Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-03-03 / 9. szám
14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, March 3, I960 A jó és a hályogos szem Irta: BÓDOG ANDRÁS Nem ritka jelenség az emberek között, hogy a hét szemükkel kétfélén látnak. Mintha egyik szemén hályog ülne, az elfogultság, előítélet, babona vagy ostobaság hályogja; a másik szemnek ugyan semmi baja, de keveset segít, ha csak néha használja az ember és előszeretettel inkább a rossz szemével akarja nézni a világot. Ilyesmik jártak az eszemben az elmúlt hetekben ahogyan egy elmeorvos egyetemi professzor előadását hallgattam a szovjet-államok kórházaiban szerzett tapasztalatairól. Az előadó régi ismerősöm volt, kitűnő ember, szakmájában egyike a legjobbaknak az országiban és tudományában sosem riad meg újításoktól és a haladóbb eszméktől. Ami az elmekórtant illeti, azt mindig a “jó” szemével nézi és bírálja. De politikájában és egyéb nézeteiben sosem tudott mást, csak a “hályogos” szemét használni. Ez bizony meglátszott előadásán. Meglátogatta Csehszlovákia és Oroszország elmekórházait, elme- és idegkisérleti intézeteit. Miért ment el egyáltalán? Mert olvasott folyóiratokat, könyveket és cikkeket a szovjet elmekutatás munkájáról és eredményeiről, arról a gyógyítási rendszerről, amely a betegeket nemcsak egészségileg, de társadalmilag is újra talpra próbálja állítani. Mindezt pedig a jó szemével olvasta el és ezért nem dobta félre mondván: “Mindez csak csupa hazugság és propaganda”, hanem egyetemi tanár létére elment tanulni. Várakozásában nem is csalódott. Tanult. Nem is tagadta, hogy kicsit megszédültén jött haza. A tisztán tudományos és kísérleti munkák részleteiről és azok jelentőségéről előadása túl szakszerű volt számomra. De volt bőven egyéb mondanivalója is. Hogy a jobbik szemével látta a dolgokat, bizony tett összehasonlításokat. “Az elmekórházakban átlagosan egy orvos van minden 30 betegre, nem pedig úgy, mint nálunk, ahol 100 betegre esik egy orvos”. “A kórtermek tiszták, ■csinosak és kevésbé zsúfoltak, mint nálunk, a betegeknek sehol sem kell mások ágyain keresztül menni a sajátjukba. Kényszerzubbonyt, párnázott cellákat nem használnak”. Ami kevés időt hagyott neki a tanulmányút, azt városnézéssel töltötte el a professzor. De itt már kizárólag a “hályogos” szemét használta. “A moszkvai földalatti szép és a vonatok rendesen járnak, de túl fényűző. Az uj egyetemi épület körül nagy lakó házépítkezés folyik, a lakásokat az egyetemi alkalmazottak kapják, valóiszinüleg azéi't, hogy egy csoportban könnyebben tudják őket ellenőrizni. Minden gyár kulturházat tart fenn munkásai részére, én egyet se láttam, de mondják, hogy sakktermek, színház, olvasótermek, étterem és hasonlók vannak bennük — azon felül pedig nagy könyvtár, elképzelem, teli propagandával. Lenin sírjának látogatói órákhosszat állnak sorban a legnagyobb hidegben is, szegényeket persze kényszerítik a látogatásra”. A “jó” szem ezt látta: “A legerősebb benyomást rám az a pontosan működő rendszer tette, amellyel a betegeket kezelik. Mindenki lakóhelye vagy alkalmazása szerint egy körzeti vagy gyári klinikához tartozik. A beteg elmegy panaszaival a klinikának valamelyik osztályára, vagy ha nem mehet, a klinikai orvos megy ki hozzá. Ha szükséges, beutalják a megfelelő kórházba. A beteggel együtt utaznak iá kerületi klinikáról összes iratai is, tehát a beteg egész kórtörténete mindig ott van, ahol a beteg és az orvosok rendelkezésére áll minden időben”. “így megy ez az elmekórházakkal is. Csakhogy akit oda beutalnak, nem kell, hogy elveszett embernek érezze magát. Nálunk bizony az elmekórházba került beteget sokszor, az az érzés tölti el, hogy ez a vége mindennek. Befejezte életét. A kórházban tétlenségben kell idejét töltenie, legfeljebb a foglalkoztató műhelyekben csinálhat valamit, de nem mestersége szerint és legtöbbször azzal az érzéssel, hogy haszontalan munkát végez. És ha elbocsátják is gyógyultan, alig lehet reménye, hogy régi állásába vagy foglalkozásába visszakerülhessen. A beteg sokszor elveszti önbecsülését”. “Azonban nem igy van ez a szovjet rendszerében. Fél gyógyulás, hogy az elmebeteg sem érzi magát megalázottabbnak, mint az, aki kórházba kerül egy vakbélmütétre. A beteg nem veszti el egyéniségét és mesterségét tehetsége szerint folytatja. A gyárak minden szakmában ellátják munkával a kórházi műhelyeket, ezek valóságos kis gyárakkal, kertészetekkel, irodákkal vannak körülvéve. A beteg korábbi munkájának körében foglalatoskodik és ugyanazt a fizetést kapja mun kájáért, mint akárhol másutt. A kórházba való utalás nem jelenti azt a betegnek, hogy egyszerre elszakadtak életének összes eddigi szálai, mert az orvosi felügyelet és kezeléstől eltekintve, élete és reményei nem változtak, önmegbecsülése a régi marad. És tudja, hogy amikor elbocsátják a kórházból, régi állásába megy vissza.” Hogy milyen életbevágóan fontos, hogy az elmebeteg ne érezze magát a társadalom által kivetett, elszigetelt és haszontalan embernek, azt jól meg tudta Ítélni iaz előadó tágra nyitott “jól” látó szemével. Nem is tudta leplezni sajnálkozását, hogy mi mennyire hátramaradtunk ebben az alap vető felfogásban és milyen nagy nehézségekbe kerülne nekünk egy hasonló rendszer megvalósítása. “A, magánvállalkozás nem hajlandó visszavenni a gyógyult beteget és nem ladjpi rendelést és munkát a kórházi műhelyeknek. A mi kórházaink foglalkoztató műhelyei sajnos csak haszon- talanságokkal foglalkozhatnak legtöbbször és ezt a betegek sinylik meg legjobban. Az elbocsátott beteg pedig visszaesik betegségébe sokszor azért, mert nem találja meg helyét újra a társadalomban”. Az előadást sok fénykép kisérte a laboratóriumokról, kórtermekről, betegekről. Volt olyan is köztük, amelyek a “hályogos” szem részére készültek. “Némelyik öreg házról hull a vakolat, sokszor újakról is. Az uj lakóházakban ninc§ semmi szépség. A moszkvai egyetem ellenben túl díszes és a földalatti vasút túl fényűző”. A fakerítések mögött 100 esztendős faházakat látott Moszkvában. És mutatta a képeket. “Akárcsak Detroit!” — kiáltott fel egy hallgató minden célzatosság nélkül, úgyszólván önkénytelenül, mert valóban annyira erős volt a hasonlatosság. Hogy a professzor miért nem eszmélt rá, még csak egy pillanatra sem, hogy ezeket a felvételeket megcsinálhatta volna Detroit, vagy bármely más város úgyszólván akármelyik nem is 100 éves, hanem 25 évnél idősebb lakóházas utcájában. (?) Bizony ezt teszi a “hályogos” szem. Lehetséges azonban egy más magyarázat is. Egy egyetemi tanár és tudós kicsit kényes helyzetbe kerülhet mifelénk, ha a látó “jobbik” sze: APRÓSÁGOK ► < ► Kovács Erzsi rovata < MIAMI BEACH, FLORIDA Itt vagyok a napos Floridában már pár hete és bár New Yorkhoz képest nagyon jó idő van, de hol van a hires floridai hőség? Reggel, este a fogam vacog a hidegtől és nappal? A meleg homokban fürdőm. Már egyszer bemerészkedtem térdig a tenger hüs habjaiba. Nekem ilyen szerencsém van. Van itt egy csomó newyorki magyar asszony, olyan velem egyidősek, azokkal már meg is alakítottuk a “L.Á.K.”-t (Láb Áztatok Klubját). Különben nagyon érdekes Florida.. Háromféle ember van itt. A turista, a bennszülött és az ős- lakó. A turista a pénzét költi, vagy az egészségét foltozza. A benszülött az, aki már öt vagy hat éve itt lakik, az öslakó az több, mint tiz éve itt él. A bennszülöttet és az őslakót nagyon könnyen meg lehet különböztetni a turistáktól. Fehérebb a bőre, nem szívesen forog a turisták társaságában és soha nem fürdik. Máskülönben éppen olyan, sőt sokan közülük magyarul is beszélnek. Persze én a turistákhoz tartozom és igyekszem ez alatt a rövid idő alatt annyit nyaralni, ameny- nyit csak lehet. Rendes körülmények között a meleg tengerben lubickolnék, de igy ülök a fal tövében, a széltől védett helyen, tartom az arcomat a napra, hogy ha hazamegyek mindenki láthassa, hogy Floridában voltam — és olvasgatok. Olvasom a floridai újságokat, amelyekben csak az áll, hogy milyen hideg van New Yorkban, Chicagóban és Kanadában. Vigasztalnak bünnünket. Szeretem a déli (southern) konyhát s gyűjtök pár jó itteni receptet. Na, ma találtam is egy jót, csak nem tudom, hogy a hozzávalót hol szerezzem be. Egy bizonyos Mrs. Graham kiadott egy szakácskönyvet és abból közöltek egy párat. Nemével próbál megítélni mindent. Tudományos becsületessége nem engedhette meg, hogy letagadja vagy elferdítse azt, amit szakmájában helyesnek és követendő példának látott, a dicséret pedig könnyen az “eretnekség” gyanújába keverheti az embert. Ezért célszerű tehát, ha olykor előveszi az ember a “hályogos” vaksi nézőpontokat és nem felejti el megemlíteni, hogy Moszkvában ócska faházak is vannak és hogy ott a szegény betegek emberi méltóságának vakolatával többet törődnek, mint a házak falainak színével s vakolatával. • Ha már úgyis a tárgynál vagyunk, érdemes felhozni a “New Republic” egyik legutolsó számában megjelent cikket. Ez a hetilap jó liberális létére kicsit megveregette mindnyájunk vállát, hangsúlyozván, hogy haladunk, ha lassacskán is. Az alkalmat egy Nashvilleben történt bűnügy adta meg. Egy 12 éves -néger gyerek erőszakot követett el egy 7 esztendős fehér leányka ellen. A törvényszéki tárgyaláson az ügyész 25 évi börtönbüntetést kért, de a zsűri 35 évi börtönre ítélte a 12 éves gyereket. A fiatalkorúakat védő hatóságok, túl súlyosnak találva ezt a büntetést, ujrafelvételi eljárást kezdeményeztek. Ennek folyamán az ügyész idézte a gyerek nyilatkozatát, hogy: “Én ezt gyakran megtettem más lányokkal is”, amire a védő sietett közbeszólni: “ő ezt feketékre értette, nem pedig fehér leányokra.” így a büntetést fiatal korára való tekintettel leszállították 10 évre. Bizony 10 évi börtön kevesebb, mint 35 év, eny- nyiben, de csak ennyiben lehet itt haladásról beszélni. Említsük meg, hogy 12 éves koráig egy gyerek nem büntethető és nem is állítható rendes bíróság elé, még a fiatalkorúak bírósága is csak “intézkedést” tehet, ami ebben az esetben nyilvánvalóan elmeintézetbe való utalást jelentene majdnem minden modern jogrendszerben, a világ minden táján. Kár, hogy az említett előadás után bukkantam rá erre a cikkre, mert különben megkérdeztem volna az elmeorvos professzort, hogy hallott-e olyan esetről a Szovjetben, hogy egv 12 éves gyereket rendes bíróság elé állítottak volna és akár 35, akár csak 10 évi börtönt szabtak volna ki reá, akármilyen bűncselekményt is követett el. Az egyetlen lehetséges válasz az lett volna, hogy az ilyen esetek ott nem a büntetőhatóságok, hanem az elmeintézetek hatáskörébe tartoznak. kém ez tetszett a legjobban: “DINSZTELT KROKODIL”. Jó magyarosan van elkészítve és ha valamelyik floridai barátom fogna egy kis krokodilt, én meg is főzném. A recept azt mondja, hogy legelőször is le kell a krokodilról huzni a bőrt, és akkor a farkából egy jó darabot levágni, az a legjobb. Azt szép, 2—3 incses darabokra felaprózni, vizet önteni rá, hogy elfödje, beletenni egy kis majoránnát, pár szem fekete borsot és 20 percig főzni. Akkor a husdarabokat kiszedjük, megsózzuk, lisztben megforgatjuk, zsírban megpirítjuk és letakarva puhára dinszteljük. A recept szerint, ha nincs krokodil, lehet iguana gyikot is használni, de annak is csak a lábai és a farka ehető. Hát kérem, tudasson valamelyik floridai barátom, kai fog egy krokodilt, vagy egy iguana gyikot és Ígérem, hogy megfőzöm, talán a bennszülöttek és az őslakók között akad valaki, aki megeszi. ■ ■■ , i Jó hirdetés VATICAN VÁROS. — A newyorki “Frederica Furs Co.” elnöke Arthur Schwartz egy hermelin szőrme köpenyt adott XXIII. János pápának. Schwartz nagyon tevékeny a zsidó szervezetekben is és azért meg kellett indokolnia ezt az ajándékozást. “A pápa” — mondotta Schwartz — “barátja minden vallásnak, de ellensége az istentelen kommunistáknak, azért adtam neki a köpenyt”. Persze ugyanakkor ez az ajándék nagyszerű hirdetést nyújt Mr. Schwartz szőrme üzletének is. így lehet a kellemetlent összekötni a hasznossal. ANASTAS MIKOYAN, szovjet helyettes miniszterelnök a riporterek azon kérdésére, hogy mit szól az Argentina partjainál folyó hadjárathoz, melyet a tengeralattjárók ellen indítottak, azt válaszolta, hogy az egyedüli, amit meg fognak ölni» egy nagy csomó hal lesz.
