Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-07-16 / 29. szám
Thursday, July 16, 1959. AMERIKAI MAGYAR SZÓ ' T'"T~S ▼▼▼▼▼▼▼ TTTTTTTTTT ▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼'I :,r . AKNAMEZŐ ► * <*> * <*» * * * +■ ^ ■*»*■■*■■*> a « (6) Szótlanul szürcsölték a kávét. Gara előbb megitta, mint Kenessei s újra töltött a saját bögréjébe. — Kér még? — kínálta a klubparancsnokot. Az a fejét rázta. — Köszönöm, elég volt — és ez úgy hangzott a szájából, mint akinek az egész életből elege volt. Gara nyugodtan felhajtotta kávéját, cuppan- tott. — Mit mondott Gerencsér, milyen indokkal szerelnék le magát? — nézett Kenessei szemébe. A főhadnagy füle megpirosodott. Pillantása ismét a föld felé fordult. — Butasági alapon... — dadogta. — Mert hogy buta lennék. Csak most érettségiztem... az is nehezen ment. Munkás voltam, elszoktam az iskolapadtól, nem forog úgy az eszem, mint a fiataloké. A harminchetedik esztendőben járok... Szóval ezért. — Kis szünet után folytatta. — Sokat vitatkoztunk ezen. Tudja, százados elvtárs, ha igaz, amit Gerencsér mond, jobb is, ha leszerelnek. Anyagilag ugyan elég érzékenyen érint, dehát... majd megszokom, hogy kisebt/a tányér .. . — Hát mit mondott Gerencsér? — kérdezte közbe Gara. — Szerinte a mostani leszerelések azért szükségesek, mert az atomkorszakban kevesebb ember kell a hadseregben, és a vezető helyekre értelmiségiek kellenek, mert az uj körülmények között, amikor á technika ilyen magasfoku. az értelmiség válik a nép vezető erejévé, hiszen a technikus például könnyebben megtanulja, hozván lehet modern fegyverekkel harcászkodni, mint egy magamfajta. Szélesebb látókörű, alkalmasabb a vezetésre... — Az esze tokja — kottyantotta közbe Gara és rágyújtott. — De százados elvtárs, nemcsak Gerencsér mond ilyeneket, hát ilyesmiket elmondtak a Pe- tőfi-körben, megjelent az újságban... — A párt elitélte a Petőfi-körbeli demagógiát. — Elitélték, elitélték... De azért mindenfélét részéinek az emberek. Az egyik párttag ezt mond- ,a, a másik azt — ki ismeri itt ki magát? Mind- igyik a huszadik kongresszusra hivatkozik, még Gerencsér is: azt mondja, hogy az ő nézeteik je- entik a jövőt, a megcsontosodott és elavult dog- nákkal szemben. Meg hogy uj emberek kellenek, ;s hiába váltották le Rákosit, minden megy a régben. Úgy látszik, én sem kellek. Hát akkor jobb, ia előbb megyek vissza az üzembe, mint később... — Mondja, megcáfolta valaki eddig sikeresen xrxot, Engelst, Lenint? — Nem. Gara hangtalanul nevetett. ^— Megnyugtathatom, nem is fogja. Nincs ándékomban szemináriumot tartani magának a, íunkásosztály vezető szerepéről a proletárforra- lomban, inkább arról beszélnék, ami a maga gyét illeti. Gondolom, ez jobban érdekli, őszinte iszek, de a dolog még nem került nyilvánosság .é, jelenleg ketten tudunk róla. Az őrnagy elv- árs és én. Ha valaki mégis előbb szerez tudomást arról, amit magának beszélek, mint kellene, is tudni fogom, hogy kit kell megfenyíteni. „ engem? Ez titok. Aki pedig a katonai titok- tás törvényeit megsérti, az magára vessen a ■óság előtt is. — Tőlem ugyan ki nem kerül semmi ebből a eszélgetésből, százados elvtárs — tiltakozott a lubparancsnok, és jobbjával széles kört irt le a ívegőbe. Gara vállat vont. — Csak jóakaratuan figyelmeztetem. Ne szólj zám, nem fáj fejem — és cigarettásdobozát Ke- éssei elé tartotta. A klubparancsnok elhárította kínálást. —- Nem szoktam olyan sokat... Gara rágyújtott. c£- Ismeri a hadsereg létszámának csökkentésről szóló rendeletet — kezdte halkan. — Sok ‘•’ztet leszerelnek, csapattisztet. A politikai apparátust is átszervezik. A századoknál meg fog szűnni a politikai vezető hely. Jövőre már csak zászlóalj parancsnoknak lesz politikai helyettese. A mi zászlóaljunk önálló egység, tehát lényegében ezrednek megfelelő szervezéssel rendelkezik majd, és igy — többek között — megmarad a klubvezető is. A század-politikai helytteseink azonban nem maradnak meg. A mostani apparátusból a legjobbakat fogjuk benntartani. Azokat, akik jó szervezők, elég müveitek is, és igy tovább. Magyarán: szelektálunk. — A hosszúra nőtt hamurudacska födrehullott cigarettájáról. — Ez a lényeg. Például Horváth hadnagyot leszereljük, mert rendes ember ugyan, semmi baj nincs vele, párthü, de gyenge szervező, mindent maga csinál, ahelyett, hogy dolgoztatná az embereit, bevonná őket a munkába, megbízatásokat adna nekik. Ez a dolog lényege. Azért hoztam éppen Horváth példáját, hogy érzékelni tudja, miről is van szó. Maga helyett nem találtam klubvezetőnek alkalmasabb személyt... Elhallgatott, hosszasan fürkészte a klubparancsnok arcát, amelyen most felengedett a fe- szélvezettség. Kenessei szemében fény csillant meg, sóhajtott és a szék széléről valamicskét beljebb húzódott az ülőkéjére. Zsebkendőt vett elő, megtörölte gyöngyöző homlokát. Gara kissé nyá- jaskodó mosollyal vette tudomásul a klubparancsnok lelki helyrebillenését, és enyhe gúnnyal mondotta : — Sajnos, nem találtam jobbat. Pedig — s bizalmasan Kenessei vállára tette a kezét — nekem aztán elhiheti, nagyon is kerestem. Tudja, olyan klubparancsnokot szeretnék én ide, aki jó szervező, talpraesett agitátor és főleg önálló. Aki meri vállalni a felelősséget azért, amit csinál, akinek elegendő az elvi irányítás, a gyakorlati munkát elvégzi maga, és nem szaladgál ötpercenként a politikai helyetteshez, hogy a bejárattól jobbra vagy balra állitsa-e föl a ping-pong asztalokat. . . Szóval érti? Több önállóságot, kezdeményezést! Ez az egyetlen kívánságom önnel szemben, és azt hiszem, hogy az lesz a jövőbeni politikai helyettesük óhaja is. . . t Kenessei őszinte aggodalommal kérdezte: — Százados elvtárs elmegy tőlünk? — Időnként a helyetteseket is helyettesíteni kell — nevetett fel Gara. — Én ezt csinálom a zászlóaljnál. Visszajön a saját politikai helyettesük. .. — Sajnos, Farkas főhadnagy elvtárs szeretett a legapróbb részletekbe is beleszólni — mondta Kenessei egy röpke sóhaj kíséretében. — Hiába szeretett. Amikor fele annyi emberrel ugyannyit vagy még többet kell csinálni, akkor nincs idő pepecselgetésre. Gondolja, hogy erre ő nem fog rájönni? Farkas főhadnagy öreg róka. Ha más követelményekkel állnak elő az ő munkájával szemben, ő is másokat állít majd a beosztottjai elé. Hogy igy fejezzem ki magam: az önállóságra való nevelésben eddig nem sokat lehetett a vezető politikai munkások javára Írni. Egészen magas szinten már megváltozott a helyzet. Ezt biztosan tudom, de amig ez a változás elgyürüzik egy zászlóalj munkastílusához, az bizony hosszú idő. — Az biztos, hogy Farkas főhadnagy elvtárstól nem kaptam volna olyan utasítást, mint amilyent százados elvtárs adott néhányat. Itt van az aknaszerencsétlenségről szóló kiállítás, ő biztosan beleszólt volna, hogy mi hová kerüljön. Gara félrehúzta a száját. — Én is beleszóltam. Először is alaposan megbeszéltük, hogy miért jó összeszedni az aknaszedés különlegességeit, maga összegyűjtötte az anyagot, és — ha jól emlékszem — a megnyitás előtti napon megnéztem, aztán javítottunk imitt- amott. Nem? — Igen, mégis. . . őszintén szólva, nem éreztem, hogy a százados elvtárs beleszólt volna... — Ne mondjon ilyeneket, mert elbizom magam. Végül azt fogom hinniv hogy valami minta politikai tiszt vagyok. . . — és úgy nevetett, hogy fogai kivillantak a szájából, majd huncutkás szem- villantással megkéi’deztet — No, még mindig ki akar jönni a határra? Kenessei a tarkóját vakargatta: — Hát... volna néhány elintézni való ide- benn... —Megfogtam! Mégiscsak lógni akart odakünn. Jól van, menjen a dolgára, de még egyszer: ha valami ebből kikerül. . . — Nem kerül ki, százados.elvtárs. Az írnok lépett a kriptába. Százados elvtárs jelentem, távmondát — hadarta, és egy négyrét hajtott papirt adott át Garának, aztán eltávozott. Gara átfutotta az Írást, Kenessei felállt és helyére tette a széket. A százados zsebregvürte a papirt. — Az én határmenti málnázásomnak is befellegzett mára — sóhajtotta. — Tudja, olyan sok málnát még életemben nem ettem, mint itt... Nagyon szeretem... — tette hozzá szórakozottan. — Még lehet, százados elvtárs... — Áh, értekezletre kell mennem. Kérem, szóljon az ügyeletes tisztnek, maga úgyis arrafelé megy, ugye? Állíttassa elő az egyik weapont... . Kenessei kiment a szabából. Gara utánanézett és rászólt: — Főhadnagy elvtársi — Amikor Kenessei, visszafordult, tréfásan megfenyegette az ujjával. — Hova tette a mélabuját? Még a járása is más! A klubparancsnok mosolyogva ment tovább. Gara elővette a távmondatot és ismét átolvasta: “Parancsnok és politikai helyettes elvtársak. Ma kilenc órakor jelentkezzenek nálam a tizen- nyolcas számú őrsön.” Aláírás: Földes vezérőrnagy. Órájára nézett. Tehát másfél óra múlva. Átment a határőrök ügyeletes tisztjéhez, és a térképükön megnézte, melyik a tizennyolcas számú őrs. Kedvetlenül állapította meg, hogy hatvan kilométert kocsikázhat. Betért az étkezőbe, állva megreggelizett, néhány falat szalonnát nyelt,s megivott rá egy bögre feketekávét. Sietnie kell. A kávé forró volt, nagyokat hörpsntve nyelte,’ s a meleg italtól kiverte a verejték. Visszaballagott a kriptába. A feljáró előtt már ott állt berregő motorral a gépkocsi. Gara magához vette oldaltáskáját, bele a hőpalackot, és felült az autóra: — Mehetünk? — kérdezte a gépkocsivezető. ’—- 'Előbb gombolja be a zubbonyát — vétette oda bosszúsan. A sofőr kelletlenül engedelmeskedett. — Meleg van — mondta szabadkozva. — Érzem — felelt Gara. — Pedig rajtam csizma van és nem szerelőruha félcipővel. A sofőr hunyorgott a napsütésben. A gépkocsi ' kigördült a laktanya udvaráról. TIZEDIK FEJEZET A postás szombat délelőtt kopogtatott be Gu- lyásékhoz Barta levelezőlapjával. Közönséges üdvözlőkártya volt, a szokásos felirattal: “Sokát gondolok magukra”, és aláírással. Gulyásné' főzött. A levelezőlapot a kredencajtó üveges keretébe tűzte. Barta gyerekkorától ismerte őket. Gulyás Bálint az ő édesapjával együtt katonáskodta végig az első világháborút a szerb, majd az orosz fronton. Ott kerültek hadifogságba, miközben az ebéclrevaló krumplit hámozták. Később, az egyik uráli faluban Gulyás Bálint szedte össze az idősebbik Bartát, amikor egy kegyetlen lovasroham után tüdő- és haslövéssel maradt a csatamezőn. Fölépült, de sohasem egészen. Hazajöttek, és ezerkileneszázhuszonhatban, miközben Bartáné a fiával vaindott. fiiivóu „-.„i-*--. iQ —n,-,,."ja szemhéját. Gulyás éppen olyaa tfloa SStBőtUgü számított a faluban, mint Barta apja, mert oua- át volt a vörösöknél, katonáskodott közöttük. Nehéz sorban élt, de arra mindig volt gondja, hogy a kicsijéből egy keveset nekik is juttatva, köny- nyitsen a gondjukon. Barta szerette az öreget. Attól kezdve, hogy Pestre költöztek, rendszeresen irt neki, s hűségesen beszámolt a faluban történtekről, mintha legalábbis a fia lett volna. A határról pedig minden hónapban küldött egy képeslapot, hadd teljék örömük benne. Gulyás Bálint ezen a szombaton késő délutáni érkezett haza. Szolgálatban volt. Ügyeletes hivatalsegéd a III. kerületi rendőrkapitányságon. Felesége a kezébe nyomta Barta lapját. Gulyás htimmögve böngészte végig, elolvasta a címzést is, és a kredencre tette. Ujjaival csontos-eres ke- zefejét dörzsölgette: — Éhes vagyok. Gulyásné bosszúsan mormogott. — Bejössz, és rögtön “éhes vagyok!” Várj kicsit! — Tüzet gyújtott, a tűzhely karikáját félrehúzta, s a lyukra tette a fazekat. (Folytatjuk)----------------------------------------------li.
