Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-11-26 / 48. szám

Thursday, Nov. 26, 1959 __________________ AMERIKAI MAGYAR SZ<5 (II—6) Gara felállt. Két motoros jött. Leszálltak a gépről, elvegyül­tek a tömegben, azután eltávoztak. A tömegből kivált három férfi. A Szabad Nép ház körúti ol­dalán a járda széle fölé hajoltak. A tömeg őrjöngött: — Le a csillagot! — Vesszen Gerő! A három férfi közül az egyik fölemelkedett, karja meglódult. Üveg csörömpölt. Emberek tó­dultak melléjük. Bazaltkockák zuhantak a hatal­mas kirakatokra. Az üveg cserregett az aszfal­ton. A rendőrök egyik lábukról a másikra álltak, topogtak, odébb léptek a kövek elől. Gara körme a tenyerébe mélyedt. Arra gon­dolt, hogy leszalad a rendőrökhöz, agyonlövi a pa­rancsnokukat, és tüzet vezényel. Gyáva banda! Igazán sajnálta, hogy a figyelőnek figyelés a fel­adata, nem az operativ beavatkozás. Telefonált. Ismét Marót vette föl a kagylót. Gara szűkszavú­an jelentette az eseményeket, s a jelentés végén helyszíni közvetítést adott: — A Nemzeti Színházzal szemben, a főbejárat­nál most kezdődik a kődobálás. Betörik az üveg­ablakokat. A Körút felőli oldalon, a Szikra kira­katán át vagy egy tucat ember behatolt az üzlet­be. Az első már jön is ki, tele a karja könyvek­kel, jön a második, harmadik.. . Nem fordulnak visvsza, láncban adogatják a könyveket az utcára, s leszórják a járda szélénél. Valaki benzinért kia­bál, már locsolják is a könyvhalmazra. Meggyuj- tották. . . A rendőrök, vállukon puskával, olyan békésen szemlélik, hogy kedvem lenne fölpofozni őket.. . Marót, küldjétek ide katonákat, mert ennek igy csúnya vége lesz. — Türelem. Nem kell elsietni a dolgot, Gai'a elvtárs. Azt mondod, vannak ott rendőrök. Gara közbevágott: — De ölhetett kézzel bámulják a cirkuszt! Ne mamlaszkodjuk el az időt, minden perc drága. És mi van a Rádiónál? — Ne dühöngj. A Rádiónál harc folyik. Meg­kapták a tüzparancsot. Amint lesz valami újabb, hivj fel... — És már nem Garának mondotta: — A szentségit ! Betörtek a Szikrába is. A telefon elhallgatott. A főbejárat előtt győzelemittas diadalorditás hangzott. A tömeg benyomult a székházba. Né­hány pillanattal később az utca majdnem kiürült. Akik ott maradtak, szemben a járdára húzódtak vissza, s a könyvesboltból sem adogatták már a könyveket, hanem a kirakatból hajigálták a mág­lyára. A tűz lobogott. A szerkesztőség emeleti szobáiban villanyt gyújtottak. Három-négy tagú csoportok járták a helyiségeket, s a kéziratokat, papirt dobálták az ablakon kifelé. Asztalterítő re­pült az egyik szobából, szétterült a levegőben s a tiiz fölött lebegett, bukdácsolt, amig a lángnyel­vek belekaptak —■ akkor a máglya szélére zu­hant. Hullott a kéziratpapir, boríték és váza. Te­lefonkészülék akadt meg a harmadik emelet egyik ablakában, a virágtartó keritéskéjén. Kagylója le­lógott a második emeleti ablakba s himbálózott, mint a harang nyelve. A rendőrök behúzódtak az eresz alá. Kis csoport suhanc botokkal piszkálta össze a tüzet, középre kotorta a máglya szélére potyo­gott könyveket, papirpaksamétákat, s indiántán­cot járt körülötte, ugrabugrált és ordítozott. A máglya lobogott. Gara káromkodott. Hitler óta nem volt könyv­égetés Európában. A Szabad Nép székház főbe­járati oldalán is lángoszlop emelkedett a magas­ba. Vörös fénye kísértetiesen vibrált a Nemzeti "Színház ablaksorának tükrében. A máglya mele­ge megpörkölt, félig elszenesedett papírlapok tömkelegét dobta föl és táncoltatta meg a leve­gőben. Az egyik rendőrtiszt harsány hangon ve­szekedett a suhancokkal: — Hagyjátok egy kicsit azt a tüzet, gyerekek! Meggyulnak a házak! Elég az akkor is, ha nem oiszkáljátok. . . TT yllgattak rá, és rövid időre abbahagyták mun '"ka t. A láng a második emeletig csapott. Üszkös pa­pírdarabok, pernye kóválygott az utca fölött, zsa­rátnok hullt. Néhány papír az ablak párkányára imbolygóit. Gara kinyúlt értük. Szélük megpör- kölődött, s mindegyik elbarnult. A százados meg­fordult, hogy a máglyavilág a betűkre vetődjék. Egyiken Grigorij Meljehov nevét olvasta és felsó­hajtott. A kultúra és haladás lovagjai!. . . A kö­vetkező lapon Gavroche neve állt. A csőcselék szemében szegény Victor Hugo is átkozott kom­munistának számit! Gara már meg sem lepődött, hogy a tűz melege a “Fekete gyémántok” első lapját is az ablakba vetette. Ahol nincs hely So- lohov és Hugo számára, ott Jókai sem lehet ked­velt vendég. Négyrét hajtogatta és zsebébe tette az üszkös lapokat. Ajtónyikorgás szakította félbe gondola­tát. Az ügyvédné lépett be, karján tálcával, és felsikoltott: — Uram Isten. . . — az asztalra tette a tálcát, és az ablakhoz akart rohanni. Gara elkapta a csuklóját és megszorította. — Ne keltsen feltűnést! Az asszony hebegett és csuklóját dörzsölgette. — Dehát. . . Uram Isten! Mi ez. .. — Ez? — Az asszony látta, hogy Gara válla megrándult. A százados száraz hangon közölte: — Ellenforradalom. — Kérem. . . és hol vannak a mieink? — End­re a felesége háta mögött izgult. Lábujjhegyre magasodott, sűrűn hunyorogva kinézett az ut­cára, és az egyik fotöjbe roskadt. — Tessék pa­rancsolni, százados elvtárs — intette lemondó sóhajjal Garát az asztalhoz. — Köszönöm, kicsit később. Most néznem kell azt, ami történik. Az asszony leült az ágyra, s az ügyvéd melléje telepedett: — Ott rendőrök is vannak — suttogta, és Ga- rára pislogott. — A rendőrség felügyelete alatt? Hiszen, ha ezek igy őriznek bennünket. . . iz­gatott hangjába kétkedés és félelem vegyült. A százados halkan felelt: — Ez a pár tucat rendőr nem az egész rendőr­ség. — Maga mit csinált volna ennek a rendőrtiszt­nek a helyében? — Szétlőttem volna ezt a csiirhét. Az asszony kimutatott az ablakon: — Emberek mászkálnak a tetőn! Gara odapillantott. A Szabad Nép ház tetején valóban emberek járkáltak. Egyikük épp ebben a pillanatban lépett ki a tetőablakon. A csillag­hoz szaladt. A vörös neonfény kialudt. Az utcán lángolt a tűz, pernyezsarátnok szálldosott föl, füst gomolygott az ég felé. Kalapácsok puffantak a csillag állványzatán. Az utca szélén álldogáló rendőrök arca piroslott a ttizfényben. A kalapácsok csattogtak, mint a vonatkerekek. A vörös csillag megingott, s még néhány csapás, és törött váza az utca kövezetére hullott. Gara telefonon jelentette, hogy a felkelők el­foglalták a Szabad Nép székházát, s ledöntötték a ház homlozatáról a vörös csillagot. A tábornok tudomásul vette a jelentést. Alighogy Gara le­tette a kagylót, a rendőrök felsorakoztak és elma- siroztak. A százados összeszoritotta száját, és pattintott az ujjával. Az első játszmát elvesztet­tük. Nem szabad tétovázni. Odafenn még nem látják, hogy itt a hatalom forog a kockán? A rendőrség csődöt mondott. Van tüzparancs, miért nem lövik szét ?... — Egyen, egészen elhül az étel. .. — sopánko­dott az ügyvédné. Gara bólintott. Igen, enni kell. Világéletében a rendetlenül étkező emberekhez tartozott, kivéve a sorsdöntő időket. Negyven- nyolc-negyvenkilencben a nagy politikai frontát­törések idején mindig ügyelt rá, hogy pontosan étkezzék. A napi vagy inkább hétköznapi munka malmában viszont gyakran úgy beletemetkezett a dologba, hogy öt-hat óra tájt a feje megfájdult — arról jutott eszébe, hogy a gyomra üres. Asztalhoz ült, székét úgy fordította, hogy evés közben is figyelhesse az eseményeket. Az ügyvéd és felesége szótlanul ült, amig ő evett, aztán egészségére kívánták. Az asszony ki­-----------------------------------------------------------le­vitte a mosatlant, és kávét meg kétdecis üvegben rumot hozott. Az asztalra tette, és aggódva kér­dezte: — Mit gondol, lefeküdjünk? — Persze. Nyugodtan. Ha én aludhatnék, azon­nal bebújnék az ágyba és a fejemre húznám a takarót — nevetett. — Mennyi cukrot? — kérdezte az asszony, — Csak egyet kérek. Az asszony a kávéjába pottyantotta, s kavar- gatni kezdte a magáét. — Úgy gondoltuk, hogy a férjemmel átme­gyünk a másik szobába. Akkor nem zavarjuk egymást. Gara megköszönte szívességüket. Az asszony sóhajtott. — Ne haragudjon, de bár na került volna sor ilyen szívességekre! Jó éjszakát kívántak egymásnak, s az ügyvédék átmentek a másik szobába. Gara az ablakhoz húzta szkéL A máglya lobogott. Motorbiciklis férfi kanyar­góit a tűz mellé. Néhány pillanatig maradt ott csupán, szót váltott két emberrel, s eliramodott, visszafelé. Ez már a hetedik vagy a nyolcadik motoros. Összekötők lehetnek. A könyvesboltból csomagszám hordták a könyveket a hónuk alatt, és eltűntek vele a mellékutcákban. A tömeg egy­re fogyott. Svájcisapkás férfi nagy hangon rári- vallt két nőre, akik alaposan teletömték jókora szatyrukat. — A magyar nem rabol! Tiizbe vele! — Az utca zengett a kiáltozástól. — Ne mondhassák ránk, hogy lopunk! — A máglyához kisérte a két nőt s beledobatta a könyveket. Gara kesernyé sen elmosolyodott. Furcsa észjárás, amely az üz­let portékájának felégetését nemes cselekedetnek minősiti. i A Szabad Nép melletti házból nagy ládákat von szóltak elő. Gara fölemelkedett ültéből, megis­merte a ládákat. Fegyver. A tetejüket egv-kettő- re felfeszitették, a tartalmát szétkapkodták. Gép­pisztoly és karabély volt bennük. Szürkekabátos férfi állt meg az utca közepén, fölemelte fegyve­rét. Lövés dörrent. A sarki lámpa csörömpölve hullott le. A szürke kabátos szép sorban kilőtte a közvilágítást. A máglya rőt fénye vibrált az éjszakában. A tömeg lassacskán szétszéledt, csak ötven-hatvan fegyveres maradt ott. Ezeknek egy része is behúzódott a sarkon veszteglő üres villa- mosba, többen a könyvesbolt kirakatában csinál­tak fészket maguknak s aludni készültek. Hár­man őrséget álltak a sarki villanyoszlop mellett. Gara tárcsázott. A tábornokkal akart beszélni, de csak a segédtisztjével tudott, mert a vezérőr­nagy valami tanácskozáson vett részt. Gara el­mondta, mi a helyzet. — Ide figyelj, pajtás, most kellene szépen kö­rülfogni, lefegyverezni a társaságot, és be a du­tyiba. Reggel ismét a tömegbe bújnak, s akkor nehéz a dolog, mert ha harcra kerül sor, akkor is más ötven fegyverest megsemmisíteni, mint öt­hatszáz vagy ezer ember közül előhalászni ezt a félszázat. Most kell akcióba lépni. — Jó lenne — hangzott a fáradt válasz. Garát elöntötte a méreg: — Nem hogy jó lenne, hanem közöld a vezérőr­nagy elvtárssal, hogy ez a javaslatom és ezek az indokaim. Érted? — Megmondom — felelte a segédtiszt ingerül­ten. — És ha nem mondom, akkor is tudja.. . Jó lenne. . . Nem kellet volna lefújni a riadókészült­séget, akkor nem állnánk itt, mint szamár a he­gyen... Azt hiszed, rajta múlik? — Milyen riadókészültségről beszélsz? Amikor benn voltam, szó sem volt még. . . A segédtiszt idegesen magyarázta: — Húszadikán elrendelték a riadót. . . amikor a tüntetésről tudomást szereztünk... Teljhatal­mú miniszteri biztosok mentek minden csapat­hoz . . . Tegnapelőtt a Politikai Bizottság egyik tagja lefújta, hogy ha valahol szellentenek egyr demokratikusabbat, attól még nem szükséges szu­ronyt szegezni. — Kicsoda? — Nem akarom telefonon... Gara nem tudott mit felelni. A segédtiszt egy kis ideig választ várt, de nem kapott, folytatta: — Az öreg tisztában van a helyzettel, és jelen­tette a véleményét a főnökségnek — és elköszönt. Gara nagyot sóhajtott. A Politikai Bizottság lefújta?.. . Hát kik voltak itthon? A vezetők Ju­goszláviában tárgyaltak... A Politikai Bizott­ság? Úristen, hát ott is? A máglya lobogott. • A gesztenyesütő nénike ugyanúgy hozzátarto­zik a pesti utca őszi arculatához, mint a fagylalt-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom