Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-18 / 7. szám

jnt-testével a fényezett fához támaszkodott. Lassan elforditota tekintetét a készülékről, kinézett az ablakon.

A (ház előtt emberek rajzoltak, szétszóródtak és megint csoportba verődtek. Hangjukat nem hallotta, s mozgásuk úgy hatott rá, mint a némafilm.

Szeme megállapodott az egyik csoporton. Középen ballonkabátos, micisapkás férfi hajolt a földre, aztán fölpattant, és valami vöröset lógázott a markában.

Emberek hevertek a földön, kupacban. Egyiknek a fejét szétloccsantották puskatussal. Mellette ketten szurkáltak valakit. Kések villogtak. Amott, hanyatt, Asztalos ezredes. Arcán véres sárrá maszatolódott a por és a korom. Világoskék szeme nyitva volt, és csodálkozó pillantással dermedt az égre. Keze oldalt fittyedt. Mellén hasadás vöröslött, s tőr nyele ágaskodott benne. Zilált hajú nő tiport az ujjaira, freccsenő nyállal köpdöste. A ballonkabátos hátat fordított a tetemeknek, tenyere fölé hajolt, amelyben vörös valamit szorongatott. Összemarkolta ujjait, s közülük vér sugárzott a ballonkabát szürke selymére, csurrant az utcakövön heverő könyvekre, szerteszét szórt papírok halmazára.

Gulyás az ablakdeszkába kapaszkodott. Szeme kimeredt üregéből, szája kissé megnyílt.

— Szív. . . A szive. . . — lihegte.

A ballonkabátos tiz körömmel marcangolta, Lépte a szivet, úgy szaladt vele a tér felé. Az emberek utat nyitottak neki. A sorfalat állók tenyere ütemes tapsra verődött. A ballonkabátos keze meglódult, nagy bakugrással messzire hajította a szivet, be, a parki bokrok tövébe. Elégedett pislogással hordozta körbe tekintetét. Arcára állati, kéjes vigyor telepedett.

A zilált hajú nő az ezredes körül topogott. Egy némber papirt kotort össze a földről, marokra gyűrte, a halott szájába gyömöszölte, aztán fölemelte fejét s hadonászva üvöltözött.

— Piriké... lehelte Gulyás.

Megismerte. Piriké, a presszóslány. A laktanyával szemközti cukrászdában Piri volt a csillag, s a legjobb reklám, nyúlánk alakjával, diónyi fekete szemével, virgonc frufrujával. Minden kiképzési év kezdetén, amikor uj tiszteket helyeztek a dandárhoz, egy-egy fiatal hadnagy vagy alhadnagy — néha kettő is — belehabarodott, s megkérte a kezét, amit Piri örömmel odaadott. Házasságra azonban nem került sor, mivel a házassági engedélyt a parancsnok nem adta ki a kérőknek, mondván, hogy munkástisztekhez nem illik lecsúszott báró lánya.

Piriké csillagos címert lökött az ezredes lába közé.

Asztalos feje fölött lepedőből tépett fehér zászló hevert. Az egyik suhanc megbotlott a rudjá- ban. Odébb rúgta, s a nyél az ezredes mellére huppant, lassan tovahemperedett és fehér leplét a halott arcára vonva, megállapodott a dereka tájékán. Melléből még csordult a vér, vöröse átütött a fehér gyolcson.

A csőcselék szétszéledt. Halott oroszlánon kevés a bámulni való. Érdekesebb látványosság kötötte le a sokadalom figyelmét. Ember vergődött a földön. Bő sugárban ömlött a benzin, s égő gyufát dobtak rá. Fekete tarajos láng lobogott magasra.

Katonák léptek ki a házból, rakásra dőltek, mint érett gabona a kasza suhintásától.

Gulyás nem hallott semmit. A szeme fájt. Tá- tott száján lihegve kapkodott levegő után.

“Menekülni... El innen... Akárhová... haza ... mindegy... el innen...”

Ávós.

Tüdeje zihált. Keze nyitott köpenye alá, a melléhez rebbent. Szive iszonyú gyorsasággal dobogott.

Összecsukta a száját és nagyot nyelt. Foga között por csikordult. Keze lesiklott a melléről. Hideg ujja végigcsuszott a köpeny alatt a derékszíjon, kikapcsolta pisztolytáskáját, és reszkető kézzel elővonta fegyverét.

Belenézett a csövébe. Hét lövedék. Hét élet. Hat idegen, s egy... Szája ismét megnyílt kissé. Lihegett. Szembefordult az ajtóval. Hátát a falnak vetette. Várt. A szeme fájt. Füléből agyába zúgott a zizegő piapirszaggatás.

Az ajtó feltárult. Ketten álltak a folyosón, kezükben előreszegezett géppisztoly.

Gulyás markában megrándult a fegyver. Először, másodszor. A dörrenést nem hallotta, de azok ot a folyósón elestek. Géppisztolyok... Elő- renyujtott karral lódult a fegyverek után. ..

Az ajtónál, az elesettek mellett, ismét két alak. Alacsony, pufók suhanc s valamivel hátrább ko- pasztott köpenyű tiszt. Arca valahonnan ismeAMER1KAI MAGYAR SZÓ

rősnek tűnt... Feléjük sütötte pisztolyát, s ugyanakkor valami kegyetlenül hasbavágta.

Feje saját fegyvere elé kábult. Összegörnyedt.

Ujja görcsbe szorult pisztolya markolatán. Villámló láng lövelt az arcába. Sapkája leesett. A sapka ellenzője a küszöbre ütődött s onnan vissza, a lába elé. Teste lassan dőlt a sapka mellé. Csizmájának sarka koppant a padlón. Szája nyitva volt, mintha levegő után kapkodott volna.

Többen jöttek a szobába. Valaki belérugott, de azt már nem érezte. A pufók suhanc a torkába döfte szuronyos puskáját, s nem tudta kihúzni, mert a szurony hegye a padlóba szorult. Kelletlenül csavarta le a puskát a szuronyról.

Sarbó utálkozó pillantással szemlélte.

— Hülye — állapította meg közömbösen.

A pufók vállat vont.

— Szurony nélkül is lehet lőni vele — mondta kissé elszontyolodva. Körülnézett a szobában. Lenin képe fiigött a falon. Csövénél markolta meg a fegyvert és a tusával odasujtotfc. Az üveg csörömpölve tört ki a keretből. Fölágaskodva leakasztotta, s szépen a halott hadnagy hátának támasztotta.

—Na— vihogta—, együtt vagytok haverok. . .

Sarbó kiköpött s nyálát gondosan szétmázolta csizmája orrával. “Undorító — gondolta —, minek egy hullát piszkálni?”

A folyosón várta be Gömböczöt. A suhanc a küszöbről visszanézett és vállára lökte puskáját, amelyről hiányzott a szurony.

•

A bőrönd lehúzta Krisztin karját. Fogója fájó nyomot vágott az ujjába. Reszkető térde minduntalan beléütközött a lakkos oldalába. Pillantása maga elé meredt, az útra.

— Gyorsan... gyorsabban! — hajtogatta léptei ütemére.

Arca kivörösödött. Zilálva botladozott a macskaköveken. A kórház főbejárata előtt megtorpant. Letette a bőröndöt. Kifulladva lihegett. A hosszú téglalap alakú épület végén is volt egy lépcsőház. Útközben kitervelte: azon megy föl. A főlépcső környékén helyezkedtek el a vizsgálók, a parancsnoki és orvosi irodák. Nem akart feltűnést kelteni. Ne lássa senki, Rudi szobája a harmadik emeleten, a másik lépcsőházzal szemben feküdt.

A kórház udvarának alján emberek csoportja zsibogott. Fegyveresek tolongtak egymás he- gyén-hátán. Hosszú hálóinges, kopaszra nyírt fér fi vált ki a csoportból. Rohanvást futott a kapu felé. Megtántorodott, azután lábát magasra kapkodva, tovább szaladt. Krisztin hátát kiverte a verejték.

— Úristen... — motyogta. Fölkapta bőröndjét, s beiramodott a főbejáraton. Kettesével szedte a lépcsőfokokat. Agyában riadt gondolatok áradata kergetőzött.

“Be a vécébe... öltözzenek... Salamon doktort megkeresni a papírokért... Nyugalom... Nem szabad, hogy észrevegyék az izgatottságot. ..”

A bőrönd a lépcsők éléhez ütődött. Lihegve fölkapta! és melléhez ölelte, s tovább a lépcsőkön. Feje zúgott. Minden perc drága! ...Harmadik emelet.

Lába elé akarta tenni a bőröndöt, de a súly lerántotta karját, s ráesett. Felugrott. Tehetetlen düh torzult arcára, és mérgében öklével csapta meg a bőrönd lakkos oldalát. Fátyolos tekintete elé újra meg újra odaimbolygott a kopasz, hálóinges férfi rohanó alakja.

Csak el ne késsen!

Zsebkendőjével végigtörölte arcát. Kétségbeesett rángás vonaglott ajkára.

— Rudi. . . — suttogta, és szipogott.

Két kézzel ragadta meg a bőrönd fogantyúját, s vállával belökte az előcsarnokba nyíló csapóajtót. Zaj, kiáltozás éktelen ricsaja ütötte meg a fülét. Átszaladt a halion. Újabb csapóajtó, s ott állt a folyosón.

Szeme kerekre iszonyodott, látása hirtelen kitisztult.

A folyosó másik végén emberek tülekedtek. Rudi szobájának ajtaja sarkig tárva. Kiáltozás.

A tolongó alakoktól nem látta, mi történt, csak az izgatottan mozgó emberfejek sokaságában felvillant egy bekötözött arc.

— őrültek... Ártatlan... Vak...

Sasvári kiáltása beleveszett a zsivajba.

Krisztin megremegett. Karja elemyedt. A bőrönd a kőre puffant, ide-oda tántorgott, s végül tompa dobbanással eldőlt.

— Cinkosa neki!. ..

Visszhang sokszorozta az ordítást. Hadonászó öklök emelkedtek s lesújtottak.

Egész testében reszketett. Pislogott, mintha látomást akarna elkergetni. Néhányan kiváltak a tömegből. Vihorászó nő szaladt felé. Lába mintha gyökeret vert volna. Nehezen mozdult előre. Tenyerével a halántékához simított. ..

A nő a szemébe kuncogott. Könnyedén szaladt, mint a zabolátlan csikó. A csapóajtóban megállt, és vigyorogva bámult Krisztin után. Gyors pillantást vetett a bőröndre, fölkapta, és nevetve fordult ki a hallba.

Krisztin lépte meggyorsult.

Vincze közeledett felé, hálóingban, felkötött karral.

— Sajnos — és furán, félszeg, mentegetőző mosollyal kitárta ép kezét —, nem sikerült... — Hangján érzett, hogy valamit tartogat a szájában. A három szem savanyu cukorka maradékát ropogtatta.

Krisztin keresztülnézett rajta. Nem értette, mit akar, s nem is érdekelte. Pillantása odatapadt Sasvári szobájának nyitott ajtajára. Lépése mind egyre gyorsult, szaladni kezdett.

Salamon doktor arca villant elé. Valamit mondott. Ügyet sem vetett rá, mintha nem neki szólt volna. Futott. Valaki vállonragadta, olyan erővel, hogy teste visszaperdült. Egy gomb leszakadt kabátjáról és koccanva patogott a kövön.

Kilincs kattant. Ajtó nyikorgóit. Csöppnyi vizsgálószobába taszították. Fehér ágy, asztal, vegyes patikaszekrény.

— Gvlikosok.. . Ártatlan... — A kiáltás arti- kulátlan üvöltésbe csapott, majd nyöszörgéssé halkult.

“Rudi” — nyillalt belé. Megfordult, s neki az ajtónak. Salamon doktor állt előtte, visszalökte.

— Nyughasson... — pisszegte —, magát is megölik...

A gyűlölet lobot vetett Krisztin szemében.

— Állat... — hörögte.

Az orvosnak ugrott. Az kitért előle, s lökdöste vissza. Fehér sapkája tarkójára csúszott. Az ajtóig hátrált.

— Eresszen. .. a férjem. .. — lihegett az asz- szony.

— Itt marad! Megölnék. Értelmetlen...

Krisztin a szemüveges arcát nézte, és vaktában csapdosott felé, rúgta, ahol érte. Az orvos fojtott indulattal sziszegte:

— Megbolondult?! Értse meg. . .

Az asszony markába kaparintotta Salamon balját és belehai’apott. Iszonyú erővel szorította ösz- sze állkapcsát. A sebész feljajdult. Fájdalmában térdét emelgetve nyögött. Jobbja ökölbe szorult és lesújtott Krisztin tarkójára.

Az asszony megrázkódott. Fogának szorítása gyöngült, de nem eresztette ki szájából az orvos kezét. A doktor vicsorgott kínjában. Fogva tartott kezével fölütötte Krisztin fejét, szabad öklével pedig az áliára csapott, háromszor egymásután.

Krisztin a padlóra zuhant.

Az orvos megigazította hátracsuszott fehér sapkáját. Kézét egészen az orra elé emelte, s fejcsóválva vizsgálta sebét.

— Micsoda fogak... morogta.

Az ütésekkel bosszúságát is kiadta. Röpke pillantást vetett az ájultan heverő asszonyra. Sziszegve ismételte:

— Micsoda fogak...

Kilépett a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót. Gyors ugrásokkal iramodott a lépcsőházhoz. Jól sejtette. A haslövéses beteg hanyatt feküdt a lépcső fordulójában. Teste alatt már megalvadt a tócsába gyűlt vér. Szeme nyitva volt, álla leesett.

Révült mozdulattal nyúlt a fehér sapkáért. Levette, s végigtörölte verejtékes homlokát. Megfordult. A sapkát lassan lógázta kezében. Megállt az egyik nyitott ajtajú kórterem küszöbén. Az oldalára borított ágyból kifordultak a matracok. Az éjjeliszekrényen feldőlt a kancsó, s a kiömlött viz halk pötyögéssel csepegett alá az üveglapról. A linóleumpadlón szétszórt pirulák fehérlettek. Az ablakot kitörték. Lába elnehezült. Sóhajtozva vonszolta testét az ablakhoz. A kórház udvara előtt, az utcát szegélyező platánokon két ember lógott. Az egyiket állánál a vaskerítés lándzsás hegyére akasztották, s úgy függött ott, mint mészárszékben a leölt állatok teteme.

— Nem volt kötelük... — és a szája megkeseredett, lehunyta szemét, összerázkódott. — Állatok. . . Rosszabbak, mint az állatok.

Behunyt szemmel fordult vissza, s berohant a vizsgálóba. Krisztin ott hevert a padlón. Szuszogva karjára emelte, és lefektette a fehér lepedős vizsgálóágyra. Megtapintotta pulzusát.

A patikaszekrényhez ment, üvegcsét vett elő. Morogva böngészte a címek feliratát. Egy pillantást vetett az asszonyra. Felsóhajtott és lassan

Thursday, February 18, 1960

22