Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-12-10 / 50. szám
Thursday, December 10, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 13 (II.—8) Az utcán zaj támadt. Az emberek egy teherautó körül tolongtak. Az autóról röpcédulákat dobáltak a nép feje fölé, a körülállók utána kap- dostak, az egyiket fel is lökték a kavarodásban. Gara végignézett az ügyvéden. Endre nadrágjának szára reszketett, mintha valamilyen gépecske rángatta volna. Gara rámordult: — Szedje össze a bátorságát. Most nem olyan az idő, hogy beijedhessen! Az ügyvéd összehúzta testét, s olyan kicsinynek és nevetségesnek tűnt, hogy Gara megsajnálta. — Kérem, segítsen. Menjen le és hozzon fel a röplapokból. Sajnos nem hagyhatom itt a telefont. A jelenlétemről véletlenül se szóljon senkinek. . . Az ügyvéd szeme kitágult. — De. . . én. . . én soha nem voltam katona! — hebegte. Gara kissé fölényesen mosolygott: — Nem is arra kértem, hogy semmisítse meg őket, hanem, hogy hozzon a röpcédulákból. Úgy látom, osztogatják boldog-boldogtalannak, de ha nem akar a közelükbe menni, hát csak le kell hajolni érte a földre. . . Endre nem felelt. Kioldalgott az ajtón. Gara biztatóan kacsintott rá búcsúzóul. Arra számított, hogy az öreg valamennyire összeszedi magát, ha látja, hogy nem kötik fel azonnal az első fára. Tévedett. Az ügyvéd arca hamuszürke volt, amikor visszatért. Keze remegett, az ajtó mellé csukta a kilincset és az egyik fotőjbe huppant. — Királyságot akarnak... ki. . . királyságot -— dadogta. ■ •Gara néztem az ercát. Az emberek laza csoportok ba verődve beszélgettek, vitatkoztak. Az ügyvéd köhécselt. — Királyságért agitálnak — nyögte, és köhögött. A százados kivette a röpcédulákat a kezéből. Háromféle volt. “Mindenkihez A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége folyamatban levő rendkívüli ülésének első határozata: NAGY IMRE a Magyar Népköztársaság miniszterelnöke” Gara odalépett az ügyvédhez, vállára tette a kezét: — Mit akar? Ez a párt röpcédulája, és ez any- nvit jelent, hogy folyik a munka. Leválasztják a becsületes részt, amelyik odacsapódott hozzájuk, a maradékot meg felszámolják. — Olvassa tovább... Csak olvassa, majd elmegy az a rettentő nagy nyugalma... — és mutatóujjával a két másik röpcédulára bökdösött. — Ezzel együtt osztogatják azokat is. Hogy az eszmék szabadon mérkőzzenek egymással... — Ismét köhögés fogta el, zsebéhez kapkodott a kendője után és az orrát fújta. Figyelmesen fürkészte Gara vonásait, amikor az a második röplapot vette felülre. A százados gondosan végigolvasta: “Elvtársak, van fegyverünk. A harcot tovább kell folytatnunk a szabadságunk és függetlenségünk kivívásáért. Velünk a rendőrség, a honvédség. Fáradságot nem ismerve harcoljatok a végső győzelemért. Előre a hazáért és a szabadságért! A dolgozó nép” — Ügyes propagandafogás — jegyezte meg a százados. Az ügyvéd előrehajolt ültében. “Kőből van ez az ember — gondolta és bólogatott. — Nincsenek izmok az arcában.” Gara elolvasta a harmadik röplapot is. Ezt kék papirra nyomták: “Felhívás! Munkások, parasztok, értelmiségiek! Általános sztrájkot hirdetünk és követelünk mindaddig, amig a vérontások meg nem szűnnek, és a magyar nép jogos követeléseit meg nem valósítják. Mi, Újpest dolgozói csatlakozásra hívjuk fel az egész magyar népet! Újpesti Forradalmi Bizottság” Egymás fölé helyezte a röplapokat, és a székre dobta. — Ettől még nem kell begyulladni! — Igen... begyulladni nem kell... Egyelőre csak retirálunk. Gara vállat vont, egészen máson törte a fejét. A röplap szövegéből arra következtetett, hogy a jobboldal dolgozik, a centrum pedig takarni próbálja a mahinációt. Bekövetkezett a nyílt árulás korszaka. Telefonba olvasta a röplapok szövegét, de a segédtiszt nem hagyta végigmondani. — Szereztünk már belőlük! A százados letette a telefont és az ügyvédhez fordult: — Megengedné, hogy magánügyben használjam a készüléket? — Hogyne —■ felelt az, és különös tekintetet vetett rá. — Nyugodtan. Gara felhivta Máriát. Az asszony hangjából aggódás érződött: — Hol vagy ? — kérdezte, és Gara hirtelenében keresgélte a szavakat, hogy mit is válaszoljon. Végül kibökte: — A vonalban. — Értem. Vigyázz magadra, itthon minden rendben van. Mikor tudsz hazajönni? — Könnyebbet kérdezz. Az asszony sóhajtott. — Édesem. . . csókollak. Gai-a helyére tette a kagylót. Elgondolkozva nézett a lába elé. Az ügyvéd felháborodva kérdezte : — Csak most értesítette a feleségét? — Este kellett volna, de sajnos elfelejtettem bemenni bejelenteni, hogy magántelefont is kérek . . . Endre fölkelt a fotőjből, széttárta karját: — Nahát. . . — és a fejét rázta, több hangot nem tudott kipréselni a torkán. A százados kissé félrehajtotta fejét: — Lehet, hogy ilyesmiben prűd vagyok. Az asszony reggelit hozott be. Csendben ettek. Elmúlt kilenc óra. Távolról dübörgés hangzott. Gara félbeszakította reggelijét és az ablakhoz ment. Az üveg halkan kocogott a nyitott ablakszárnyakban. Az utcán harckocsi zörömbölt. Az ácsorgó emberek szétszaladtak előle, be a kapuk alá. Az utca megüresedett, s a tank tovagördült. Az emberek előszállingóztak a házakból, csoportokba verődtek, azután futásnak eredtek a Népszínház utca felé. Gara a Körutat figyelte, amerről a harckocsi jött. A vezérpáncélos után a többit várta, mert a tank ritkán párkai egymagában. Ez is megállt a Dohány utca előtt. Motorok dohogtak, feltűnt a harcioszlop többi gépe. Méltóságteljesen görögtek előre. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc. Ágyúik csövét nem borította ponyvasapka, periszkópjuk szüntelenül forgott körös-körül. Puska dörrent az elsőre. A tank megtorpant, tornya körbefordult, azután vissza. Géppisztolysorozat pattogott a páncélján. Golyók fiittyantettek a levegőben, és a tank testéről elpattogva surrogtak, mint a bugócsiga. Égővörös láng csapott ki az acélóriás géppuskájából. Gara szeme a tank első lövésénél kikerekedett. Fülét hegyezte, s amikor a harcskocsiból újabb sorozatot lőttek, idegesen nyúlt a telefon után és tárcsázott. A tábornok vette föl a hallgatót. A százados jelentette, hogy a tankok megérkeztek. — Jól van — mondta a tábornok. — Hívjon később, mert mi is támadást kaptunk. . . — Vezérőrnagy elvtárs... — Harc folyik! Nem érti? Hívjon később! — De a tankok vakkal lőnek! Vezérőrnagy elvtárs, ez több, mint öngyilkosság! Vakkal, éles ellen?? Le fogják fegyverezni őket.. . —- Kaptak tüzparancsot! Majd lőnek, ha kell! Hívjon később! Gara odavágta a kagylót. A harckocsikat figyelte. Ujtipusu gyártmányok voltak, olyanformák, mint a teknősbéka. Fáradtnak érezte a tagjait, leült, nagyot sóhajtott. Hol született az a barom, aki azt hiszi, hogyha néhány tank sütkérezik az utcán, az ellenforradalom leteszi a fegyvert? Nézte a páncélosokat. A legelső még mindig a Dohány utca sarkán vesztegelt, de a tetején már vagy tizenöt ember füg- geszkedett, és pillanat sem telt bele, vagy száz szaladt feléje. A tankmotor felbődült, és a harckocsi forogni kezdett körbe, mind sebesebben. A támadók megtorpantak. Gara úgy érezte, hogy a gép valósággal emberré vált, amikor forgás közben meglódult az ágvu csöve: mint amikor a mesebeli kanász megforgatta feje fölött a fütykösét, hullottak az emberek róla, s aki nem akart az oldalbanyomottak soi'sára jutni, ész nélkül ugrált a földre, és még örülhetett, hogy az acéltest remegve megállt, nem tiporta halálra. Gara fogsora összecsikordult. őrület! Mit gondolnak odafönn? Meddig lehet ezt csinálni? Hát valóban azt hiszik, hogy ezeknek a csibészeknek olyan elemi katonai tudásuk sincs, hogy a harckocsi többméter sugaru körön belül tehetetlen, és egy üveg benzinnel fölgyujthatják ? Ezt minden katonaviselt ember tudja! És mi lesz, ha legközelebb, amikor fölkapaszkodnak a harckocsira, magukkal viszik azt a csattos üveget, amelyből bor helyett a tüzhalál folyik? A páncélos visszagördült a Nemzeti Színház elé. Villamos bukkant elő a Blaha Lujza térről. Gara megértette a taktikát: elvágni a vezérpáncélost a többitől. A szerelvény lassan gurult, és Gara mosolygott a naiv elképzelésen, hogy ez a villamos fogja megakadályozni a tankokat a továbbhaladásban. A veszteglő harckocsioszlop első páncélosa megeresztett egy vaktölténysorozatot, az emberek odább szaladtak, de már nem á kapuk alá, csak a járdára és a kocsiút szélére. Aztán egy perc múlva újra megtolták a villamost, kigu- ritották az utca közepéig, ahol hozzáütődött annak oldalához, amelyben a felkelők egy része az éjszakát eltöltötte. A harckocsioszlop élén álló tank a villamosnak lódult, de megakadt, mert nem volt nekifutási helye. Az emberek ordítoztak, mintha valaki meghallhatta volna odabenn, a gépben, a kiáltozásukat. A harckocsi helyben keresztbefordult, hátrafarolt a járdának. — Nem tudja kidönteni! — harsogta túl egy kamaszhang a lefulladt motor zaját, aztán a motor felbődült, és a tank hátracsuszott. A vas lámpaoszlop, amely a második emeletig magasodott, kettőtört, mint a gyufaszál. A lánctalp fekete nyoma nagy kacskaringót rajzolt az úttestre, ahogy a tank megkerülte a hosszában álló vil lamost, és a kocsiút szabadon hagyott felén .csatlakozott a vezérpáncéloshoz. Alig ért mellé, a Népszínház utca felől is előcsikorgott egy sárga szerelvény. A százados forró leheletet érzett a nyakán. A válla felett visszanézett. Endre lábujjhegyre állt a háta mögött, és lihegett: — Elzárják. . . — Mit ? — kérdezte Gara. — Az utat. . . — Ez elől? Ennek a tanknak több mint ötven tonna a súlya! — Az sem tudott elmenni. . . A következő páncélos véget vetett a vitának. Egyre gyorsuló tempóban robogott az úttest közepére haladó villamosnak az elejét kapta el, kidobta a sínpárból. A villamos ütközője beleakadt a Lank görgőjébe, s az hómba test csak úgy vonszolta magával a kocsit, mint gyerek a rongybabát. Az ütköző letört, és nagy ívben pattant a tank elé. Á villamos jobbra-balra dülöngélt a kövezeten, csengője minden zökkenésre feljajdult. A következő acélóriás az oldalát nyomta meg, s a villamos csörömpölve fölborult. A páncélosok sorban követték az elsőket, és tovadübörögtek a Körúton. A szétvált sokaság laza csoportokba verődött mögöttük. Gara cigarettát vett elő. Az ügyvéd reszkető kézzel gyújtott gyufát a századosnak. Zakatoló robaj hallatszott az utcáról. Három újabb harckocsi dörömbölt el a ház előtt. A tömeg engedelmesen szétvált előttük, majd összecsapódott utánuk. Nemsokára egy nagyobb csoport szaladt a Rákóczi tér felé. Katonák is voltak közöttük, egy szakasznyi. Tisztjük a kezében tartotta sapkáját, födetlen fővel rohant. A tömeg éljenezte, a tiszt pedig a sapkájával integetett vissza. Gara felsóhajtott. Megjelentek az árulók. Az utcán ütemesen harsogták: — Éljenek a katonák! — Ruszkik haza! Nyitott szovjet páncélgépkocsik hajtottak a Dohány utca felé. A katonák az acéllemezek mö-
