Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-07-02 / 27. szám
Thursday, July 2, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZ6 9 amely egyre súlyosabb, s kóvályog tőle, mint a parittyával elütött madár. Megrázkódott, botladozva, fákba, bokrok üstökébe kapaszkodva szaladt be a házba, mert a föld hullámzott körülötte, akár a tenger, és szeme a megbolydult, szétfolyó és ismét egészbe álló kert végében ott látta szerelmesét, feléje tárt karjával, roncsolt arcával. A látomás elől menekül — vélte, pedig önmaga elől futott. Végigdőlt az ágyon, s várta, mikor tűnik a vízió. Elűzni nem tudta. Gondolatai Sasvárinál forogtak. Életének legszebb emlékei elevenedtek eléje, s oly szívesen időzött náluk. Aztán. . . aztán minden emlék odatorkollott a fűz alá, a dörrenésbe. Valamikor ismert egy asszonyt, akinek a férje hazatért a háborúból, és néhány nappal később elvitte a tífusz. De az a nő nem hitte megholtát, csak várta a kórházbői, a Krisztin emlékezett rá, hogy megtérített minden ebédhez, vacsorához az asztalfőre, s megágyazott néki nem is akárhol, de a tiszta szobában. Csinálnia kell valamit, mert megőrül — érezte, és fölkelt, főzni kezdett. Burgonyát hámozott. Réveteg mozdulata kezében lassan járt a kés, egy óra is beletelt, hogy az ebédrevalót megtisztította. Tüzet rakott, s réges-rég elkongott a déli harangszó, amikor a tányér mellé ült. Csipegetett csupán. Enni? Sem kedve, sem étvágya nem volt. Néhány kanálnyi étel, aztán félretette, majd vacsorára .. . Tagjai elnehezültek. Sóhajtva kitétovázott a kertbe. Az utat leste. Egyetlen ember léptei rázták föl merengéséből. Szaladt a kiskapuhoz, s égő, sóvárgó szeme ugv szegeződött rá, mint hivő bámulja oltalmazó szentje képét. A bajuszos öreg nem fordult be hozzá, nem szedett elő egy aprócska cédulát sem a tarisznyájából. A szőlőjébe baktatott, útja ott vezetett el a falu végén. Krisztin ráköszöntött: — Postás bácsi.. . semmit nem hozott? — Csak magamat, lelkem, csak magamat — volt a felelet, s az öreg komótosan ballagott tovább. — Ma sem... — suttogta, és visszabotórkált a zsámolyhoz, leült, kezébe temette arcát. Üzenetet remélt Sasváritól. Egy apró jelet legalább. Csak egy szót. Vagy még azt se, csupán, hogy megírná, hol van, melyik kórházban. Hiszen menne, repülne hozzá. Az a szó egyre késett. Közben elkezdődött az uj tanév. Dolgoznia kellett volna. Gyerekek jöttek hozzá, tanítványai. Azt hitték, beteg, és ő rájuk hagyta. Velük üzent a kollégájának. Hogyan is lett volna ereje, fölállni a dobogóra s magyarázni?! Kis látogatóit hamar elküldte, s Ígérte, hogy nemsokára közöttük lesz majd. De ez a szó egyre késett. Ahogy megsürüsödtek a gyermeklátogatók — hiszen szerették a tanítványai —, úgy ébredt rá, hogy ez nem mehet igy soká. És a csöpp emberkék egymásnak adták a kilincset. A tizenkétesz- tendős Veér Irma elsőnek sütött lepényével kedveskedett. Kabók Andris akkora almát hozott, mint egy piros labda, Kocsis Rózái segíteni ajánlkozott, ne kelljen fáradnia, mert még betegebb lesz. Ártatlan, ragaszkodó kedveskedésük eszméltette kábulatából, szidta, korholta magát, s agy érezte, hogy a rosszat akaratlanul is még rosszab- bal tetézte. Vajon mit csinálhat és mit érezhet most? Éppen őt hívja talán? Vagy átkozza? Hiszen a szeretet oly könnyen csap át a gyűlöletbe. Testvér áz a kettő. Ha éppen egy pohár vizet ihatna, s nincs aki adjon? A kórház biztos valami ódon épület, az ápoló pedig idős nénike.. . Hogyan is tétovázhatott ennyit? Miért béníthatta meg fájdalom és önvádaskodás? — Az akna... — Baljós, babonás félelem szállta meg, s reszketett. Kifestette arcát, s elindult a laktanyába. Fiatal korán öregedett ember benyomását keltő hadnagy fogadta. Fölismerte, szótlanul kínálta meg üléssel a tábori széken, ő maga szembe ült vele és várt. — A vőlegényem felől szeretnék érdeklődni. . . — Krisztin a festék alatt füle tövéig elpirult, s bántotta, hogy a tiszt észrevette zavarát. Hangja elfulladt. A hadnagy sóhajtott. — Nem tudok Semmit — krákogta. — Él. . . A hadnagy szótlanul szemlélte az asszonyt. Végül megsajnálta: — Menjen a zászlóaljparancsnokhoz. Én, még ha tudnék is bővebbet, nem adhatok felvilágosítást . . . Keresse meg holnap délután. Imént láttam, kiment a városba, ő ismeri Sasvári állapotát. Krisztin apró sóhajjal fölállt. — Holnap eljövök — suttogta és hazament. KILENCEDIK FEJEZET Gara sokat bosszankodott. Éz- a hét határozottan rosszul kezdődött. Albert elmondta neki Sar- bó esetét, ő meg magához rendelte a hadnagyot. Szerette volna megoldani Sarbó nyelvét, igyekezete azonban nem járt sikerrel. A hadnagy makacsul hallgatott. “Meleg volt, megszédültem. . .” — ennyit sikerült kihúzni belőle, többet semmit sem. Közben pedig kissé fitymálón mosolyogta végig a politikai helyettes unszoló erőlködését, hogy másfajta válaszra bírja. Hajthatatlan maradt. Ezeknek mondja el? — gondolta és kicsit élvezte is a százados zavarát a holtpontra jutott “egyéni foglalkozás” folyamán. Végül engedélyt kért rá, hogy eltávozzon. Ajka szétnyílt, hangtalanul nevetett, mintha mondaná: “Velem nem fogsz egyénileg foglalkozni...” A százados elengedte, aztán Sarbó barátainál próbálkozott, hasonlóan csekély eredménnyel. Utoljára Marosvölgyi — hétpecsétes titoktartást kérve — annyit elárult, hogy valami családi problémák okozzák a hadnagy baját. Közelebbit azonban ő sem tud. Gara beszámolt a dologról az őrnagynak. — Tüntessük ki, lehetőleg minél előbb... — javasolta. Albert hümmögött. —Ajnározzuk, pelenkázzuk a kisfiút, mi? Na, jó. De nem kaphat kitüntetést a többiek előtt. Majd az aknaszedés végén... Egyébként, rendben van. Gondolod, hogy ezzel segítünk neki? — Mindenesetre megtudja belőle, hogy nem hiába dolgozott, és többet ér a munkája, mint egy csomó más emberé, aki nem kapott kitüntetést. A felesége sem fogja olyan szimpla fickónak tartani, akit gondolkozás nélkül érdemes felcserélni egy másikkal... Garát idegesítette, hogy Sarbó ügye sok időt rabolt el tőle — éppen olyankor, amikor a hadsereg őszi átszervezésének kérdései foglalkoztatták. A hivatásos tiszteket nyugtalanította a fegyveres erők létszámának csökkentése. Többen nyíltan meg is mondták a századosnak, hogy a parancsnokság bizonyára nem akarja ismertetni velük a szervezési kérdéseket, hadd fejezzék be “nyugodtan” az aknaszedést, s miután a mór megtette kötelességét, közlik velük: le is ut, fel is ut... Gara nem tudott kielégitő választ adni nekik. Péntek reggel gépkocsira ült s a fővárosba utazott. A Honvédelmi Minisztérium illetékesei leültették, s azzal mentették magukat, hogy ügyük az átszervezéssel járó sok adminisztráció miatt húzódik, legyenek csak nyugodtan, senki sem kerül az utcára. Gondoskodnak arról is, hogy aki leszerel, megfelelő munkát kapjon. Az ezredes, akivel Gara beszélt, mosolyogva tette hozzá: “Nem úgy, mint a múltban. . .” Délben a lakására ment. Megfürdött és feleségének egy cédulát hagyott az asztalon: “Máriám, itthon voltam, sajnos estére vissza kell mennem. Sokszor csókollak, István.” A gépkocsivezetőnek meghagyta, hogy pontosan hat órára jöjjön érte a kórházhoz, ő pedig gyalogosan sétált oda. Nem szeretett sokat autózni. A gépkocsiban mindjárt elálmosodott, a rázkódás összetörte, fárasztotta. Hosszabb kocsizás után úgy festett, mint aki egész éjszaka mulatott. Nem akart gyűrött ábrázattal beállítani a kórházba. A kiadós kószálás kifárasztotta. Meleg volt. Ve- rejtékcseppek gyöngyöztek porlepett homlokán. A kórház előcsarnokában belenézett a nagy tükörbe s káromkodott. — Olyan vagyok, mint egy kölyök — morogta, és zsebkendőjével arcát dörzsölgette, ahol a por sárrá maszatolódott. Nem ismerte meg a( katonát, csak akkor, amikor megszólalt, a hangjáról. Ketten feküdtek a le függönyözött szobában, mindkettőnek hatalmas kötés a szemén, amely eltakarta homlokukat s arcukat is. — Kit keres? — kérdezte az egyik, s a százados összerezzent. Sasvári. — Magát — mondta zavartan és közelebb lépett hozzá. Nem időzött soká a betegnél. A tizedes nagyon megörült neki, de ő sehogysem tudta leküzdeni zavarát. A fiúból áradt az optimizmus, bemutatta a barátját is: szintúgy tizedes és szintúgy aknasérült. Aztán bejött az orvos. Sasvári jól érezte magát, mint mondta, féllábbal már künn van a kórházból. Gara ráhagyta, s biztatta, hogy csak gyógyuljon mielőbb, mert mindenki visszavárja és valamennyien javulást kívánnak. — Szakáll tizedes külön megkért, mondjam meg, inkább ő fizeti a korsó sört, amit magától nyert, csak jöjjön hamar... Gara, miközben beszélt, nem tudta levenni szemét a mellette álló sebész arcáról, aki szánakozó mosollyal a fejét csóválta, s halkan megjegyezte: “Van itt vitalitás” — azzal odasugta Garának, hogy a szobájában várja, s elment. Az orvos viselkedése rosszat sejttetett. A százados rövidesen elbúcsúzott Sasváritól. A tizedes egy borítékot adott át neki: — A fiuknak írtam ezt a levelet, olvassák fel a zászlóalj előtt. A sebész nagydarab ember, külsőre inkább henteshez hasonlított. Nem kínálta hellyel Garát, kibámult az ablakon, úgy mondta, mintha magának beszélne: — Ki kellett, hogy vegyem a két szemgolyót, ő még nem tudja és egyelőre nem is szabad megtudnia. Majd ha már megszokta, hogy mindig sötét körülötte a világ. . . Amikorra szakmát adunk a kezébe. .. Hozzátartozója eddig nem jelentkezett. Amikor behozták, nem volt eszméletnél. Egy nevet ismételgetett: Krisztin. Tudja ki az, százados elvtárs ? — és a válla fölött nézett Garára. A politikai helyettes a fejét rázta. Az orvos fölvonta szemöldökét, ajkát biggyesztve fordult ismét az ablak felé. — Az embereket ismerni kellene — dtinnyög- te. — Igen, ismerni — és lassan hozzátette: — Dehát ez csak a szabályzatokban van igy. .. Gara nagyot nyelt. — Valóban bűn, hogy egy hónap alatt nem ismertem meg az alakulat egész személyi állományát — mondta kesernyésen. — Maga bizonyára már ismerné a szakácsok és gépkocsivezetők szeretőit is. — Rövid szünet után hozzátette: — Ez minden, amit közölni akart velem? — Oktassák ki jobban az embereiket... Hiszen ez a szerencsétlen egész életére tönkrement ... Érti maga, micsoda nyomorult lesz ? Hogy mindig másra szorul? Hát maguk minden hülye parancsot végrehajtanak? Aknát szedni... Más mód nincs rá? — Nincs. És időm sincs leckéztetéseket végig.- hallgatni. Még szerencsém, hogy a második világháború kitöréséért nem engem tesz felelőssé a doktor ur... Otthagyta az orvost, nem is köszönt neki. Olyan méreg öntötte el, hogy a feje megfájdult. Kocsiba ült. Este tiz órakor érkezett meg a zászlóaljhoz. Albert őrnagy türelmetlenül várta, s amint belépett a kriptába, kitörő örömmel fogadta: — Csakhogy megjöttél, komám, azt gondoltam, hogy az asszonyod nem enged vissza... — és félszeg mosoly nyájaskodott az arcára. — Baj van? — ijedt meg a százados. Albert gyorsan megnyugtatta: — Áh. . . Semmi az egész. . . Be kell ugranom a helyőrségbe. .. Gara vállat vont, mint akit nem ért váratlanul a hirtelen utazási szándék. Az őrnagy folytatta: — Kaptunk egy távmondatot, hogy maradjunk a helyünkön. A minisztériumból adták. De közben ellenőrizni kell a hadtáp leltárát. Elvégre a béke- helyőrség is az alakulaté, ott elérhetnek akármikor. . . — Mi lesz, ha keresnek? — És akkor mi lenne, ha már elmentem volna ? Ezt a távmondatot alig egy órája kaptuk meg. . . Gara letelepedett az ágy szélére, és erőlködve húzkodta lefelé a csizmáját. — Ahogy gondolod. — Lába megpuffadt a csizmában. Nyögve folytatta: — Én maradnék... — Maradjak is, meg a leltár határidejével se késsünk! — pattant föl Albert. — Akár az egyikért, akár a másikért húzzák rám a vizeslepedőt. — Mindig az utolsó parancsot kell végrehajtani — szuszogta Gara. Végre lecsúszott a lábáról a csizma. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. — Tudom én azt — dohogott Albert. — Elvben igy is van... — Hát eredj, ha annyira odavagy azért a hazamenésért. De akkor ne pocsékold az időt, menj! — Gombolgatni kezdte a zubbonyát, és mérgesen odavetette: — Olyan fáradt vagyok, hogy enni sincs kedvem... (Folytatjuk) ^wwwwvwvwwvwvwvwwwww*www*wwwwv% Számonkénti olvasók figyelmébe! Aki az Aknamező c. folytatásokban közölt regény valamelyik folytatását nem kapta volna kézhez, kérésre beszerezheti azt a kiadóhivatalunktól. i
