Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-04-21 / 16. szám
Thursday, April 21, I960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ-11 Tiszán innen, Dunán túl... Irta: SZABÓ PÁL VI. Olyan szép ez a mozdulat, s olyan emberi, hogy szinte pillanatok alatt évtizedeket pihen belé a lélek. Legalábbis (Sándor Margit igy érzi. Miska jobb karjával fonta át a derekát, ő bal kezével most annak a karjára könyököl, s igy igazgat menet közben valamit a haján. Bent, a táncteremben most a cigányzenekar van a dzsesszdobos helyén, s olyan igyekezettel játsszák, mintha soha nem akarnák többé abbahagyni ebben a kutya életben: Hogy ha nékem, hogy ha nékem száz forintom véna, Annak adnám, annak adnám, akinek nem véna. De mivel, hogy nincsen, Fából az ajtókilincsem, Madzag a húzója! Madzag a húzója! — No, lássa. A magyar táncokat is olyan szépen táncolja, Ágika. Miért nem ezeket táncolja? — Nem rajtam múlik. Én... egyébként.. . nagyon szívesen. . . — s micsoda szemekkel nézi a fiút, kegyelmes Isten! Ekkor pedig megtörtént a baj. Az a fiatalember, aki egy “tügyárba” jár Pesten, két barátjával, s hátuk mögött a dzsesszdo- bossal, s dobbal megállott a cigányok előtt, s azt mondta: — Hó! Elég ebből a nyikorgásból! A cigányok megriadva rángatták tovább a vonót, de a legény, Kistar István nem potyára jár Pesten a tügyárba, ököllel rávágott a hegedűre, az nem szakadt be éppen, de kidőlt a hurok alól a pecek. S a kavarodás pedig avval végződött, hogy minden legény elengedte a lányt, azok elröppentek tova, s a legények máris ott tolonganak csomóba. Csak XJjmor Ági nem röppent sehova. Ehelyt megfogta a Varga Dénes kezét, s azt mondta: — Jöjjön, jöjjön hamar. . . — s fellépett a piros bársonyfüggöny elé a színpadra. Varga Dénes talán akkor is utána lépett volna, ha a pokolba hívja. — Innen jobban látunk... — mondja Ági lelkendezve. Jobban látnak csakugyan, de ez is baj. Mert ebben a pillanatban Ági azt látja, hogy Kistar István pofonvágta Szilva Jóskát. — Na nézzenek oda. .. — mondja álmélkodva, majd Vargának mondja — csak egy pillanat! — S leugrik a színpadról, s szinte elsöpri maga elől, aki útjába esik (a könnyű tollseprü söpri igy el a súlyosabb szemetet), s máris ott van szemtől- szembe Kistar Istvánnal. Pillanatig néz rá merőn, aztán csitt, csatt. Két kemény pofont lekavar neki, s megy vissza a színpadra. Kistar István annyira elképed, s mire újra kezdődhetne a zűrzavar, itt van már Daruka Miska. — Hordd el innen az irhád, mig szépen vagy. íS azonnal eltűnik, mintha kámforgolyó volna. De itt van, megvan a dszesszdobos, aki félti a cigányoktól egyéni művészetét: — Kérem, én ezt feljelentem a vidéki zenekarok szervezeténél... — Kuss! — öklét mutatja, ő fogadta meg, a pénzt megkapja, hát mit akar? Nincs baj, csak annyi, hogy ez is eltűnt az éjszakából végképpen. De mindez nem azért történt igy, mintha Daruka Mihály nem bírná el a dszessz-zenét, dehogy azért, ő minden zenét elbír. iSőt, Ismer is cirokmuzsikától kezdve a dszesszdobig. Amennyit ez a fiatalember már dalolt, táncolt, különböző hang szerek mellett. . . Ha egyvégtébe csinálta volna, dijat nyert volna véle. őt tehát nem az érdekli, hogy ilyen zene vagy amolyan zene. őt csak az érdekli, hogy... (saját szavaival mondva) pofa be. Vagyis ne legyen semmi zűrzavar. — Rázendíteni! — rendelkezik a cigányoknak. Azok egyik kezükben a vonót, a másik kezükkel a hegedűt vagy a bőgő nyakát fogják, két összehajtó mozdulatot, és mintha elolvasták volna a művésznő gondolatát, felcsendül a húrokon:. Ha bémegyek, ha bémegyek a becsali csárdába, Rézfokosom, rézfokosom vágom a gerendába. Aki legény, az vegye ki, Kocsmárosné, bort hozzon ki! Még az éjjel csendőrvirrel Pingálom a csárdát ki! Valami olyasmi most ez a dal, mint “kutyaharapást szőrivel”. Párok állanak nyomban össze és táncolnak, táncolnak, mintha misem történt volna az imént, mintha örömben, vigasságban úszott volna ez a terem, ez a ház, ez a falu, mióta csak a világ a világ. — Hát akkor. .. mi is táncoljunk. .. — mondja Ági s megfogja a fiú kezét megint, és leugrik a színpadról. A fiú utániai. . . .S amikor ráhull az Ági két karja a Varga Dénes vállára, az úgy érzi hirtelen, mintha az a két kar az ő józan eszét keresné, kutatná, hogy aztán felgombolyitsa, mint ahogyan a cérnát vagy fonalat szokás. S a terem hangulata olyan forró és olyan tiszta, mintha soha nem csattant volna el semmiféle harag, méreg, civódás, se most, se azelőtt. • Éjfélre kialakult a mulatság tökéletes, szinte klasszikus rendje, a társaság egy része az innenső, kisebb teremben asztal köré húzódott, más része a nagy teremben táncolt vagy pedig állt, ült, udvarolt, s várta tánc alá a muzsikát. Harmad része aztán kint ácsorgott az előszobában, az öregek vagy öregebbek, ámbár nem lehet egyáltalán idő szerint osztályozni ezt a népet, hiszen nem az idő osztja be itt se mulatságban, se dologban, se bármilyen társadalmi életben a társadalom rendjét, hanem valami más, amit igen körülményes lenne megmagyarázni, meg bajos. Talán avval mutathatunk meg belőle valamit, ha azt mondjuk, hogy az értelem kezdi már itt kiformálni a társadalmi élet rendjét. Senki nem mondja, hogy a nagy asztalhoz kinek szabad ülni, kinek nem, hiszen mindenki érzi inkább, mint tudja, hogy kinek hol a helye. Csak azok a fiatalok ülhetnek oda, akiket valaki, az asztalbeliek közül meghiv és leültet. Hogy Kovács Mária tanárnő és ma esti konferáns itt ül, természetes, na de. . . hogyan is vannak itt egymás mellett sorban? Az öreg tanácselnök, Bidi Gáspár, Császár Zoltán, az archeológus, Kovács Mária, Puskás Tibor tanár és zongoraművész, Sándor Margit, Daruka Miska, Varga Dénes, Ujmor Ági, Bereczky András, Szegedi Antal doktor, Szilva Jóska, Váradi Rózsika, és igen, még mások is, többen, tanítónők, s parasztok, agronómusok. De, hogy kinek mi a foglalkozása, azt nem lehet igy szemre-fülre megállapítani. De öltözködéséről, se magatartásából, még csak beszélgetéséből sem. — Magának tényleg csak nyolc elemije van, Miska? — kérdezi most Darukától Sándor Margit. — Tényleg. Még ez se egészen. Csak hét és fél. — Ne mondja! — De igen. Egy fél hiányzik... Tudja, az utolsó évben jött ide egy kis fiatal tanítónő, az ottan, nézze csak. . . — Az ott, az a barna asszonyka? — Az, az. — Milyen helyes. .. — Az a. Helyes. Szóval, én mint nyolcadik elemista, úgy beleszerettem, hagy majd belé gebedtem. . . Sándor Margit egy kicsit nevetgél. — Persze, jóval idősebb volt, mint maga. — Hogyne. Vagy hét esztendővel. De aztán férjhez is ment itt, a faluban. — Kihez? — Egy sofőrhöz. Az a férje, nézze, aki Kovács Máriának magyaráz valamit. — Érdekes... — Hát igy van. De... olyan kegyetlenül szerelmes voltam belé évekig, hogy azóta se tudtam teljesen kijózanodni. Ámbár most. . . nem tudom ... — s tűnődve nézi a művésznőt. Az egy kicsit megriad: — Mit nem tud ? — Hagy vajon nem gabalyodok-é belé nagyon magába, mert. . . — s a kezét elkapja, megcsókolja. — Ne őrjítsen meg. . . — riadozik emez, s a kiét kezét hátra teszi, eldugja, de igy meg nagyon is plasztikusan domborodik ki szép melle. S a kezét megint előre kapja hirtelen, ölébe ejti. — Nem, azt meg ne próbálja, mert baj lesz. . . — mutatóujjával megfenyegeti. De ez a kis évődő beszélgetés teljesen elvész az asztal zajában, zsongásában, az idő és bor fogyásával egyre többen érzik, hogy nekik okvetlenül el kell azonnal mondaniok valamit.. . valamit. . . — Isten veled, ész! — szónokol Puskás Tibor zengőn, pátosszal, s poharak csendülnek. Isznak. S mintha nem is cigarettafüst lebegne az asztal felett, hanem a világot szépítő s ugyanakkor az emberi dolgokat velejéig kutató mámor. — Nagyon kérem, Tibor, ne igyon többet... — rimánkodik Puskásnak Kovács Mária, ez a móléit, szép fekete nő, és a poharat el akarja venni a szájától. De mire elveszi, már üres. — Kisztihand. . . — mondja az gépiesen, kissé könnyes szemekkel, mert mióta a felesége elhagy ta, soha egyetlen nőnek sem mondta azt, hogy “kezitcsókolom”, de mivel sirig tartó bánatában is udvarias ember ( de még a bánat se kiséri el az embert a sirig, ilyen nagy hűség semmiben sincs az égvilágon), úgy mondja csak hogy: “kisztihand”. Még ezt se minden nőnek. Csak Kovács Máriának, igen, mert Kovács Mária hóttsze- relmes belé. Teljesen érthetetlen némely lánynak vagy asz- szonynak a sorsa, mint ahogy érthetetlen ia Kovács Máriáé is. Igaz, hogy már nem éppen fiatal, de határozottan kellemes megjelenésű, sőt szép, fekete nő, néhány évvel elhagyta a húszat, és még leány. Igaz, hogy vannak, akik erre azt mondják, hogy: — Na-na! — de ez egészen más kérdés. Minden nyáron megkerül az uj vőlegény, aki teszi neki a szépet a pedagógus-üdülőben, a Balatonnál, vagy a Tátrában, vagy Szoboszlón, de ahogy múlik a nyár, azon módon tünedezik a vőlegény, s hogy uj tanév kezdetére eltűnjön végképp. Mária most már megint csak arra les másik nyárig, másik vőlegényig. Legutóbbi vőlegénye egy dunántúli mérnök volt, s már úgy volt, hogy evvel megesküsznek, de éppen akkor talált motorbiciklijével a Tátrába felrobogni, amikor pedagógusok, tanárok, tanítók, nők, férfiak egy fiatalabb csoportja játszott egy erdei tisztáson. Ültek karikára a fűben, jobbadán nők, s a bíró, egy trabális, nagy szőke fiatalember volt, és körbe-körbe járván fújta a furcsa kis szöveget, mint a gyermek: Énnálam sincs Páromnál sincs, Találd, biró, Kinél a kincs? Az üldögélők ölükbe szorított s összetett tenyérrel várakoznak, hogy vajon kinek az ölében marad a kincs? Ami jelen esetben nem más, mint egy opálköves gyűrű, és igen, itt van a kincs, megvan iá kincs, mégpedig a Mária ölében! Ami mégis, eléggé vidám s ez alkalommal egy kicsit arcpiritó hancúrozással jár, s ekkor, végzetesen ekkor állott meg a motorbicikli lent, a rét szélében. Szóval, ezen a nyáron ezért nem sikerült a házasság, más nyáron meg másért nem sikerült, de ezen a nyáron nem megy sehova, rátelepszik erre a pasasra és addig nem engedi el, 'amig ösz- sze nem költözik vele. Ez a lány még nem tanulta meg, de bajosan is tanulja meg, hogy egy lánynak csak addig van értéke, amig ő maga nem jár a legény után. ő már nem ismeri azt a közmondást, hogy “várt lány várat nyer”, s ez a tragédiája. Titinek, a cigány kovácsnak a fia a prímás, aki pontosan tudja, hogy mikor kell a “belsők” asztalánál megjelenni. Éjfél előtt néhány perccel. Részben azért, hogy még ne jusson eszükbe a vendégeknek, hogy menni kellene haza, másrészt meg akkor van az embernek a legjobb hangulata. Ilyenkor kell tehát odaállni jobb válla mögé a muzsikával. Jól felszerelt banda az ifjú Titi bandája: két prímás, két kontrás, majdnem úgy, hogy... elnök, alelnök, első titkár, másodtitkár. . . ami azt jelenti, hogy hárman eljönnek a bandából és még isincs hiba ott sem, itt sem. De Titi máris ott van a Puskás Tibor válla mögött, és már játsza is: Tiszán innen, Dunán túl. . . Túl a Tiszán van egy csikós, nyájastul. Kis pej lova ki van kötve, Szürkötéllel, Pokróc nélkül, Gazdástul! Tiszán innen, Dunán túl, Túl a Tiszán van egy csikós, nyájastul. Ott főzik a jó paprikást, Meg is eszik kis vellával, Fakanállal, Bográcsbul. (Folytatás a 12-ik oldalon) J L;
