Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-14 / 2. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, January 14, 1960 t w-t-v ▼ t t't ▼ t T1 ▼T'VT ^ T^rr^rr ii ^ ^ ^ ^ ^ 2 Ö ►-^- -A.—A—A iA .iAi A Ai ^-H^tn. »*^k_dÉfci. (11—13) — Szájalni tudsz, de fikarcnyi emberség sincs benned! Ha te döglenéi annak a helyén, majd nem ordibálnál! Ez nem a villamosod, hogy a páciens tyúkszemére léptek, aztán továbblódul... Ki a parancsnokotok ? Pillanatra csend lett. — Hagyd a fenébe, Jónás -— morogta egy diákféle. Az autó köré szorult embergyürü lassan megnyílt, amikor a kocsi hátulja felől éles gyermekhang sivitott: — Ruszkit visz a disznó! Kinyírni!!! Vincze felüvöltött: — Marhák vagytok! Velünk harcolt, a Kiliánnál ! Hol a parancsnokotok ? Ide vele! Ostobákkal nem tárgyalok ! — Lassan a testtel, kisöreg — mordult rá a kalauz, és nagy lapáttenyerével összefogta Vincze mellén a ruihát. — Nem köil izgulni. Az árt az idegeknek. Még tán bajod is esik. Azt mondod, velünk harcolt? — Velünk hát. Három páncélost lőtt ki, a harmadikból őt is meglőtték. Azt mondjuk nekik, hogyha átállnak, nem lesz semmi bajuk, ti meg agyon akarjátok verni. Talán, hogy a többi közénk ne jöjjön, mi? — Szóval, átállt. . . — A kalauz lassan elengedte Vinczét. — Na, eredj, kisöreg, vidd a muszkádat. . . Vincze visszaült a sofőr mellé, s a kocsi elindult. Nagyot sóhajtott, homlokát kiverte a veríték. — A fene látott ilyen kutya cirkuszt. Iránytű kell ide, hogy megmondja, mikor mit beszéljen az ember, nem orvos. Hajnal derengett. A kórházba érkezve telefonált a sebészetre, hogy itt a kötszer. A rakomány átadását és a sebesült elhelyezését a gépkocsivezetőre bízta, ő maga pedig védenceihez ment. Már ébren találta őket, s harsányra hangosított jókedvvel köszönt rájuk: — Erőt, egészséget. . . Hát az asszonyka? Még alszik, m,i? Úgy is van az jól, hadd pihenjen szegény. Választ sem várt, hadarva folytatta: — Na, látom, az orvosok betartották, amit megígértek. Tudja, Sasvárikám, annyi a sebesült, hogy... ajjaj! Most is hoztunk egyet. Képzelje csak, ahogy megyünk a kötszerért, hát ott hever az ut szélén a szerencsétlen. Alig tudtunk neki helyet szorítani, mert az autó teli volt vattával, pólyával. De azért behoztuk. Csak nem hagyunk ottveszni valakit az utcán? Hanem azt elintéztem, hogy ebbe a szobába ne állítsanak be uj ágyat. Ha tudná, mennyit kellett agitálni a parancsnokunkat ! Mondtam az osztályos orvosnak is... “Nézze, szakikám, a tizenkilencesbe ne tegyenek pótágyat. Ott fekszik az a két aknasérült, hagyjanak nekik békességet, mert azoknak nagyon árt az izgalom. Aztán a generálisnak is lesz egynéhány jó szava, hogy rendesen elláttuk őket.” — Na, erre végül is megígérték. Sasvári mosolygott a hadtápfőnök tekintélytiszteletén. Leszenka horkantott és összeharapta a száját, nehogy valami vaskos gorombasággal tisztelje meg Vinczét. A hadtápfőnök egyébként nem hagyott kétséget afelől, hogy céljai vannak velük. — Majd elmesélik annak a mérges generálisnak, hogy nem eszik olyan forrón a kását, ahogy főzik — mondta, és szemérmetlenül sevár mosoly- lyah hozzáfűzte: — Meg hogy kár ezt a Vinczét itt rothasztani, egy ilyen piszlicsáré helyen. Dolgozik ez úgy a maga vonalán, hogy réges-rég a minisztériumban kellene ülnie, valami szépen faragott Íróasztal mögött. Hogy nem vitte többre századosnál, annak sem ő az oka, néni bizony, Egy ilyen kórházacskába ritkán hull’ k, CsiUgg a' magártifajtára. Az orvosokat bezzeg..tamilé vele,.. U§y vágyók en, mint a külváröáV'eih^r, jltévga- autót Iát, azt is többnyire csak t^erlrotyim’Pey-'! szénái város közepén annyi a Zisz ineg á Ppbédáá. Nem azért mondom, de rámférrte ^kcízelebb kerüljek a husosfazékhoz, . • Ajánlkozására Sasvári kényelmetlen mocorgása felelt, meg Leszenka horkantása. Vincze távozni készült, s mielőtt elment volna, bizalmaskodó nyájassággal vállon veregette Sasvárit: — Na, ideküldjem az asszonykát? Sasvári beljebb húzódott az ágyon. — Mi az, összevesztek? — csodálkozott rá a százados. — Nem. Hajnal óta dolgozik, beállt segíteni. Úgy hallottuk, nagyon kevés a személyzet. . . — Derék — dicsérte a hadtápfőnök. — Tényleg szükség van minden épkézláb emberre. De mit csinál ilyenkor? Még hét óra sincs, a laboratóriumban még nincs munka, az irodák is később kezdenek. — Segít az ápolónőknek. — Ugyan, jobbat nem talált? A betegápolás távolról nézve nagyon szép és nemeslelkiü valami, közelről annál csúnyább. Majd én keresek neki- való elfoglaltságot. Sasvári nem hagyta folytatni: — Ne keressen, ö határozott igy, én meg helyeslem az elhatározását. Ott legyen, ahol szükség van rá. Vincze értetlenül vonta fel a szemöldökét. Hát ha egy tábornok-rokonnak nincs jobb dolga, mint mások piszkát pucolni, ám tegye. Megkérdezte, akarnak-e újságot — igaz, tegnapi, de talán hasznát veszik. Előhalászta belső zsebéből, és az éjjeliszekrényre tette, majd bokros teendőire hi- vatkoz.va, sietősen elbúcsúzott. Alig tette ki lábát az ajtón, Leszenkának ne- vettében fülig szaladt a szája: . — Úgy beszél veled, mintha naponként háromszor megkérdezné a vezérőrnagy elvtárs, hogy aszongya: “Sasvári, feleljen már, ki az istenből csináljak hadtápfőnököt?” Nagy seggnyaló ez a te barátod. Kiköpött. Sasvári méltatlankodott: — Ne köpködj... Micsoda szokás ez! Nem tudom lerázni. Azt hiszi, hogy valami közöm van a tábornokhoz. Ha megmondom, hogy nincs semmi és menjen a fenébe, akkor mindjárt romlani fog az ellátás meg a bánásmód. Hadd higgye! Majd amikor elmegyünk, megmondom neki, hogy tévedett... Nagyot fog nézni. — Ne higgye, hogy szívességet csinál nekünk! A kötelességét végezze. Én egy csipettel sem kérek többet, se kevesebbet attól, ami jár. . . És akkor köpök, amikor nekem tetszik. A gyomrom émelyeg tőle, hát köpök. Sasvári megigazította feje alatt a párnát, és ezzel fejezte be a vitát: — Az újság azért nem jött rosszul, legalább tudni fogjuk, mi hír a városban. Majd megkérünk valakit, hogy olvasson fel. Leszenka diinnyögött még egy sort, de az uj- ságszerzés őt is megbékítette. • A légnyomás kitörte az ablakokat. Az üvegcserép aprószemcsés morzsalékká zúzódott a vasalt sarkú csizmák alatt. A süppedő, keleti mintás nagyszőnyeget felszedték a szoba közepéről, és átvitték a tábornok irodájába. Éjszakánként azon aludtak három-négy órát. Fonott ülőkés karosszé kék fogták közre a heverőt, amelynek háncsfonatán; egy tiszt gubbasztott, köpenyét a fejére húzta és hortyogott. A segédtiszt a páncélszekrény tartalmát rakosgatta össze. Az íróasztalon hirtelen firkantott cédulák, nyomtatványok, újságok ösz- szekuszált lapjai, kefelevonatok hevertek egy apró rádiókészülék társaságában. A tábornok az Íróasztalra támaszkodva, egy négyrét hajtott újság- lapot olvasott. Az asztaltól jobbra görgős lábakon telefonkészülék állt. Elmés szerkezet volt, két hallgatóval a tetején, oldalán fogantyusor, amely városi, házi és úgynevezett “K” vonalat kapcsolt. Az egyik hallgatót éppen Marót ezredes szorongatta: Hangja rekedt volt, szavait heves taglejtésssl kisérte. .— Ide figyeljen, alezredes elvtárs, értse meg, nem adhatok támadási parancsot, amiköb ném merem a helyzetet. Érti?! Nem is-me-rem. ’Gse-t--1 lekedjék belátása szerint. ■A. telefonból kihallatszott a drót másik végéh beszélő parancsnok rikácsolása: .—. Az ujjammal nem tiüdom szétkergetni őket .. . Amikor a küldöttséget kidobtam, hogy nem adok fegyvert, elkotródtak. Most visszajöttek egy nagyobb tömeg élén és össze-vissza lődöznek. — Nézze, fegyvert egy darabot se adjon ki. . . A kapun be ne engedjék őket, mert akkor baj lesz, védjék meg a laktanyát! — Szóval tűz? Marót széles grimasszal a mennyezetre emelte szemét: — Ember, értsen meg. . . Nem adhatok támadási parancsot, amikor a kormány kegyelmi időt hirdetett. . . — Fejét hirtelen mozdulattal hátra kapta, egyenesszálu haja homlokába hullott, hanj ja kiáltásba csapott át. — Maga megesküdött hogy megvédi a nép vagyonát, a fegyvereit, az egységét! Hát mit okoskodik itt? Védje meg! Ha magára lőnek, akkor maga hagyja? Én itt vagyok, nem látok oda, hogy megmondjam: ezt meg azt csinálja! Teljesítse az esküjét! — Szóval akkor,-tűz? — Tűz, az istenit — recsegte Marót. A készülék zörgött. Gara vette fel a másik hallgatót. — Tessék — és baljával befogta szabadon maradt fülét, hogy jobban halljon. A Maróttal beszélő alezredes vidámodott hangon jelentette: — Teljesítjük az eskünket, ezredes elvtárs. — Na, jó, viszontlátásra. . . — Marót letette a kagylót és a fejét rázta. — De nehéz fiú. . . — jegyezte meg csendesen, és Garára figyelt. A százados hangja száraz volt és nyugodt. Kissé vontatottan ejtette ki száján a szavakat, “Álmos-lehet” — állapította meg Marót. — . . .Rönkös, nem vagy te mai gyerek. A kormány türelmi időt engedett a felkelőknek. Van az eskünek egy olyan pontja’ hogy parancsnokaimat, elvtársaimat soha nem hagyom cserben. Ha egyszer a Ságvári-ligetből segítséget kérnek, hát segíts. . . — Emberem nekem is kevés van. Csak tűzzel tudok segiteni, ahhoz meg utasítás kell. . . épp a kegyelmi idő miatt. . . Gara közbevágott: — Segíts, ahogy tudsz. Érted? Ahogy tudsz! — Jól van, komám, föléjük rázom a szőnyeget. A telefon kattant, Gara helyére rakta a hallgatót. Szeme összevillant Marót pillantásával. Az ezredes bólogatott és enyhén fölrántotta szemöldökét. Gara alig észrevehető mozdulattal vállát rándította. Papír zizzent. A tábornok letette az újságot, szobája felé indult. Fejét oldalra billentve, a válla fölött visszaszólt:-— Marót, jöjjön csak. . . A tábornok .megvárta Marótot. Amikor belépett a szobába, gondosan becsukta mögötte az ajtót, s elébe állt. Szeme nyugtalanul rebbent. — Marót. . . Hát ez igy megy ? Az ezredes farkasszemet nézett a tábornokkal. Bólintott:-— Igv, vezérőrnagy elvtárs. — És csendesebben hozzátoldotta: — Tulajdonképpen csak tanácsot adunk. Megértik, hogy mit csináljanak, mi meg elmondjuk, hogy mit csinálnánk az ő helyükben. A tábornok a fejét csóválta: — Ide figyeljen —■ két ujja közé fogta Marót hasán a zubbonygombot —, olyanok maguk. . . — Legyintett. — Nem adnak tüzparancsot, csak mondják, hogy lőjenek, mi? Marót fáradtan lehunyta szemét. A tábornok folytatta: — Mit fog mondani a Központi Vezetőségnek, ha egyszer megkérdik, hogy történtek a dolgok? Nem tréfa ez. A maga tanácsai emberek életét jelentik... Hát mit fog mondani? Marót kitört: — ...Nem érti... nem érti, Földes elvtárs? A hatalomról van szó. . . Értsék már meg. . . — Az ezredes torka elszorult, hangja elfulladt. Könnyek gyűltek a szemébe és arcára csordultak. Kitört: — Védekezünk, mindig védekezünk... Védelemből soha nem nyertek háborút, csak támadásból. . . Lövik az elvtársainkat, azok meg talán várjanak, amig a nyakukba dobják a hurkot? Mert a Központi Vezetőségnek harchelyzetben polemizálni tetszik, kegyelmi időt adogatni, amig kicsúszik a kezünkből minden? Kinek az érdeke, hogy ne verjük szét az ellenforradalmat? Azt szeretném trfdní: kinek az'érdeke? — A könny patakokban,folyt végig az ezredes arcán, és'rtbohyárá pérgé¥t?%arot’ÁVéá Vörös volt és egészen .eltortüít.^-^,;|lieH'‘nerh^kdnak.íhindj árt arrtr ’páTá'rtcsot', i,íi%yM§|íHt ag^ö'n magunkat ? Öngyilkosság ez is, az is. . . Rég el kellett volna rendelni az ostromállapotot, megvalósítani a katonai diktatúrát. Ehelyett kiadják a jelszót: megsemmisítjük az ellenforradalmi bandákat! De
