Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-11-19 / 47. szám
Thursday, November 19,1959 AMERIKAI MAGYAR SZŐ gyarázólag hozzátette: — Szeretnék úgy látni az utcára, hogy negem ne vegyenek észre. Még egyet: senkinek sem szabad tudnia, hogy itt vagyok. — Igen, igen... — motyogta aggodalmasan az asszony. Gara kinézett az ablakon. Az asszony mögéje lépett, megfogta a karját. — Az istenért, feleljen hát! — rimánkodott. — A férjem ügyvéd. Három órára valami értekezletre hívták. Azt Ígérte, nyolckor itthon lesz . . . Csak nincs baj ? Gara a vállán keresztül nézett vissza rá. Az utcai lámpák fénye bevilágított a szobába. Félhomály volt. — Nincs — mondta szárazon. — A Rádiónál van egy kis lövöldözés. Hamarosan rend lesz. Az asszony nem felelt. Csendesen szipogva széket huzött Garának az ablak mellé, s maga is odatelepedett egy kékhuzatu puffra. — Mindig mondtam: ne maradjunk itt... Endre — mondtam —, megusztuk Hitlert, meg Szálasit és Horthyt. A barátai is mind figyelmeztették: ez egy fasiszta fészek, itt az első alkalommal újrakezdik. De Endre.. . — sóhajtott —, az egy vadmagyar. Az a rögeszméje, hogy másutt nem tud élni, mert ez a hazája. Itt vonultak az ablak alatt és kiabálták, amit régen. “Keresztény Magyarországot!” “Mindent vissza!” Tudom én, hogy mi jön azután. Én átéltem. . . Gara közbevágott: — Hát ha egyszer magyarok, akkor hová az ördögbe mentek volna? — Maga is. . . Tessék. . . És ha most újra kez-^ dik? A százados fölállt, levetette köpenyét, a cigarettát meg a pisztolyt kivette zsebéből s maga elé tette a székre. A telefont az ablakhoz húzta. Tárcsázott. — Én is magyar vagyok, és még sok tisztességes magyar van. Gondolja, én belemennék abba, hogy nálunk fasizmus legyen? Én csak ebben a rezsimben lehettem tiszt. A régi világban, azt hiszem, nem a mi fajtánkra, munkásokra vártak... — A telefont közben fölvették, de nem szóltak bele. — Százhúsz, nyolchusz? — kérdezte. — Tessék. Gara fölismerte a tábornok hangját. — Jelentkezem, vezérőrnagy elvtárs. Jelentem, a figyelőállást elfoglaltam. A Szabad Nép székház előtt körülbelül öt-hatezer ember van. Egyelőre minden csendes. — Jelszavaik? — Csend van. — Milyen telefonon beszél? Gara megkérdezte és bediktálta. — Negyedóra múlva jelentkezzék! — A tábornok nem várta meg a választ, a készülékből kattanás hallatszott. — Mit csinál a rendőrség? Hát miért hagyják? Miért nem csukják le őket? — szipákolt az asz- szonv. Gara kedvetlenül vont vállat. Ha ezekre a kérdésekre önmagának is kielégítő válaszokat adhatott volna, most nem fájna a feje, s nem lenne ideges. Az asszony könyörtelenül folytatta: — A rendőrség is. .. Mentek a sorban rendőrök. . . meg katonák. Miért hagyják?. . . “Mint a kereplő — gondolta Gara. — Ez az élet megszokott rendje. A kormány hibáiért az első eléjük vetődő kommunistát vonják felelősségre.” A nő felállt: — Csak Endre jönne már. . . Iszik egy teát? — Köszönöm, nem kérek. Az asszony felsóhajtott, az ajtó becsukódott mögötte. A függöny zavarta Garát a kilátásban. Félrehúzta. Két-három villamoskocsi nagy csilingelőssel elindult, az emberek menet közben ugráltak föl rá. A tömeg összezsúfolódott a téren s megnövekedett. Valaki fölkapaszkodott a sarki lámpaoszlopra, onnan beszélt, de hangja elfulladt az emberek zsivajában. Rendőrök jöttek, libasorban, vállukon karabély s géppisztoly. A sokaság szétnyílt előttük. Szóltak nekik, kiáltoztak feléjük. A rendőrök nem válaszoltak. Egyiküknek gáncsot vetettek, s a rendőr hasraesett. Gúnyos nevetés harsant. A rendőr felállt, körül sem nézett, le sem porolta ruháját, sietett a társai után. Gara káromkodott. Ennek is díszül raktak puskát a vállára! A Szabad Nép körül álltak fel. Tisztjeik látható izgalommal szaladgáltak jobbra-balra. Te- erautó robogott az utcán. A vezető fülkéjének •dalára nagy nemzetiszinü zászlót kötöttek. Fér- i hajolt ki a kocsiból. — Magyarok! Az ávősok lőnek a Rádiónál! Gyertek a Rádióhoz! — kiáltotta teli torokból. A gépkocsi egy pillanat alatt zsúfolásig telt. A tömeg zúgott. A teherautó megfordult és elrobogott a Rákóczi tér felé. Az emberek izgatottan kiabáltak össze-vissza, azután mintha szavalókórus ordítaná, fölharsant:-— Le a csillaggal! — Vesszen Gerő! Vesszen Gerő! — Le a csillaggal! — Vesszen Gerő! Egy férfi hajolt ki a pártlap székházának negyedik emeleti ablakából. Hatalmas köteg röpcédulát dobott az utcára. A papircsomó szétesett a levegőben, lapjai lustán himbálóztak alá. A férfi a röplapok után bámult s integetett a tömegnek. Várakozó csend támadt. Az emberek szétkapkodták a cédulákat és valósággal falták a betűit. Hangszórós gépkocsi gördült a térre, és megállt az összetömörült sokaság szélén: — Elvtársak! Mindenki nyugodtan menjen haza. Pártunk Központi Vezetősége még ma éjjel össze fog ülni, s teljesiti a nép minden jogos kívánságát. Őriz. . . A bemondó hangja félbeszakadt. Rekedtes bariton kiáltott a mikrofonba: — Elég a dumáiról! Mi nem kérünk, mi követelünk! Vesszen Gerő! Vesszen a zsarnokság! Vesszenek az ávós gyilkosok! Aprócska láng lobbant a tömeg közepén. Valaki az imént ledobott röplapot gyújtotta meg, és erre -— mintha csak jeladás lett volna — egyszerre mindenütt kigyultak a röplapok. “Mint egy óriási gyertyákkal teliaggatott karácsonyfa” — gondolta Gara. s a telefon után nyúlt: — Vesszen Gerő! — Halál az ávós bitangokra! Csengettek. A százados megrebbent, markába kapta pisztolyát. — Endre — hallotta a vendéglátó asszony meg könnyebbült hangját az előszobából, s aztán ez a hang mindjárt egész más tónusban szólt. — Hol csavarogtál? Itt hagysz egyedül ilyen rumli közepén . Elmosolyodott. Az asszony rikácsolásából s a férj motyogásából Ítélve, nem lehet nagy megtiszteltetés e pillanatban Endre bőrében lenni. Tárcsázott. Az ügyvéd léptei a szoba felé reccsentek. — Várj! — csattant az asszony, és suttogóra fogta a hangját. A telefon nem kapcsolt. Endre benyitott a szobába: — Jó estét kívánok. Alacsony, testes ember volt, barnakeretes pápaszeme játékszernek tűnt vastag orrán. Gara kezet nyújtott és bemutatkozott: — Igen, igen... a feleségem említette, csak tessék egész nyugodtan. . . — Gara mellé lépett, bizalmasan megfogta karját. — Kérem, én fölhoztam a röpcédulát, az előbb dobták le a Szabad Nép székházból. . . Hoztam egyet. . . — Kivette a zsebéből és a századosnak nyújtotta. Keze reszketett. Gara az ablak felé fordítva, az utcai lámpa fényénél betüzgette. A papírlapon az állt, hogy a “Szabad Nép” szer kesztőségének dolgozói mélységesen elitélik a belügyminiszternek a mai tüntetést betiltó rendeletét, és szivből üdvözlik a sztálinizmus ellen egyre erőteljesebben kibontakozó tömegmozgalmat, mely még közelebb fogja hozni a demokratizálásért vívott harc teljes győzelmét. A szerkesztőség munkatársai mindig e küzdelem első soraiban fognak menetelni. Gara elfojtott egy káromkodást. A röplappal kezében a Szabad Nép székházára bökött: — Ülnek ott árulók is, gyávák is. Már el is égették ezt a szemetet. Az ilyeneket sehol sem szeretik. Odaát sem. Az ügyvéd verejtékes homlokát dörzsölgette a zsebkendőjével. — Micsoda skandalum. .. Gara ismét megpróbálkozott a telefonnal. Marót ezredes vette föl a kagylót. Gara beszámolt a történtekről, és fölolvasta a röpcédulát. — Elég ott a rendőr? — kérdezte Marót. — A létszám elég lenne. De határozatlanok. A tisztek úgy szaladgálnak, mint akik hashajtót vettek be. Nevetségessé teszik őket, ezek meg, mint a birkák, mindent eltűrnek. . . — Na, jó. Hívj később, cseng a különvonal. — Az ezredes belekáromkodott á telefonba, azután gyorsan elköszönt. Gara földerült. Régóta ismerte az ezredest, és tudta, hogy szigorúan csak a barátait részelteti vaskos gorombaságaiban — őket is akkor, ha jókedvű. Még szerencse, hogy általában kedélyes embernek ismerték. ’j) Az ügyvéd aggódva figyelte a századost. A függöny árnyéka hosszúkás mintákat rajzolt az arcára, húsos szájaszéle remegett. Garát olyan érzés fogta el, hogy az egész ember egyetlen félő I reszketés. — Miért fél ? — kérdezte, s hangjából szána- j lom csendült ki. Az ügyvéd leroskadt a puffra, kezét ölébe ejtette, szeme a semmibe révedt. Né- ; hány pillanatig mozdulatlanul ült, aztán ideges ; kapkodással bőr szivartárcát kaparászott elő a zsebéből, s fáradtan nyújtotta Gara elé. — Megkínálhatom? — Köszönöm, inkább a cigarettánál maradok — mondta Gara. Gyufát gyújtott, markával takarta el a tüzet. Rágyújtottak. — Hatvan eves vagyok. Ezt azért bocsátom elő- re, hogy elhiggye nekem, eleget éltem, nem féltem az életemet. Öreg vagyok, embernek is, ügyvédnek is. Itt nagyban megy a játék, és Magyar- ország nagyon kis pont ebben. Vén róka vagyok, nem hiszem el, hogy Pesten a magyarok ügyéről van szó. Sok mindenért nem hiszem. Párttag kollégám szerint a tömegek most a gyakorlatban vonják le a huszadik kongresszus tanulságait. \ iccnek is rossz ez, kérem. De még milyen rossz . . . Délután ügyvédekkel,értekeztem, az ügyvédi társadalom kívánalmairól, vagy ahogy a kollégák mondták, az ügyvédség követeléseiről tárgyaltunk. Tizenegy esztendővel a fasizmus leverése után akadt ügyvéd, aki nyiltan kimondta, hogy az ő eszménye a “keresztény Magyarország”. Amikor néhányan fölháborodtunk ezen, belénk fojtották a választ azzal, hogy a kolléga csak hadd fejtse ki a véleményét, mert ha eszmék mérkőznek, abból mindig a jobbik lesz a győztes — és a végén mi nem kaptunk szót. “Keresztény Magyarország”! A legfájóbb az egészben, hogy aki felugrott, hogy csak mondja el, mert a huszadik kongresszus után senkit nem lehet leterrorizálni, amiért külön véleménye van, azt pontosan a népi demokrácia vakarta ki a koszból és csinált belőle ügyvédet. Gara csak fél füllel hallgatott oda, az utcát figyelte. Nem bánta, hadd beszéljen ez a rémült ember — talán könnyít a félelmén. Az ügyvéd erőteljes mozdulattal odaütötte szivarját a hamutartóhoz, és folytatta: — Na, most visszakanyarodok az elejére. Kinek az érdeke, nem is a “keresztény Magyarország” jelszava, de legalábbis olyan légkör, melyben államellenes nézeteknek szót adnak, a népi- demokráciát védeni akarók pedig nem kapnak szót. Nézze, ügyvéd vagyok és mint ilyen, jól tudom, hogy minden idea mögött nyiltan vagy titokban érdekek húzódnak meg. Ez nem a Magyar Népköztársaság érdeke*, és nem érdeke a népi demokráciáknak, meg a Szovjetnek sem. Ergo, ez csak nyugati érdek lehet. Ha mindezt elmondom, feltéve, hogy elengedik mondani, akkor azt mondták volna, hogy: ja persze, a vén zsidó begyulladt, az öreg visszahúzó erő — ez pediglen elég lett volna, hogy az érveim semmivé váljanak. — Legyintett és kezét visszaeresztette ölébe. — Félek. . . Nálunk vagy fasizmus van, vagy szocializmus. Tizenkilenc után Jugoszláviába emigráltam a fasizmus elől. Tudja mi az, majd három évtizedig nem járni a Körúton? Közben meg a szemrehányások özönét zsebrevágni az asszonytól, amiért honvágyam van? Én tudom. Sóhajtott. Gara szótlanul ült a széken. Az. utcán lángoltak a röplap-fáklyák, pernye szállt a levegőben. A tömeg hangja orkánná dagadt. — Endre! Hol vagy Endre ?! Az ügyvéd gyorsan összekapta magát. — Tulajdonképpen azért küldött be a feleségem, hogy meghívjam... Bocsásson meg, kicsit elkalandoztam a tárgytól. . . Vacsorázott már? A százados nem fordította el fejét az utcáról, zsebkendőjével rejtette mosolyát: — Még nem... — felelte. — Endre! — hangzott sürgetőbben, és az ügyvéd szaladt kifelé. — Folytatjuk —---------------------------------------------------------------------------------------------------------------\ KAPHATÓ AZ “AKNAMEZŐ” Lapunk azon olvasói, akik könyvalakban kívánják a folytatásokban közölt AKNAMEZŐ c regényt olvasni, most megrendelhetik azt kiadóhival álunktól A könyv ára kötve $3.60 Csak limitált mennyiségben kapható a IMagvar Szó Kiadóhivatalánál \__________________:___________________________________________________r-------------------------------------- 13
