Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-03-31 / 13. szám
Thursday, March 31, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Tiszán innen, Dunán túl.. .*f Irta: SZABÓ PÁL — ... olyan vihar-frizura, hogy.. . min liba úgy .. . nyugatról támadna a szél. Hát nem igaz ? — Ne őrjíts már meg! — Én? Dehogy őrjítelek. Nézd meg, 'hogy... itt erről úgy van előre fésülve, mintha. . . ő jönne erről, a szél meg erről funa, nézzed. . . A két lány szinte egyszerre lép fel a biciklire, aztán a kerekek halkan suhannak, gyenge kis por kavarodik utánuk, hajuk hátra lobog, de beszélnek, beszélnek, s mindketten a művésznőben próbálják meglátni önmagukat. A válluk ive talán ugyanaz, de nem, nem, az mindegy, hogy az egyik nő szőke, a másik meg barna, csak az a fontos, hogy mozgásban, divatban, hajban, nevetésben, arca gödröcskéjében benne legyen az illető lánynak minden kedvessége, s ezen túl az ünnepi, tehát a legszebb egyénisége. De nincs a faluban két lány se tán, hogy aki meglátta, ne gondolt volna saját ruhájára, hajára, s általában: az egész és merő egyéni ízlésére, létezésére. • Délután a mozigépész Ujmor András ács- és kőművesmesterrel egy írást fabrikál üres filmszalagra, amit majd felvetítenek a vászonra, ha megkezdődik az ünnepség. Ez az irás pedig ízt mondja, hogy azt mondja: ‘“Szeretettel köszöntjük Sándor Margit kedves művésznőnket!” Ezt Ujmor András ács- és kőművesmester ajánlja. Viszont, Árpa Károly mozigépésznek jobban tetszene az, hogy: “Isten hozta Sándor Margit kitűnő művésznőnket!” — Miért Isten hozta, mikor nem az hozta, hanem a vonat, meg a Szilva szekere, meg a hatszáz forint? — kérdezi Ujmor András. — Hát csak úgy. . . mondja az ember. Csak éppen hogy... nagyobb legyék a figura. — Eszi a fene a figurát. írjuk csak azt, ami való. S azt írták. Márhogy a fenti szavakat. Júniusban nyolc órakor még ott dereng a lement nap visszavetült fénye Simató felett, szinte megreked a széles sugárutakon, a keskenyebb oldalra hajló utcákon, de itt dereng a kulturház falainak tövén is. Nem baj, úgy csinálnak itt hivatalos estét, hogy semmi közük tovább a kinti világhoz, mert bent már a villany ég, s az ajtóban két fiatalember nézi az érkezők meghívóját, s az ajtló mellett pedig a pénztár ladja a jegyet, s szedi el a pénzt. Minden családot nem hívtak meg a faluban, hiszen akkor mindegy lett volna, ha kidoboltat- ták volna is, hogy ekkor és ekkor este nyolc órakor mindenki mehet az ünnepségre, aki csak akar, de nem doboltiatták ki. Mert nem férnének meg, s ráadásul az nagyon ordináré is, tehát primitiv, vagyis parasztos.- (Ez a szó, hogy ordináré, az Ujmor András ács és kőműves szava.) Ellenben megrendeli az ember (vagyis a KISZ) a városban, Gyulán a meghívókat... az, igen. Az elegáns. S divatos. Hát ezért ment széjjel a temérdek meghivó. És ha már meghívó van, nem árt (ha nem is használ), ha ellenőrzi az ember. Az ellenőrzést a fiatalok végzik, még a pénztárt is ők kezelik, de csak látszólag. Csaknem oly formán, mint ahogy a gyerekek szeretik, kezelik a gyermekvasutat Csillebércen, ők adják a jegyet, ők indítják a vonatot, ők fékeznek, ők, de azért az öregek, tapasztaltak, ott vannak suttyóm ban mindenhol a hátuk megett. Világos, hogy nem olyan élesen, határozottan, hogy ez eddig, itt fiatal, ettől kezdve pediglen öreg, dehogy igy. A fiatalság a felnőtt, idős korosztállyal egyes személyeken át összeolvad, ösz- szefoly. Márcsak a férfiakat illetően. Mert az asszonyokkal egészen más az eset. Az asszony az asszony, a lány az lány. Itt aztán semmiféle átmenet nem létezik. De hát a népek jönnek. Egyre többen jönnek. Mintha kint vihar tombolna, s most a vihar elöl ide menekülnének. Lányok jönnek párban vagy többedmagukkal, úgy bukkannak fel az estébe hajló alkonyaiból ezek a lányok, mintha mindig ilyen szépek, üdék lennének, mióta föld a föld, mintha soha nem lettek volna másmilyenek, fésületlenek, csapzot- tak, csak mindig ennyire ápoltak, illatosak, gondozottak, ezek a lányok megannyi megelevenedett divatlapok, manekenek, s most eljöttek erre a nagy, minden eddiginél és távolinál nagyobb és izgalmasabb bemutatóra. Hát, egyelőre még gyűlnek, gyülekeznek, lám, hogy jó volt meghívókat nyomtatni! Mi lenne most, ha az jönne, aki csak akarna? Nem férne meg a teremben a falunak harmada se. A függöny mögött is egyre izgatottabb suttogás, mozgás, Dombi Károly tanító és énekkarvezető abajgatja a fiatalokból levő énekkart. Ez is nagyon érdekes ember, ez la tanító. Időbe járó ember már, s a városból helyeztette magát ide a faluba, mert a városban már végképpen el- züllött volna, nagyon rákapott az italra, de itt bámulatosan tevékenykedik. Alig két éve van itt, de már megszervezte az olvasómozgalmat (száz könyvet minden parasztnak), s ez az énekkar megyeszerte hires... Ebben a faluban még az is rendes ember lesz, aki nem akar az lenni. A függöny mögött izgul már Sándor Margit is meg Kovács Mária tanárnő és ezen az estén kon- feránsz. ő se konferált még sohasem, de tudja, hogy ezt úgy kell csinálni, hát igy csinálja. Egyéb ként nagyon szép barna, de inkább fekete nő, az Etruszk-vázákon vannak hozzá hasonlók. Hogyan kerül ez a nő azokról a vázákról ide, Sirna- tóra... Ki mondja meg? Senki. Mert senki se tudja. De bizonyos, hogy az emberi társadalom évezredein is átüt az erő s a szépség. Aztán valamilyen pléhtányér csattan (ez lenne a gong), s a függöny szétszalad. És valóban szalad, mert a sárgarész görgők úgy sorjáznak széjjel, mintha valakinek a lábujjai lennének. Pillanatig csend, mert mindenki a színpad feletti vetített írást nézi: “Szeretettel köszöntjük Sándor Margit kedves művésznőnket!” Pontosan úgy, mint ahogy Ujmor András ács- és kőművesmester irta és elképzelte. Az első pillanatokban a közönség még csak a semmit tapsolja tulajdonképpen, de mikor Kovács Mária kilép a színpadra, van mit tapsoljanak, bezzeg. Hiába látják naponta, néha többször is, csak most látják igazán, hogy mennyire szép ez a nő. És ráadásul még az övéké is! Ez a valami. S Kovács Mária beszél, kedvesen, kicsit idegesen, az estéről beszél, a Szív küldi szívnek szívesen rádióműsorról s végül bemondja a Sándor Margit nevét. Már ekkor kitört a taps, hogy annál nagyobb csöndben hallgassák meg azoknak a nevét, akik húsz forintot fizettek be egy-egy dalért. Amelyeket Sándor Margit itt, ezennel helyben elénekel. Márcsak úgy megválogatva, vagyis kockát huzva. Mert annyi dalra fizettek be, hogy elénekelni megannyit lehetetlen, s ezért nagy részét eljátsz- szák lemezről, egy rádiógramofonból. . . — Csalás! — rikkantja valaki hátrább diadalmasan. Valamennyi arc most feléje fordul, de Kovács Mária annyira megijed, hogy majdnem elsírja magát. Ismeri jól a rikoltozót, mint ahogy mindenkit ismer a faluban. — Csalás? Akkor az is csalás, hájjá, hogy maga a világon van... — kiáltja neki. És ez a kiáltás aztán a közberikoltozót nemcsak erre az estére, hanem igen hosszú időre agyoncsapta. Csaknem úgy, mintha beásta volna magát a földbe. Felharsan a nevetés, s Kovács Mária a nevetés záporában megy le a színpadról, hogy pillanat múlva Sándor Margit jöjjön be. Egészen előre, s itt meghajlik. Ez már nem is taps, hanem tombolás, s vannak fiatalok, akik nyerítenek, mint a csikók. Sándor Margit igen sok tapsot kapott már, de még egyetlen egy estéje se kezdődött ilyen forrón, mint ez. Pedig még egyetlen egy szót se mondott. Csak állt a fény- és tapsözönben, fekete bársony estélyi ruhában, csillogó ékszerekkel, dús szőke hajával, s áll. Pompás, szép jelenség, any- nyi szent. — Engedjék meg, hogy. . . énekelhessek. . . — mondja könyörögve, és a kezét is összeteszi kedvesen. A közönség ha nem is hosszabb időre, de legalább jó percre szinte megveszett. Tapsolnak, sőt éljeneznek, az arcok szélesre kinyílnak a lélek mélyéig, s egyszer aztán Sándor Margit valóban énekelhet, de előbb bemondja, hogy ki, kinek küldi a dalt: — Az első dalt én küldöm Simató népének, kérem szépen a kedves közönséget, fogadják tőlem szívesen... A közönségnek sem kellett ennél több. Tapsolnak, mint a fergeteg. Végre mégiscsak elhallgatnak egyszer, s Sándor Margit most már énekel: Erdő nincsen zöld ág nélkül, Az én szivem bánat nélkül. Bánat olyan, mint a jó szél, Merre járok, mind engem ér. Kisütött a nap a síkra, Minden leány ablakába. Jaj, Istenem, mi az oka, Az enyémre nem süt soha. . . Olyan nagy s forró a siker, hogy Sándor Margit maga se igen hiszi, meglehetősen zavarban van, s a pesti pózokkal, meghajlásokkal köszöni meg. Egyszer csak közönségesen, aztán egy kicsit mélyebben, még mélyebben; de más közönség ez, mint a pesti. Mélyen kivágott estélyi ruhájában pompás, szép melle igy nemcsak sejtelem, s a közönség fiatalabb férfitagjai tombolnak, az öregebbek is mereszgetik szemüket, a nyakukat is nyújtogatják s nagyokat nyelnek. Énekelni, énekelni hát tovább. De ezentúl azokat a dalokat, amelyeket valakik küldenek valakiknek. — Te. Milyen szép szőke haja van a művésznőnek.. . — súgja az első sorban legszélről Szilva Jóska Daruka Miskának, sóhajtva. — Szép, de... festett az a haj. Azért szőke. — Eredj a fenébe. Mit beszélsz marhaságokat ? Miért lenne festett? — Először is. . . a mai nők már más színre szokták festeni a hajukat, mint amilyenek. Aztán meg. . . nézd meg a hónalját. Ott fekete a szőr. Egy nőn kétféle szőr nem létezik. Vagy, vagy. Vagy szőke az egész vagy barna, vagy fekete, de hogy itt fekete, amott meg szőke? Na aztán, olyan isten nincs . Szilva Jóska restelli nagyon, hogy hiába sze- kerezte be ia faluba az állomástól a művésznőt, ő mégse ért úgy a nőkhöz, mint a barátja: — Marha vagy. Az is maradsz... — súgja vissza. — Jó. Ha nem hiszel nekem, az a te bajod. Nem is lesz tebelőled prédikációs halott. . . — súgja emez vissza, s nézi az énekesnőt tovább, aki immár a harmadik tapsorkán után még mélyebbre hajlik, de rettenetesen megriad, s nagyon is gyorsan egyenesedik fel. Hiszen ez... nem a pesti közönség, amelyet soha nem lehet előre tudni, hogy milyen hangulatban van vagy lesz. Egyszer lelkes, forró, máskor unott, cinikus, attól függ, amitől lóg. Azaz: milyen a közönségszervezés. A polgárságból-é vagy a munkásságból. Vagy pediglen vegyesen. Nem hallja, hogy mit beszél ez a két fiatalember, a két ismerőse itt, közvetlen közel, csak szemeik ragyogását látja, meg azt, hogy arcaikon át- meg átlobban valami forróság. Ismeri jól ezeket a viharos lobogásokat a férfiarcokon, s most megriad, s mellére szorítja tenyerét. Kovács Mária jön, megáll Sándor Margit mellett, visszatekint a zongoristára, aztán a közönségre megint: — A következő dalt... Bereczkv Bandi küldi Ujmor Áginak: Tudjuk, Nápolyban minden ifjú dallal udvarol, Mig Madridban az hódit, ki bikaviador. A jenki egy gengszterfilmre viszi el a nőt, így hódítja őt: Ó-ó, ó-ó, áj lávju bébi, úgy várlak én, Napfény vagy édes, ha rámköszönt az éj. Amikor nem vagy velem, a szivem csupa bu, Mert á-á-áj lávju! A közönség annyira megdöbben, hogy senki se mozdul, még csak nem is pisszen. Egyet s mást látott már ez a terem, s a közönség is hallott már a mai idők “uj dalaiból” éppen eleget, de igy, szemtől szembe egy kicsit mégiscsak sok ebből a merőben idegen zagyvaságból. S ráadásul Sándor Margitnak se “áll jól”, szegénynek... Vannak persze, akiknek tetszik a dal módfelett, Bereczky Bandinak például határozottan tetszik, másként hogyan is küldte volna Ujmor Áginak? (Folytatjuk) Ui
