a Ganz-Danubius, a Lang, stb., de sehol sem sikerült az éhbéres munkát lekötni. Előtérbe került ekkor a MÁV főműhelye, Újpest István-telepen. Vannak még élő tanúi annak az egész országra kiterjedő vasutas-sztrájknak, amit a Tisza- kormány gonoszul letört az 1900-as években. A sztrájkbizottságban volt egy áruló, aki a határozatokról értesítette az állami közegeket. Ezt az embert árulása jutalmául főfelügyelői rangba helyezték és kinevezték a közlekedési múzeumhoz igazgatónak. Az ő irányítása alá került a miniatűr Lánchíd megépítése. Megkérdezés nélkül kirendelték az embereket ennek a nehéz feladatnak az elvégzésére. Sem munkabérszabályzat, de még az elfogadható tervrajzok sem voltaik készen, s legjobban hiányzott a szakértelem. Azt a munkát, ami egyik nap elkészült, a másik nap elfogadhatatlannak nyilvánították és ócskavas lett belőle. Ennek ellenére a hídépítés ment, a kárbaveszett anyagot, munkaidőt pedig a mozdonygyártás terhére Írták. Segédgépek hiányában a munka kínos körülmények között folyt. A papirvékonyságu láncszemeket acéltömbön kézzel kellett kicsiszolni. A miniatűr Lánchíd elkészült, 12 méter hosszúságban. A sztrájktörő muzeumigazgató naponként szemlélte, hogy megy a munka. A munkások úgy adtak kifejezést iránta való nagy “szeretetüknek”, hogy a mozdonyok közül megdobálták és megérdemelt nevén szólították. Ez a kis történet is fényt vet arra, hogy milyen körülmények között dolgozott a magyar munkás abban a “régi jó világban”. Az állami munkásokat külön törvények tiltották el a szervezkedéstől. Megaláztatás és elbocsátás volt az osztályrészük. A kész ‘miniatűr” hid, amely a magyar munkás szorgalmát és tudását igazolta, a közlekedési múzeumban volt kiállítva; ha helytállók értesüléseim, a második világháborúban bombatalálat érte és elpusztult. Ha netalán nem igy lenne, ajánlom a hazalátogatóknak, hogy tekintsék meg. Annak a 4—5 Duna-hidnak az újjáépítése és a kisebb-nagyobb többezer más hidnak a felépítése az ország minden részében, milyen óriási feladatot rótt ki a népi demokráciára! Az úri rabtartók, akiknek “foglalkozásuk emigráns” fújják a háború tüzet és szeretnék felégetni a már újjáépített hidakat, hogy visszaállíthassák becstelen rendszerüket. Pedig tudhatnák, hogy a hullám- sirba süllyesztett hidak, a fölégetett házak mindörökre fölégették előttük azt az utat, amelyen nincs számukra visszatérés a tisztességesen dolgozó emberek társadalmába. Vass K. ügy érzem magam, mintha ott lennék Tisztelt Szerkesztőség! Én is egyetértek azokkal, akik a naptárt dicsérik. Még a télen megkaptam s ahogy rápillantottam a fedelére, gondolatban! kezet szorítottam Gellért Hugó rajzolómüvésszel. A tartalma pedig. . . ezt nehéz szavakban kifejezni, s csak any- nyit, hogy sokat tanultam belőle. Köszönet mindenkinek, aki létrehozásán közreműködött. Csak az bánt, hogy anyagilag nincs módomban hozzájárulni. Ha én is ott élnék Amerikában, mint sok volt honfitársam, kivenném részemet a lapfenntartás nehéz küzdelemből. De igy csak távoli szem lélője vagyok a nagy csatának. Segítenék, mert mióta csak olvasója vagyok a Magyar Szónak, egészen úgy érzem magam, mint egy amerikai, bár sohasem jártam ott. Ismerem életüket, harcukat, haladásukat és eredményeiket. A lap minden szava igazság, s csak akkor fog el szomorúság, amikor a feketével keretezett neveket olvasom. Vajon lesz-e utánpótlás, ha a régi gárda kidől a sorból? Nem nagyon hiszem, hogy ez az “uj- amerikásoik”-ból alakulna ki, mert tisztelet a kivételnek, a legtöbbje nem való a Magyar Szó ol- vasógárdájának soraiba. Ezeket nem a nyomor hajtotta ki, mint annakidején az “öreg ameriká- sokat,” mert kivándorlás s szökés között nagy a különbség. Talán, majd ha saját bőrükön érzik, hegy még sincs minden úgy, ahogy elképzelték! így hát a veterán harcosoknak még sokáig magasra kell tartani a fáklyát, hogy a homályban tévelygő fiatalok a helyes útra találjanak. Gábor Károly Nagymaros, Magyarország Hogyan lettem in vegetáriánus Tisztelt Szerkesztőség! Mióta a lapot olvasom, mindig nagy figyelemmel kisérem a külmunkatársak Írásait. Mondhatom, hogy kitűnő, dicséretreméltó Írásokat olvasok tőlük. De általában véve ezekre csak ritkán válaszolnak az olvasók, ami annyit jelent, hogy egyetértenek az írásokkal. De bezzeg másként áll a helyzet, amikor kritizálnivalót találnak egy-egy cikkben! Mindjárt tollat ragadnak és odamondogatnak, hogy nem igy van, hanem úgy! Most ez történik velem is, amikor EHN külmunkatársnak szeretnék “odamondogatni”. Amióta írásait olvasom, azt látom, hogy nagyon gyakran foglalkozik a táplálkozás kérdéseivel. Ezekből a cikkekből megtudjuk, hogy miként élt az elmúlt 45 évben. Azt hiszem, hogy velem együtt az olvasók is örülhetnek, hogy jó egészség nek örvend és kívánom, hogy amíg lapunk fennáll, mindig jobb és jobb cikkeket olvashassak EHN munkástárstól. Az utóbbi cikkeiben, mint pl. a “45 év után” cimü cikkében, igen érdekes és tanulságos dolgokról ir, ami nekem nagyon tetszett, mert történelmi tényeken alapszik és mi ujamerikások nem nagyon ismerjük azoknak a küzdelmeknek részleteit. Ezt a tanulságos cikket kivágtam a lapból megőrzésre. De még ebken a cikkében is ir arról, hogy miből él. Ha már EHN annyira ragaszkodik ahhoz, hogy nyilvánosságra hozza ezt a kérdést, hát akkor most én is nyilvánosságra kívánom hozni, hogy én miből éltem a drága Horthy-rendszer- ben. A legszegényebbek közé tartoztunk; anyám napszámos volt, se földünk, se házunk nem volt. Egy községi lakásban éltünk, amely bika-istállókkal volt körülvéve. Anyám kéthetenként sütött két nagy kenyeret, s ennek elégnek kellett lenni a következő sütésig. Egv darab száraz kenyérrel és egy félliteres üres bögrével jártam iskolába. A magammal vitt kenyér és az iskolában kapott
