Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-12-17 / 51. szám
.i riursoay, jjecemoer iI, iuoy AMEiKilVAl MAlilAK »AO 11 (II.—9) — Irány a sarok. Indulj! — S amikor a fiu odaért, ráparancsolt: — Állj! Lábat szét! Mi a neved ? — László Péter — suttogta az. — László Péter, te a foglyom vagy. Ha fáradt leszel, engedélyt kérsz tőlem, hogy leülj, és akkor majd meglátom, teljesitem-e a kívánságod. Ha megmoccansz, belédlövök. Senkihez nem szólhatsz, csak az én engedélyemmel. A gyerek nem felelt. Az utcán páncélkocsik zúgtak. Gara nézte a foglyát. A fiu nadrágjának térde ritkásra kopott. Egyik hasisnyája lecsúszott és a cipője száránál harmonikába gyürődött. — Apád tudja, hogy hol kujtorogsz? — Nem. — Mióta vagy közöttük? — Tegnap este óta. — Hány fegyveres van ebben a bandában? A gyermek megremegett. — Nem banda. Mi a szabadságért harcolunk, és én nem leszek áruló. Ne is kérdezzen, mert úgysem felelek. — Addig örülj, amig jó dolgod van, te tacskó. Tudod-e, hogy statárium van és kötél jár azért, amit csináltok? — Nem. — Az apád micsoda? — Szabó. —Önálló? — Hát ha éppen tudni akarja, maszek. Na és? Garának viszketett a tenyere, hogy odasózzon egyet a szemtelen válaszra, de meggondolta magát. Mi értelme van ennek a kérdezősködésnek ? Az utcát nézte. A fiu hátrasanditott, és látva, hogy nem figyel rá, leengedte a kezét. — Gara a szeme sarkából vigyázta. Rámordult: — Föl a kezet! — Maga biztosan ávós... — rándított egyet a gyerek a vállán. — Rosszabb, mint a ruszkik. Majd befütenek magának a srácok, ne féljen. A százados két akkora pofonnal válaszolt, hogy a fiu a falnak esett. — Azt mondtam, nem szólhatsz, csak ha engedélyt adok rá. Visszaült a székére. A gyerek csendesen szipogott, nyelte a könnyét. Az utcán páncélgépkocsik robogtak. A tömeg szétszaladt előttük, a fegyveresek tüzet nyitottak. Gara keserű szájízzel szemlélte a csatározást. A Szabad Nép ház harmadik emeletének ablakából, golyószóró kerepelt. A katonák hanyatt feküdtek a páncélautóban. Viszonozták a tüzet. Végre — gondolta Gara és a telefonhoz nyúlt. Kiabálnia kellett, hogy a segédtiszt megértse, mit mond. Szemben a golyószóró kezelője a fegyverre hanyatlott. — Rohamcsoportokat kell bevetni! És ne csak akkor lőjünk, amikor miránk lőnek. Támadjunk! — Várj nyugodtan — volt a válasz. Géppisztolysorozat fütyült el a százados feje fölött. A lövedékek arcába libbentétték a függönyt és az ajtó fájába csapódtak. — Felfedeztek — gondolta Gara, és a székről a fal tövébe, az ablak alá csúszott. — Lefeküdni! — kiáltotta. Az ügyvédnő szobormereven ült. A fiu gyorsan hasravágódott. Endre hörögve kapkodott levegő után. A második géppisztolysorozat a karnist érte. Vakolat hullott Gara fejére, a függöny tartó egyik tartóját is ellőtték. Nagy recsegve leszakadt, estében leverte a százados szemüvegét, majd függőlegesen megállt, ép tartócsavarján imbolygóit, és az egész guri-guri berendezés függönyöstül Gara nyakába borult. Lerázta magáról, és előkészítette a zsákmányolt puskát a harchoz. Várt. ügy okoskodott, hogy néhány percig ott marad, azután átmegy a másik szobába. Harckocsik dübörgését hallotta. Az ügyvédnő sirt. — Hagyja, nagyon kérem. Hagyja... még megölik. Maga már úgyis többet csinált, mint amennyi a kötelessége. .. Gara nem felelt. A szemüvege után kotorászott a függöny alatt. Megtalálta, egyik szára letörött, a másik meg elhajlott. Visszaegyenesitette és orrára rakta. A szemüveg billegett az orra nyergén, de még mindig jobb volt, mint anélkül. A nyitott ablakszámy tükréből az utcát figyelte. Cigarettára gyújtott. A gyerek mozdulatlanul hasalt. — Tessék adni nekem is — kérte tisztelettudóan. Gara végigmérte: — Macskafarkát — és nagy karikába fújta cigarettája füstjét. — Ha feljönnek a srácok, nagyon bedörgöltetek magának — morgott a gyerek. — Ha feljönnek, sajnos téged azonnal agyon foglak .lőni ,hogy ne segíthess nekik — és a fiúra kacsintott. Az elhallgatott, gyanakvóan méregette Garát, aki közben már az ablak tükrét fürkészte. A gyerek érezte, hogy a százados azért látja és figyelemmel kiséri minden mozdulatát. A százados mocorgott, fejét ingatta, hogy jobban lásson. A Szabad Nép ház ablakából mintha visszahúzódtak volna a felkelők. A gyerekre szólt: . —' Kússz az ajtóhoz! A fiu odamászott, Gara pedig -meggörnyedve szaladt a másik ablak melletti sarokba. Lassan felállt. Jól látta. A fegyveresek elhagyták a Körútra néző ablakokat, a sarkon gyűltek csoportba, és a Blaha Lujza tér felé lövöldöztek. Kettesével távoztak a Rákóczi tér irányában. Páncélgépkocsik kanyarodtak a Szabad Nép elé. Röviddel azután szovjet és magyar katonák jelentek meg a ház ablakaiban. Gara jelentette telefonon, hogy a pártlap székházát megszállták. Utasitást kért. Gara elbúcsúzott az ügyvédéktől. A gyerek ott hasalt a padlón. A százados feléje intett: — Gyerünk. A fiu felkelt. Sirás fojtogatta torkát. Gara ránevetett, és a gyerek fölzokogott. Könnyei barázdát vágtak maszatos arcán. Gara hangja komoly volt: — Mi baj, fiam? — Nem akarom, hogy felakasszanak — zokogta, és megfogta Gara kezét: — Nem akarom. .. A százados nagyot sóhajtott. — Pedig ezért kötél jár, pajtás! — Haza akarok menni... — szipogta, és öklével a szemét dörzsölte. Gara megsajnálta. — Na, eredj haza. Talán meguszod néhány pofonnal. A gyerek abbahagyta á sírást. Csuldott. — Elmehetek? — Mondd meg a cimed! — Noteszt vett elő és felirta. — Na, eredj. A szüleidnek üzenem, hogy amint lesz időm, elmegyek hozzájuk. . . Együtt indultak az utcára, és a fiu, amint kiléptek a kapun, szó nélkül elrohant. Gara bevitte a puskát a Szabad Nép házba, és az ott tartózkodó katonáknak adta. Nem akarta végigcipelni a városon. Zsebrevágta orrán billegő szemüvegét és útnak indult. A gyomra követelőzőén korgott. Vaksi pislogással nézte az óráját, ötöt mutatott. 9 A pálinka égette a torkát, és agyába zsibbadva rózsaszín fátylat vont gondolataira. Szeme csillogott a homályban. Csak egy olvasólámpa világított, s arra is rádobta az ingét, hogy hangulatosabb legyen. Jutka melle meleg volt' és puha. Jólesett rápihentetnie a fejét. A lány szórakozottan turkált Sarbó hajában. A vaskályhában tűz pattogott. “Mi lenne, ha feleségül venném?... Győzünk, és feleségül veszem. ..” Szinte hallani vélte anyja fölháborodását: “Egy ringyót?! Megint egy ringvót?! Az én fiam? Egyszer nem volt elég...” “No és? Miért ne? Minden nő szajhának születik, ez elég becsületes és be is vallja. ..” “Engem le- iszajházol, az anyádat?!” “Ugyan, mama is szerette a férfit.” Az öreglány erre biztosan elájul, s az esküvői > megint csak a távirat jön, ő nem. Elvigyorodott és behunyta szemét. Ez nőnek is jobb, mint a felesége. És nem álszent. Férfit akart, és kész. Megmondta becsülettel. Sem többet, sem kevesebbet. És vele van a Rádió ostroma óta. Nagyot szippantott Jutka testének illatából. Ez nem csapná be és nem csalná meg. Ha más férfit akar, azt is megmondja majd. Kissé megbiccentette a fejét. Marosvölgyi jutott eszébe. Okos fickó az, hiába. Nincsenek skrupulusai. Azzal hál, akivel akar. Nyilván az asszony is. Legalább őszintén élnek. Nem érdekes. Agyában rendetlenül kavarogtak a gondolatok, s mindegyik végére odabiggyesztette: “Nem érdekes”. | Egy nap a világ. .. A pálinkásüveg az ágy lábánál állt, fél kézzel nyúlt le érte, s ajkához emelte. Az ital végigkarcolta nyeldeklőjét, és ahogy lefutott a torkán, szája ismét kiszáradt. — Nekem is... — suttogta Jutka, de amikor odakinálta neki az üveget, nem nyúlt érte. —> Itass meg... Sarbó a lány szájához illesztette az üveg nyílását. Jutka hangosan kortyintott. Sarbó visszatette helyére az üveget, s Jutka fölé hajolt. — Jó szagod van... — diinnyögte. Jutka hallgatott. Kis ideig nézte, s hogy betelt vele, átölelte, megszorította a derekát. Apró csókokat lihegett a mellére, a hűvös hasára, és érezte, ahogy Jutka bőre meg-megremeg a szája csiklandozásától. Ráfonódott, mintha sohasem akarna elszakadni tőle... “Feleségül veszem...” — volt az utolsó gondolata, mielőtt elszenderedett. Az ablakok megrezzentek. Tankágyuk dörögtek az utcán. Fölriadt. Ki az ágyból, és kapkodni kezdte fölfelé a ruháját. Jutka sóhajtott: — Maradj még. .. — suttogta. — Kellesz. .. Azért hívtalak ide . . . Sarbó hozzálépett, megcsókolta, de csak az ajtóból felelt vissza: — Megyek. — A köpenyét már kinn húzkodta- magára, és vállára lódította fegyverét. Az utcán géppuska sorozatolt. Kilesett a kapun. A szomszéd ház -előtt harckocsi égett, egy T- 34-es. Két házzal alább vesztegelt a többi, és lövedékeik csak úgy záporoztak a kapuk nyílásaira meg a beugrókra. — Fedezik a legénységet — gondolta Sarbó, éa csőre töltötte a fegyverét. Várt. Az első szovjet katona egyetlen gyors szökkenéssel iramlott el a kapu előtt. A második érkezése már nem érte váratlanul. Rásütötte gépkarabélyát, amaz magasra ugrott, mint a megsörétezett nyúl, aztán lepuffant az aszfaltra. — Te se jössz még egyszer a Baross utcába... — morogta. Torka száraz volt, sajnálta, hogy a pálinkásüveget otthagyta Jutkánál. Lassan hátrált, egészen az udvarra vezető lépcsőfokig. “Észrevették volna? Azért nem jön a többi?” Homloka átforrósodott. A sötét kapunyilás előtt lidérces fény ugrándozott az utcakövön. “Alaposan ég. . . — villant eszébe, és újra: — Miért nem jön a többi ?. . . ” Mintha rettenetesen hosszú ideig várta volna puskacsőre a megsemmisített harckocsi legénységét. Agyában a pálinka zsibongott. Szeme kimeredt üregéből. Végre! Tántorgó alak imbolygott a kapu elé. Vállán cipelte társát, és roskadozott a súly alatt. A gépkarabély csövéből apró lángnyelvek sütöttek a sötétbe. Azok odakünn földrerogytak. Egyikük felüvöltött. “Nem hivott ide senki — mormogott Sarbó. —• Minek jöttél...” Az aszfalton lánctalpak csikorogtak. A zöld festésű acélt-esten az égő gép fénye vibrált. A löveg csöve megrándult, és gyors iramo- dással fordult a kapu nyílására. íSarbó az udvarba lódult, félre, a fal tövébe, 3 ujjával befogta a fülét. Szél csapott az arcába. A kapuval szemben, jókora lukból mész és téglapor füstölt. “Vádbarom — gondolta —, sokra mész a páncélgránátoddal.. . Repesz kellett volna, te ökör.’* Megint lánccsikorgás. A harcikocsi elment. — Szeplős! — ordított Sarbó, ahogy a torkáa kifért. (Folytatjuk) J
