Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-18 / 7. szám
Thursday, February 18, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 23 visszatette az üvegcsét. — Jobb neki most igy... — dünnyögte. Széket húzott a parányi asztalka mellé. Leült. Fejét öklére támasztotta. Tekintete ott nyugodott a tálkára készített, kifőzött műszereken. Ült soká, és agyában kongott az üresség. Egy- szer-egyszer fölkelt, megnézte Krisztin érverését, azután vi.sszatelepedett az asztalka mellé, semmire nem gondolni. Krisztin végre megmozdult. Az orvos nehéz sóhajjal fölemelkedett. — A negyvennégyes zsidóheccek. — Fehér vászonköpenye sarkában fényesre dörzsölte szemüvegét. — Ugyanaz. . . Csak Führer nincs még még. . . Fehér ló kell ennek a csürhének meg bi- kacsök. Gazemberek.. . Lába elzsibbadt az üldögélésben. Sántikálva baktatott az ágyhoz, megszokott mozdulattal lib- bentette félre a lepedőt és a szélére ereszkedett. Összeharapott keze sajgott. A pergamentsárga orcák lassan életre szineződ- tek. Krisztin kinyitotta szemét, s fel akart pattanni az ágyról, de az orvos a karjánál fogva visz- szanyomta. — Pihenjen még. Nagyon ' megütöttem — brummogta. ' — Rudi. .. — rebegte az asszony, és szabadulni próbált. — Meghalt. Az orvos hangja tompa ütésként bódult agyára. — Inkább egy pusztuljon, mint kettő — morgóit a doktor. — Alaposan megharapott. De az semmi. . . Amíg azok tombolnak odalenn, ittmarad. Aztán. . . aztán elmegy. . . Az asszony nem figyelt rá. Tekintete a meny- nyezetre révült. — Meghalt... — ismételte az orvos szavát. Szeme száraz volt és égett. Mozdulatlanul feküdt* Az orvos csöndesen szuszogott mellette. El kell menni valahová... Máshová... Nálunk nem emberek élnek — mondta halkan, és fáradtan bólogatott rá. Krisztin ajka alig észrevehetően szóra mozdul. — Meghalt — suttogta. Salamon doktor hallgatott. “Elmenni valahová a világ más tájára” — gondolta, s ezt az egyetlen mondatot forgatta fejében, variálta, és eszébe jutott, hogy a franciák olajjal főznek. Megrázkódott. “Lakik a fehérek között európai? Valahová menni kell” — s agyába ötlött, ’hogy réges- régen, gyerekkorában Afrikába kívánkozott. Misszionárius szeretett volna lenni vagy törzsfőnök, hasáig érő aranylánccal a nyakában, mint egy filmen látta. Krisztin suttogott: — Meghalt... Odakünn léptek dobbantak. — Az egész folyosót összemocskolták. . . Aztán csak győzze az ember föltakaritani... — zsörtölődött valaki az ajtó előtt. Az orvos gyomra megémelyedett. Nagyokat sóhajtva szedte a levegőt. — Őrület — dünnyögte. A lépések eltávolodtak. Az asszony keze a halántékához rebbent: — Elmegyek. . . Bajba keverem. . . — Vár! — gorombitott rá ellentmondást nem tiirőn az orvos. — Megölik magát is. . . — Na és? Éltem eleget. Túlságosan eleget. Várai kell, hát vár! Mit akadékoskodik? — és komoran hozzáfűzte: — Minden asszony ilyen. Ezért maradtam agglegény... — de azért kiment a szobából szétnézni, s az ajtót kulcsra zárta maga mögött. Krisztin mozdulatlanul feküdt. Idegennek érezte testét, mintha más heverne az ágyon, s néki csupán annyi köze lenne hozzá, hogy távolinak, üresnek érzi azt az idegent. Feje zúgott. A fal fehér meszelése kápráztatta szemét. Az orvos hamarosan visszatért. — Vége.. . — dörmögte. — Ha menni akar, mehet. . . Krisztin lassan felült. Az orvos gyöngéden talpra segítette. Lábából elszállt az erő. Megtántorodott kissé, s a doktor karjába kapaszkodott. Salamon tartóztatta : — Maradjon még. Nemet intett. — Maga tudja — mondta az orvos. — Úgy menjen, hogy a borzalom világa tobzódott odalenn . .. Lincselés... — Meghalt, — Krisztin olyan halkan beszélt, hogy az orvos alig értette. —- Akárhogyan látom, az enyém... -Szeretem... — A kapuig lekisérem. Az ajtóihoz lépett és kinézett a folyosóra. — Jöjjön. .. A főlépcsőn. .. Karonfogta Krisztin!, úgy vezette. Csönd volt. A kórház mintha kihalt volna, emberrel nem találkoztak. A portás sem tartózkodott a helyén. Salamon doktor kinyitotta a kaput Krisztin előtt. Hűvös szél csapott az asszony arcába. Kilépett a szabadba. Nem köszönt el az orvostól. Ment, egyenesen, s vissza sem nézett. Ki az udvarból, a platánokhoz. A kerítésnek támaszkodott. Az ott — Rudi volt. Halkan szólította párját. Szél fujdogált. A halott félrebillent fejjel hintázott az ágon. Milyen vastag a kötél! — Rudi! A csupasz test körül ide-odalibbent a hosszú, durva vászon hálóing, s alóla kinyúlt a halott lába. Nézte, és nem félt tőle. — Kedvesem — suttogta. — Én kedvesem. . . Lassan fordította el a fejét. Leszenka valamivel odébb, a kerítés vasán függött. Nem ismerte meg. Torkán tenyérnyi sebet ejtett a rács lándzsája, s vére vörösre öntötte meztelen felsőtestét. Arcát összetörték, fejbőre tarkójára fittyedt, s koponyájának csontja vöröses volt. Megborzadt. Lába remegni kezdett. Behunyta a szemét. Szája megnyílt, lihegett. Fordulatában lökte el magát a kerítéstől. A vas mintha eleven tűzzel sütötte volna bőrét, ahol hozzáért. Egy férfi állt mögötte. Gyűrött katonatiszti uniformist viselt. Sapkáján kokárda virított. Borostás arca piszkos volt. Krisztin felsikoltott, s rémülten szája elé kapta kezét, A hadnagy. Rudi hadnagya. Nem jutott eszébe a neve. Aki ölébe nyalábolta, amikor fölrobbant. .. Homlokára rémület ráncolódott: — Az ávósokat... — zihálta, orrcimpái kitágultak, és reszketett. Egészen közellépett hozzá. Sarbó nem értette. Hátrált egy lépést. — ... Nem vagyok én ávós. Harcoltam az ávó- sok ellen. Kitekertük a nyakukat a Köztársaság téren. Onnan jövök. Nem kell engem félteni — és szelíd megnyugtatóan mosolygott. Krisztin merevre fagyott pillantással bámult rá. Szája mozgott, de hang nem jött ki a torkán. Szeméből olyan gyűlölet lángolt, hogy Sarbó ijedten hőkölt félre, s lassan hátrált a járda széléig. Krisztin lihegett. Bódultán fordult el Sarbótól. Botladozva kezdett szaladni. Sarbó hosszan bámult utána. — A nőknek semmi sem elég. . . Nekem pedig untig elegem van az egészből... — gondolta kedvetlenül, és megemelte vállán a gépkarabély szíját. A járda szegélyére sercint ve folytatta útját hazafelé. • • Állt a tér közepén, mozdulatlanul. Este szürkült rá. Gara csak állt, megkövesedett lábbal, mint a szobor. Égett a szeme és vibrált, színes karikák ugráltak elébe. Orrcimpája kitágult. Apró, gyors kapkodással szippantotta be a benzintől és lőporfüsttől terhes levegőt. Kesernyés izébe édeskés- émelyitőn keveredett az éget hús szaga. Korom szállt. Szemcséi puha libbenéssel telepedtek arcára, ruhájára. Keze a köpenye zsebében. Mindegyikben pisztolyt markolt, merev ujjakkal szorongatta fegyverei agyát. Vasuk hideg volt. Szorításuk fájt. Varjú károgott. Gara tekintete a magasba ré- vedt, megkereste. Szárnyát kiterjesztve lebegett a madár. Lassan ereszkedett alá, az egyik fa csúcsára telepedve, mohó figyelemmel fürkészett körül. Motor zúgott. Az exkavátor lánca idegsértően csörömpölt. A madár lustán tollászkodott. A téren emberek szaladgáltak. Kis csoport sietett előtte. Női hang siránkozott: — Ott dolgoztam. Nem tudtunk börtönről. . . — Azért volt titkos, hogy ne tudjanak róla — morgott rá egy férfi. — Ott hallottuk a hangokat, ahol a gép dolgozik... A nő hangosan töprengett: A nagyteremből talán. Ott volt egy ajtó, függöny takarta. Soha nem használtuk. . . Onnan vezethetett le ut. . . Alakjuk homályba veszett. Hangjukat elnyomta a lánccsörgés. Fényszórók gyultak az exkavátor körül. A gép mohón belekanalazott a földbe. A vakító sugarakba göröngyök feketéje hullott. Szél zörgette a csupasz ágakat. A testek súlya alatt meg-megereszkedő kötelek suhogtak, halkan nyögtek. . Nézte a hullák néma sorát. A varjú a levegőbe szökkent. Imbolyogva libegett, fejét előrenyujtotta. Éjszin szemében a reflektorok visszfénye parázslott. Kíváncsian szemlélte a halottat: mellébe késsel vágták a csillag jelét. Az alvadt vér feketén világított a szürkületben. A varjú szárnyát suhagtatva, a törött nyak- csigolya tövébe ereszkedett. Csőre a csonton kop- pant. Gara szédült. A látás fájt. Kába fővel fordult el. Botladozva botorkált a térről. A sarokról visszapillantott. A reflektorok a nappali fénynél élesebben világították meg az exkavátort. De a tér sötét volt, csak homályos foltokat látott. A varjú lustán,, elégedetten károgott. “Megszokta...” — villant át agyán, és nem volt ereje folytatni, befejezni a gondolatot. Motor zúgott. Az exkavátor lánca messzire za- jolva csörömpölt. Gara merev pillantással bámult előre, de az utca képe összefolyt előtte, mint a moziban, amikor elmozdul a vetítő lencséje, s a vásznon emberek helyett elmosódott, ködbevesző figurák mozognak. Ment. Hosszú nyújtott léptekkel. Csizmája dongott. A fegyverek agya átmelegedett a tenyerétől, nyirkossá vált és csuszkáit a markában. Kezét a köpeny posztójába törölte, s visszadugta a zsebébe. Előrenézett és nem látott semmit» Neki-nekiütközött egy-egy bámészkodó kiváncsinak, s mozgása lendületével félresodorta utjából. De csak ritkán. Kitértek előle. Teherautó dudált rá. Mellékutcából fordult ki elébe. Gara megtorpant, visszalépett a járdára, s körültekintett. A Rákóczi utón járt a Guttman- ház előtt. Az árkádos bejárat alatt emberek álltak. Agya csak egy mondatot fogott föl a vitából: “Az legyen, amit a munkás akar. .. A nép.’' A szavak valósággal kergették, hajszolták, tovább ... Marót hangja kolomnolt a fülébe. A minisztérium lépcsőjén bandukoltak felefelé, miután megbeszélte az ezredessel, hogy haza megy. A tágas pihenőn egy páncélos főhadnagy toppant elébiik. Szabályosan szalutálva jelentette Maróinak: — Ezredes elvtárs, a Rádióban megalakult a forradalmi bizottság. Közölték, ha nem távozom azonnal, bemondják, hogy a kormány még mindig fegyverrel akadályozza munkájukat... Nem akartam a magam feje után. . . Én. ... — kurta főránditással folytatta: — kényszeriteném őket. Utasításért jöttem... — és feszes vigyázzbair válaszra várt. Az ezredes felvonta fél .szemöldökét. — Mit lehet csinálni ? — kérdezte fásult közönnyel, és önmagát is kínozva, gúnyosan tette hozzá: — Elvtársam. .. A főhadnagy leengedte kezét a sapkája szegélyéről. Fojtott hangjában indulat feszült: — Marót. . . Hát eladjátok a munkáshatalmat? — Már nem lehet munkáshatalomról beszélni. A politikai főcsoportfőnökségen. . . — érted?: itt — alig állnak szóba velem... a bajtársak. Érted ? Mintha leprás volnék, vagy mi. . . Mintha nem dolgoztunk volna együtt éveken át, mintha sohasem ismertek volna. . . Te meg “elvtárs”- ozol... Közölték, hogy ne hagyjam el az épületet. Megkérdeztem: azt jelenti ez, hogy letartóztatnak? Erre mosolyogtak, hogy nem, áh, dehogy... Saját biztonságom érdekében... Nesze neked, munkáshatalom. Cseresznyést bezárták, mert kínozott néhány tartalékos tiszti igazolványt a káderosztályról. Az elvtársaknak szánta. . . Álmos vagyok. — De Földes... - . — Földes elment. Civilben. A tisztelt bajtárs urak fölkoncolták volna, mint visszahúzó erőt. Mit akarsz még? A nagy isten sem látott ekkora árulást. . . Egy vezető sincs, akinek mersze volna szembefordulni. Vagy ha mersze van, ereje már nincs hozzá... * Gara feje kóválygott. “Nesze neked munkáshatalom...” Csizmája visszhangösan dobogott. Mintha követné v^aki. Válla fölött pillantott hátra. Egy férfi jött néhány lépéssel mögötte. Gumitalpú cipője tompán pufogott az aszfalton. Fekete télikabátot viselt. Keze a zsebében. Toppantva megállt, bevárta. Szembenéztek egymással, s egyik se mozdult... Gara alig ismerte meg. Szomszédja volt, Nagy őrnagy. Sóhajtott, kihúzta kezét a zsebéből, és nyújtotta felé. Az őrnagy arcára joviális mosoly kövesedet!.
