Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-07 / 1. szám
Thursday, January 7, I960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ V'- ' . 11 attól pedig cseppet sem félt, hogy a kórház folyamatos ellátása érdekében kifejtett erőfeszítése nem hozza meg a gyümölcsét. Mindenesetre, a tábornoknak be kellett látnia, hogy alapjában tévedett, amikor az ö személye fölött akart pálcát reccsenteni. A kórházparancsnok bosszankodva tette le a telefont: — Látja! Maga meg erőszakoskodik itt. . . Vincze kényszeredetten mentegetőzött, és mellékesen megjegyezte: — Csiak azért szóltam, nehogy parancsnok elvtársnak támadjon belőle kellemetlensége, ugye. Hiszen tudja, én jelentettem az aknasérülteknek juttatott különleges adagok lecsökkentését... Az alezredes vasvillatekintete megértette Vin- czével, hogy nem ajánlatos túlfeszíteni a hurt. Jobbnak látta elbúcsúzni. Az ajtóból visszafordult, s mintha éppen e pillanatban jutott volna eszébe, hadarni kezdett: — Majd elfelejtettem, alezredes elvtárs. . . Az egyik aknasérült betegünk, iSasvári, vasárnap megházasodott. A felesége jött hozzám azzal, hogy engedjük meg a bennlakását, amig a férje itt fekszik. Vak az illető. . . Gondoltam, találhatunk rá módot. . . — A fejem tetején fognak aludni, vagy hol? Maga is tudja, hogy tele a-kórház. — Persze, hogy tudom. De talán a személyzeti szobákban elalhatna ez az asszony. Vidéki, szegény. . . Esküdni jött, és az események miatt ittragadt... A vonatközlekedéssel is bajok vannak . . . — Megint valami védence ? — Az alezredes már túlságosan terhesnek érezte a Vinczével való társalgást. Felállt az asztala mellől, úgy vetette oda: — Várnak a betegeim. Nehogy úgy járjon vele, mint a szép műtősnővel, mert akkor tőle is kap egy kis levélkét. . . A hadtápfőnök bíborvörös lett, nagyot nyelt, s a pokolba kívánta emlékezetes kalandját. — Ugyan, alezredes elvtárs. . . Hogy tételezheti fel? A kórházparancsnok vállat vont, és felöltötte fehér köpenyét. — Ha van hely, tőlem ellakhat a kórházban. Vincze kettesével szedte a lépcsőfokokat, s valósággal berohant Sasvári szobájába. Szerencsére Krisztint még ott találta. — Ide figyeljen, Sasvári; Sikerült elintézni az öreggel, hogy á felesége a kórházban alhasson. . . — hadarta egy szuszra. — Még nem is köszöntem — röstelkedett —, s nyújtotta kezét az asz- szonynak. — De úgy örülök, tudja rettenetesen akkurátus ember a parancsnokunk. Sehogy sem akart beleegyezni. Hogy igy a kórházi rend, meg úgy a szabályok. . . Én meg csak hajtogattam a magamét, hogy szegény asszony vidéki, nem tud hazamenni, hová legyen ebben a megkavarodott városban, hisz még az utcára kilépni sem biztonságos, hát még szállás után kószálni. . . Kifogyott a szuszból, megfogta Sasvári kezét, aztán Leszenka ágyához került, s az övét is megrázta. Leszenka csak biccentette, nem viszonozta hangosan Vincze köszöntését. A hadtápfőnök ledobta magát az asztal melletti fehér székre, nagyot fújt, és úgy mentegetőzött: — Szörnyen elfáradtam. Egész nap furikázni, miközben csak úgy fütyülnek a golyók az ember feje körül, borzalmasan kikésziti az idegeket. . . Na, szóval a parancsnokunk végül is beadta a derekát, és beleegyezett, hogy maga benn lakjon. Külön szobát akartam, de most, hogy áll a cirkusz, egyszerűen lehetetlen. Majd én berakom egy jó kis személyzeti szobába, ahol csak egy személy lakik jelenleg, aztán ahogy csillapodik a helyzet, elintézem a külön lakást. Ott aztán ellesznek szépen kettecskén. — És megértőén bólogatott : — Kell az, fiatal házasoknak. . . Egyébként étkezni persze a kórházban fog. Azt majd megcsináljuk, hogy ne kerüljön sokba, és mégse a személyzeti kosztot egye, mert az kevés. Olyat kap, mint a férje. Már pattant is fel és búcsúzott: — Ne haragudjanak, de szuszogni sincs időm, csak beszaladtam a jó hirrel és megyek is. Vár-nak rám, nemsokára visszajövök, addig készüljön össze, mindjárt be is költözhet az ideiglenes helyére. Krisztin meg akarta köszönni, de Vincze haragot miméit: — Hogy gondolja? Kötelességem! — és kifordult az ajtón. Leszenka fölemelkedett fektéből: — Kaméleon! — füstölgőit, és kisvártatva hozzátoldotta: — Disznó alak. A fal felé fordulva végignyujtózott az ágyán. — Az. — Hagyta rá Sasvári, és meggyőződéssel ismételte: — De mennyire az. . . — Viszont elintézte — állapította meg Krisztin gyakorlatiasan. Krisztin valóban hálás volt Vinczének. Szerencse, hogy a sors ezt az embert vetette útjába. Úgy látszott, elegendőnek bizonyult a tábornok adta lecke, és amit lehet, megtesz neki. Nem tudhatta, hogy a hadtápfőnök pontosan arról van meggyőződve, miszerint az asszony, Krisztin, az ő szerencséjének legjobb kovácsa. Vincze úgy érezte, csakis Krisztin segítségével háríthatok el véglegesen a tábornok látogatásakor fejére idézett kellemetlenségek. A zavargásokban megtestesült véletlen a legjobbkor szólt közbe, mert Földes vezérőrnagy későbbi időpontra halasztotta a kihallgatást. “Aki időt nyer, életet nyer” — vélte. Ha azután Földes értesülést szerez róla, hogy milyen atyai jóindulattal viselte párfogoltjai gondját, biztos, hogy napirendre tér az ügy fölött, sőt. . . Ezeket az értesüléseket pedig meg fogja szerezni, de meg ám — Krisztintől! A kórház éjjel-nappal teljes üzemben működött. A lábadozó, kivizsgálás alatt álló és a nem életveszélyes betegeket huszonegyedikén délelőtt elbocsátották. Délutánra már elfoglalták helyüket a sebesültek, magtár es szovjet katonák, felkelők s a tűzharcok véletlen áldozatai. Sokan voltak. A kórházi ellátás gondja valóban óriási és egyre növekvő súllyal nehezedett Vincze vállára. Legszívesebben fölképelte volna magát, de a kórház többi vezetőjét is, hogy a takarékosságra hivatkozva úgyszólván alig tartalékoltak gyógy- és kötszert. A sebészet vezető főorvosára volt a legmérgesebb. Mert a lelkére kötötte, hogy takarékoskodjon, és az a hülye komolyan vette. Ha ez a különben rendkívül erőszakos hentes fütyül az ő szá- mitóan okos érveire, akkor most nyugodtan üldögélhetne hadtápfőnöki irodájában*ahelyett, hogy állandóan lót-fut ebben a lövöldözéses világban. “Hiába, nem elég harcos káder” — morogta bosz- szusan, s akkor lett igazán dühös, amikor íróasztalán a sebészorvos majdnem olvashatatlan fir- kantásu céduláját találta: “Már megint fogytán a kötszer. Azonnal hívjon fel!!! A műtőben vagyok.” Erre igazán elfutotta a méreg. Mi az, hogy “már megint”?! A fene a dolgát, mi az ördögnek bugyolálja be úgy a betegeit, hogy a fülük sem látszik a pólyából? Rakjon rájuk valamivel kevesebbet! — Marokra gyűrte a cédulát és apró darabkákra szaggatva, beszórta a szemétkosárba. Ismét furikázhat egész éjszaka, mert ennek a komisz fráternek az isten kötszere sem elég. Sebtében intézkedett a holnapi étrendet illetően. Szerette voina Krisztint személyesen elkísérni az uj lakhelyére, de már nem futotta idejéből. Éppen csak benézett az ajtóból, onnan mondta meg a szobaszámot is, aztán rohanás a gépkocsihoz, és hajra, neki a városnak. Természetesen a nagy, vajszínű mentőautót végérvényesen és visszavonhatatlanul kisajátította, mint munkájának nélkülözhetetlen eszközét. Egy pillanatra sem vált meg tőle szívesen, ép- penugy, mint fehér orvosi öltözékétől és a rnü- szertáskától. Ezen a napon, huszonötödikén két ízben is ki kellett kocsiznia sebesültekért, mivel ugv adódott, hogy csak az ő autója volt kéznél. Inkább maga ment ki, mint hogy egy valóságos orvosra bízza a gépkocsiját. Idegeskedése nem is volt alaptalan. Az utcán vadásztak a mentőkocsikra. Szerdán, késő délután, amikor novocainért sza.lajtották, a felkelők egy csoportja megállította. Vincze tiltakozott, magyarázott, próbált a lelkűkre beszélni, hagyják a dolgára sietni, mert súlyos betegek számára kell gyógyszert szereznie, de leintették: — Előbb az élőkön segítsen, doktor ur, azután a félhalottakon. . . Telerakták a mentőautót lőszerrel, kézigránáttal, és két géppisztolyos kíséretében megkezdő dött a fuvarozás, amely majdnem éjfélig tartott, mert amint lerámolták a lőszert, fegyverrel tömték teli a kocsit, hogy a város másik végébe szállítsák. Vinczének csupán azért főtt a feje, hogy a kormánycsapatok mikor jönnek rá a turpisságra, s kezdik feltartóztatni a vöröskeresztes jelzésű autókat. A fuvarozásnak végül is az vetett véget, hogy valamikor éjfél előtt, amikor a Széna tér sarkán kirakodtak, hosszú tankoszlop dübörgőit feléjük. A felkelők lőni kezdtek a harckocsikra, hogy a páncélosok ne akadályozzák meg a fegy- verszállitmán.v kirakását. Az egyik tank repesz- gránáttal közibük csörditett, s hárman is a kövön maradtak, a többi meg ug.v szétszaladt, mintha soha nem is lett volna ott. Vinczének sem kellett több, a sofőrrel menten bekapcsoltatta vöröskeresztes jelzésű lámpáikat, s éktelen szirénázás közepette elhajtottak. i Persze, tanult az esetből. Most sem egyenesen a raktár felé kocsiztak, ahonnan a kötszert vételezni fogja, hanem éppen ellenkező irányban. Mellékutcákon csalinkáztak át meg át, s Vincze kimeresztett szemmel bámult az éjszakába. Gépkocsivezetője unta már a céltalan utazást. — Nincs. . . — dünnyögte. — Nekivágok. .. j Vincze rácsattant: — A fenének vág neki... Visszafordulok inkább ! Szerezni kell. .. — Reggelig sem végzünk. A raktárban is eltotojázunk legalább három órát, ha nem többet, amig kézbeadják a papirt. Aztán fölrakni, otthon meg le... Az istennek számolgatják annyit azt a kötszert! Mintha ellopna belőle az ember. . . A hadtápfőnök nem figyelt rá. Csökönyösen bámulta a házak tövébe világitó fényszóró pásztó ját. Morgott: — Lenni kell. Erről hallottuk délután a lövéseket. . . Másik utcába fordultak és Vincze szorongó érzéséből fölszabadulva megragadta társa karját: — Ott ni! Odanézzen. . . Az úttest szélén egy ember feküdt. A gépkocsi- vezető fagyos egykedvűséggel mondta: — Biztos, halott. De azért odakormányozta jármüvét az ember mellé. Vir.cze kiugrott a kocsiból. A mentőautó vezetője fogpiszkálót vett ki a zsebéből, s kezével takarva száját, valami ételmaradék után kotorászott a foga között. Vincze bedugta fejét a gépkocsi nyitott ajtaján: — Csak majdnem halott. Segítsen. . . A vezető kikászálódott a fülkéből. Kényelmesen ballagott a sebesülthöz és föléjehajolt. Vincze kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, s előhúzta a hord- ágvat. — Mit néz rajta? Segítsen már! — sürgette a soff őrt. A hordágyat a sebesült mellé tették. Fiatal, nyírott fejű szovjetkatona hevert a kövezeten. Szája szegletére vérpatakocska alvadt. Karját szétvetette, jobbja görcsbe szorult a karabélyán. Hörgött. — Ez se huzza sokáig — vakarta fejét a gépkocsivezető. Ki akarta venni a fegyvert a katona kezéből, de az olyan erővel szorította, hogy a sofőr csak erőlködve fejthette le ujjait a karabélyról. Vincze addig a derékszíját csatolta le s a köpenyét gombolta ki. Kapkodva rángatták le róla, fehér inget húztak a gimnasztyorkája fölé, aztán rá a hordágyra és be a mentőautóba. Elindultak, most már a raktár irányába. Vincze számítása kitünően bevált. Ha már a sebesült a kocsiban volt, nem szedték le róla, hogy lőszert szállításának vele. Valahányszor gyógyszert vagy élelmiszert kellett szereznie, leg elsősorban egy sebesültet szerzett. így nyugodt lélekkel megállt, akárki állította meg, s nem tartott attól sem, hogy átkutatják az autóját. Mert tegnap még igen, de ma már a szovjet és magyar katonák sem érték be a vöröskeresztes jelzéssel. Sikerült is elkerülnie a kórház négy mentőgépkocsija közül kettőnek a sorsát, amelyeket ma délelőtt a felkelők fegyverszállításra fogtak be, éppúgy, mint őt a tegnapi éjszakán. Nem álltak meg a katonák fölszólitására, s orvosostul, fegyverestül, vezetőstül pozdorjává zúzódtak a rájuk zúduló gránátok és golyók alatt. A gépkocsivezetőnek igaza lett. Hajnalodott, amikor visszafelé indultak. A sebesült sok vért vesztett, még mindig nem tért eszméletre. Vincze néhányszor megnézte a pulzusát. Lassan vert. “Szívós legény” — gondolta, s elismeréssel bólintott. Hátrafordult a sziik ülésen. A beteg békésen zötykölődött a nagy vattacsomagok s mullpólyák társaságában. Feje ide-oda billegett ta. rázkódástól. A kocsi hirtelen fékezett. Egy csoport ácsorgóit a sarkon. Szőrmesapkás villamoskalauz — vállán puskával — bekukucskált az ablakon, Vincze leengedte az ablak üvegét. A szőrmesapkás, .egyenesen a szemébe bámult: — Lőszert kell vinni. Vincze fölényesen vállat vont. — Nem lehet, gyerekek. Sebesültet viszünk... A szőrmesapkás az orrát fintorította. — Na, ne okoskodj, kisöreg — és egészen közelhajolt az ablakhoz. Leheletéből alkohol szaga csapott a hadtápfőnök orrába. — Esetleg kilukasztom a kobakodat, ha sokat okoskodol... — Hüvelykét a derekára kötött madzagba dugta, amelyen kézigránátok fityegtek, s minden mozdulatára összezördültek. A társaság többi tagja zsivajogva tódult a kocsi köré. Vincze kiugrott az autóból, s a kalauz orra előtt hadonászott: (Folytatása következik)
