Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-18 / 7. szám
16. amerikai magyar szó Thursday, February 18, 1960 keretét, s a széttört fa vékony vasdarabon függött ég és föld között. A hajnali szél játszadozott vele, jobbra-balra ingatta, s az ablakfa úgy kapaszkodott a vasdarabba, mint fuldokló a kötélbe. Üvegtelen szárnyai kétségbeesetten nyögdécsel- tek minden lengésére. Sarbó az ablakhoz lépett, de közben patkós csíz mája sarkával a lány könyökére hágott. Jutka hánykolódott a talpa alatt, érthetetlen szavakat mormogott, s a karját rángatta. Sarbó unott arccal nézte az eszméletlenségig lerészegedett 'nő vergődését. — Koszos — sziszegte. Odakünn a kelő nap fénye az Üllői úti házak fölött úszkáló bárányfelhőkre piroslott. Lassan ballagott kifelé, könyökével dobta meg az ajtókat, amelyek sarkig tárultak előtte. Nem nézett hátra, és az ajtókat sem csukta be. Hazavágyódott, utált otthonába, gyűlölt feleségéhez. Vetett ágyban kellene pihenni, s levakarni a sok salakot, amely hozzáragadt. Úgy érezte, színtiszta célokért fogott fegyvert, és tiszta szándékkal verekedett. Igazságos rendszert, szabadságot — igen, ezt akarja, ezért is harcolt. Milyen kevesen maradtak azokból, akik első perctől kezdve küzdöttek! Sokan elestek, sok hazament. Újak jöttek a helyükbe, s közben gyűlt, mindenütt gvült a mocsok, a szenny. “Tiszta szándék!. . > Sarbó csak akkor lepődött meg, mennyi telje- seifismeretlen arcot lát, amikor Kacsos nyomkodta kezükbe az igazolványokat. Sarbó rábámult: — Minek ez ? A harcban egyikünk sem kért papirost. . . — Vedd ei, testvér. A parancsnokság utasítása. Vedd el, mert a végén még megtáncoltat a jó nép, hogy olyan ávós ruhád van... — felelte Kacsos. Eltette az igazolványt, s bambán szemlélte, hogy kapkodják szét az újsütetű szabadságharcosok a papírokat. Kacsos ismerte valamennyit. Legtöbbje — éppúgy, mint ő — azzal büszkélkedett, hogy egy-kót napja engedték el a börtönből, s első útja idevezetett, fegyverért vagy éppen csak a papírért. Utálta őket, akárcsak Rácsost. Mégis — ebben majdnem bizonyos volt — Kacsos az az ember, aki nem fogja cserben hagyni. Eszébe jutott a tejeskaland, s ami azután történt. Egy akol. . . S arra gondolt, mi lehet a gyerekkel. Talán csak eltemették ?. . . A gyerek mellett, ott az utcán, akkor volt ilyen ólmos a lába, mint most. Emberségért verekedni — emberség nélkül? “Hazudunk magunknak — dünnyögte. — Eszméket, ideákat hazudunk, és bedőlünk saját magunknak.” Hogy hallgatták őket az emberek az utcán, a harcok szünetében! Hullottak a szépen csengő szavak. “Emberség, igazság, szabadság,.egyenlőség, becsület, erkölcsösség!” Szavak, szavak. Zen- genek-bonganak, mint az újdonatúj veretű pénz. Szavak. Törte a fejét, hogy is Írja le a történelem a forradalmakat. Nem emlékezett rá, hogy a nagy francia forradalom kilengéseiről sokat jegyzett volna fel. Elenyésznek az ügy igazsága mellett. Igen. A rabok ott is rabok voltak, a Bastil- le-t lerombolták, s a foglyok aZ utcára kerültek. Ott is akadt zavarosban halászó. Ki emlékszik rá? Vámszedő mindig van, fosztogató is. Nagy tűznek nagy a korma. Ki tudja lemérni, hogy a korom nagyobb-e vagy a tűz ? Ha meg nagyobb, akkor tisztítani kell a kéményt, hogy jobban sze- leljen. Idő, amig levakarják a salakot... Kell hinni, akar hinni a forradalomban. . . Rogyadozó térdekkel bandukolt lefelé a szinte soha véget nem érő lépcső fokain. Nem aikart csalódni, félt a csalódástól. Hátha a mesebeli kék madarat kergeti? Nem akart kiábrándulni, s szivével érvelt az esze ellenében, mert már nem maradt semmi, amiből ki ne ábrán- dult volna. Végre megfogyott a lépcsősor. Megfáradt lábbal álldogált egy ideig a lépcsőház bejáratában. Hunyorgott, bántotta szemét a fény. Átvágott az udvaron, s ki az utcára. A kapu előtt nyolcas-tizes csoportokban fegyveresek vonultak hangoskodva,.káromkodva. Komor arccal nézett utánuk. Valaki a vállára csapott. Megfordult. Kacsos állt mögötté, és vigyorgott: — Mi az, nem jössz? — És kutató pillantással fürkészte az arcát. — Hová? — A Köztársaság térre. Ávósok vannak a párt- házban. Foglyokat ejtenek, gyilkolják a népet. .. De ha neked ez derogál. . . — Mi derogál, te hülye? — mordult közbe Sarbó. — Lassabban az agarakkal, 'hadnagy elvtárs ur. Úgy értem, hogy ha nem tetszik akarni részt venni az akcióban, akkor itthon is lehet maradni, mert itt nem lőnek. . . Egyébként hülyézd le azt, akit akarsz, aki elég marha és megengedi. Engem ne! Énnekem egy csepp okom sincs a múltam szégyelleni. Nem álltam be smasszernek Rákosi mellé. Tisztet se csináltak belőlem. . . Kacsos szeméből gyűlölködő láng csapott felé. Sarbó meg se rebbent. Fél szemmel Kacsos ujját figyelte, ahogy a géppisztolya billentyűjén játsza dozott. “Egy akol” — kalimpált agyában a gondolat. Utálja. Legszívesebben belelőne. — Jössz vagy nem ? — csapott rá Kacsos hangja. Sarbó elfintorította orrát. Szó nélkül végigmérte, és elindult a csoport után. Kacsos fütyörészve követte. • Gulyás ülve aludta végig az éjszakát. Arra ébredt, hogy helyettese, az őrmester, a vállát rázza. — Ruhát hoztam, hadnagy elvtárs... Parancsot kaptunk, át kell öltözni. A legénységnek már kiosztottuk. A hadnagy révült szemmel bámult emberére. Mintha minden porcikáját külön-kíilön összetörték volna. Kimerültebb volt, mint amikor az álom elnyomta. Feltápászkodott a székről, de nyomban vissza is huppant. — Elgémberedett a lába — sajnálkozott az őrmester, és hangjából enyhe szemrehányás érzett. — Rossz az. Pihenni kellett volna, hisz a fekhelyét is elkészítet tűk a szomszéd szobában. . . Gulyás nem felelt. Combját dörzsölgette a tenyerével. Az őrmester egy ideig toporgott körülötte, de mivel a hadnagy hallgatott, a szék támlájára fektette az öltönyt, és elment. Gulyás lassan mocorgott. Zsibbadt lábába bizsergés szurkálódott. A szék alatt, amelyen az uj öltözék hevert, még ott volt a vereshagyma héja. — Nem hintázik — állapította meg komolyan. Kinyújtotta lábát, ültében a szék szélére csúszott, s csizmája orrával megpöccintette, hogy billegjen. A pergamentszerii héj azonban behorpadt, s megfeneklett a parkettán. — Egyen meg a fene — morogta. Uj ruhája után nyúlt, marokra fogva húzta ölébe. Kék, rendőri egyenruha volt. Kamuthy Vendel beszéd közben ugráló karvaly- orra jutott eszébe. “Maguk még nem öltöztek át rendőrnek ? Az ávósokat rendőrruhában fogdossák össze...” — Átöltöztünk. . . Fejét vakarta. Korpa gyülemlett izzadt fejbőréből a körme alá, “Meg kellene mosni” — gondolta, s szerette volna erősen dörzsölni a haja tövét, hogy a szappan habja lucsogjon rajta. Előszedte igazolványait régi öltözetéből, s a zsebébe rakta. Kényszerű mosoly telepedett arcára. —- Kitűnő! Rendőrruha, államvédelmi igazolvánnyal. Nyílt az ajtó. Az őrmester jött. Markában egy darab szalonnát, kenyeret s egy vereshagymát szorongatott. Az Íróasztalra tette: — Nincs élelem a házban... Mező elvtárs szólt, hogy már elküldött elvtársakat a kerületi párt- bizottságokhoz, szerezzenek ennivalót — magyarázkodott. Gulyás a homlokát ráncolta, pillantásával az asztalra intett: — És ez? Ez nem ennivaló? — A hadnagy elvtársnak szereztem. — Maga evett? — Majd az emberekkel, nekik is tartalékoltam. A szakasznak. . . — Bicskája van? — Hogyne — az őrmester készségesen nyúlt a zsebébe. — Lásson hozzá — zökkent Gulyás az asztal mellé. Helyettese szabódott, de a hadnagy ráförmedt: — Eszik vagy én is itthagyom! Falatozni kezdtek. — Nem fázik, hadnagy elvtárs? — kérdezte az őrmester, és csalafinta fintorral kicsi sörösüveget húzott ki a nadrágja zsebéből. — Háziraktárt rendezett be? — A hadnagy még csak el se mosolyodott. Szájához emelte az üveget. Bor volt benne. — Saját termés — mondta csendesen az őrmester, és leste a hatást. Gulyás bólogatott, hogy Ízlik a bor. Evett. Hosszadalmasan rágcsálta, forgatta szájában a falatokat. — Nagy a forgalom körülöttünk. . . — Az őrmester tele szájjal beszélt, s az étellel együtt a szavak végét is elnyelte. Gulyás értetlen ábrázattal meredt rá: — Micsoda forgalom? — harapott jókorát a kenyérből. — Annyi strici mászkál jobbra-balra.. . Valamit ki kellene találni, hogy távol tartsuk őket. Legjobb lenne lezárni a teret, A hadnagynak a szeme se rebbent. Ismét Kamuthy jutott eszébe. Megmondta magyarul a Vendel. “Majd eljönnek értünk. ..” — Fegyveresek? Az őrmester bólintott: — Ühüm — és amúgy rágatlan gyűrte le torkán a falatot, hogy beszélni tudjon: — Ha ezek elkezdenek valamit komolyan csinálni, akkor itt cifra világ lesz. Nem szabadna gyülekezőt engedni nekik a téren. Belülről nehezebben lehet védeni a házat, ott meg egykettőre beásnánk magunkat az utcatorkolatoknál. Sakkban lehetne tartani az idevezető utakat. . . Mindig közelebb jönnek. Itt egy csoport, ott egy csoport. Idemennek, odamennek. . . és mind közelebb. . . Gulyás a szája szélét biggyesztette. — Majd meglátjuk — morogta. A tér túlsó oldaláról valóban kis csoportok húzódtak feléjük. Beszélgettek, hadonászva, mutogatva vitatkoztak. De közelebb a kis csoportok emberekre oszlottak, s a házat félköralakban közrefogva, megtelepedtek a fák és a bokrok tövén. Szabályos előkészület a támadáshoz—gondolta Gulyás, és fölsóhajtott. — Szóval, eljöttek. . . — Gyors pillantást vetett az őrmesterre. Az a vállát rándítva megjegyezte: — Kár volt elküldeni a páncélautókat. Ha van elegendő lőszerünk. . . Gulyás az asztalra tette kenyerét, szalonnáját, a bicskát meg a zsebébe. Felövezte derékszíját, és az ajtóból visszaszólt: — Egyen gyorsan. Állítsa föl az embereket a* ablakokhoz .Utasítást kérek.—Becsukta az ajtót, vállszíját már menet közben kapcsolta be. . Amikor negyed óra múltán visszatért, helyettese már beosztotta embereit. Gulyás egyenest az ablakhoz lépett az ott áldogálló katona félrehu- zódva helyet adott neki. — Nagyon jönnek, hadnagy elvtárs... — mondta halkan, majdnem suttogva: — Nagyon jönnek... — Biztosítsa le azt a géppisztolyt! Mit könnyel- müsködik itt?! Még csak az hiányzik, hogy kiidegeskedjen rájuk egy sorozatot. . . — és összehúzott szemmel nézte, hogy babrál a harcos a záron. Halkan folytatta: —Csak parancsra nyisson tűzet... Egyébként itt leszek magával, ebben a szobában. Fő a nyugalom... Az íróasztalon ott hevert a reggeli, s még a tegnapi vacsora maradéka is. Az újságpapírra húzott vereshagyma és kenyérhéj szomszédságában, feketekávéval telt evőcsészéből pára szállt fel. — Idd meg a kávét. Neked tettük félre... A hadnagy odakapta fejét. A forradásos arcú pártfunkcionárius szólt neki a sarokból. Amikor bejött, észre sem vette. Buksi a padlóra dobott pokrócon ült. Lőszert rakosgatott egy dobtárba. Barátságosan biztatta : — Idd csak meg. . . Jól esik a meleg. . . Gulyás, legyintett rá. Hörpintett a csajkából. Néhány pillanatig szemlélte Buksi munkásságát, aztán az Íróasztal mellől fölvette a fegyverét és megvizsgálta. Vállára függesztette a géppisztolyt, és.elmenőben odavetette: — Vigyázz, ha rosszul tározód be, megsüthetjük. . . Végigjárta a szobákat. “Kevesen vagyunk” —• állapította meg bosszúsan. A folyosó végén, a nagy üvegablak mellett, amely a Kenyérmező utcára nézett, karhatalmista támaszkodott a falhoz. Észrevéve a hadnagyot, vigyázzba állt, és jelentette: — Géppuskát állítottak föl odaát — fejével a szemközti házra intett: — Ahol az a virágos függöny lóg. Most húzták elébe. Maxim. . . Gulyás az utcát leste. Fegyveresek járkáltak erre is. Intett a katonáknak: — Szedjétek össze a páncélszekrényeket. Ide kell tolni mind. Azt aztán lőhetik a maximjuk- kal... Szóljon a civileknek, hogy segítsenek... Hanem egyik lába itt, a másik meg ott, mert ha elkésünk vele, úgy végigkorcolják a hátunkat, hogy attól kódulunk! Szomorúság fásult a karhatalmista hangjába: — Hadnagy elvtárs. .. ezek támadni fognak ? — Mit gondol, azért cipelték oda azt a géppuskát, mert azt akarják locsolgatni kaktusz helyett? — Gulyás ingerülten sziszegte a szavakat a foga közül, és csak a szeme sarkából pislogott a katonára. — Hát akkor verekszünk — sóhajtott a legény. — Itt veszünk el... Egy árva géppuskánk sincs.