Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-11-19 / 47. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ 1 nui aua.,y, 12. \j * v^»..^ (II.—5) Sokan voltak. A fiatalok legtöbbje a párjával együtt jött, fiú és lány. Sarbónak rosszul esett a magányossága. Fél kézzel az autó párkányába kapaszkodott, félkézzel meg átölelte a mellette szorongó egyetemista vállát. A teherautó robogott. A szél az arcába vágott, összehúzta szemét. A vezetőfülkéhez ei'ősitett, lyukas közepü zászlók csattogtak. Sarbó a kerek hasadékukba bámult. Úgy érezte, hogy valami tőle merőben idegen dolgot nyírtak ki a háromszinü selyemből, és megnyugodott, mint amikor az ember szeméből kiveszik a belepottyant koromszemcsét. Végre! A gépkocsi a Kossuth-téren hirtelen fékezett. Előreestek, azután gyorsan leugráltak. Teherautók robogtak át a téren. Tetejükről ütemesen zengett a kiáltás: — Most vagy soha! A Margit-hid felől gyalogosan is érkeztek emberek, már nem olyan rendezett sorokban, mint ahogy a Bem-szoborhoz mentek, de sokan és hangosan. — Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon! — és a jelszóra zengett a téren gomolygó tömeg válasza : — Most vagy soha! Valaki a lábára lépett, s a hadnagy fölszisszent. A háta mögött állók előre lódultak, s nyomták a Parlament lépcsője felé. Sarbó lihegett, levegő után kapkodott. Az emberek morogtak s nyomták, préselték az előlállókat. Visszalökött egy szeplősképü sihedert, aki valósággal ráfeküdt az «lőtte toporgó fiú hátára s gyűrte, gyömöszölte, tolta előre. Akkora volt a tülekedés, hogy lélegze- ni is alig tudott. Kiverte a verejték, és könyököl- /ni kezdett kifelé, de csak üggyel-bajjal jutott a tömeg szélére. Rákóczi Ferenc szobra tövében megállt a pázsiton s nagyot fújt. Végignézett az öltözékén. A gombok leszakadtak köpenyéről, még szerencse, hogy nem vesztek el a tolongásban. Orrát fintorította. Honnan a csudából szerezzen tüt, cérnát? . A tömeg tombolt, “Oltsák el a csillagot!” Néhány lépésre tőle overallos férfi hadonászott : — Elég a maszlagból! — Újságot gyűrt marokra s meggyujtotta. ISarbó tanácstalanul topogott. Köpenyének gombjait a markában szorongatta, a tenyere megizzadt. — Ólomkatona bácsi... — Jutka állt mögötte. Retikiiljéből tüt meg cérnát kotort elő, s kedveskedve nyújtotta neki: — Ha elfogadja... Sarbó krákogott. A lány szemében gúnyos fény villant: — Erre még jó vagyok... A hadnagy elvette a tüt és a gombolyagot. Hosszú cérnát csavart le róla. Jutka kikapta a kezéből: — Ehhez egy nő jobban ért — és hunyorogva kezdte böködni a tü fokát. iSarbó zavartan téblábolt mellette. Marosvölgyi jutott az eszébe. Szerencsés fickó! ■“Marha vagyok” — gondolta, és végigmérte Jutkát. Formás az alakja. Egy világ omlik össze, évtizedes előítéletek hullanak porba, ő meg... őt még mindig kötik ? Elvégre szabad ember. A felesége — csak papír fűzi hozzá, más nem. Alig észrevehetően biccentett. Igaza van Marosvölgyinek: egyszer élünk. A lány egészen közel lépett hozzá, Sarbó a tenyerén tartotta elé a gombokat. Jutka, nyelvehe- gyét ajka közé fogva, öltögetni kezdett. — örülök,, hogy itt vagy. .. — mondta Sarbó, és a hangja rekedt volt. — Ne mocorogj! Megszurlak! — felelt a lány durcásan, és fölsóhajtott: — Ilyenek vagytok ti, férfiak. Amikor nekünk van szükségünk rátok, mintha nem is lennétek. Bezzeg ha nektek... Akkor álljunk'glédába, mi? Sarbó nem felelt. A nyakához hajolt, ípegcsó- kolta. Jutka hozzásimult. — Mondtam már, hogy ne mocorogj — zsörtölődött. —■ Megszűröm az ujjam. Sarbó a lány feje fölött a tömeget nézte. A sokaság hullámzott. “Le a csillagot!” A tömeg közepén lángok lobogtak. Égett vászon szaga büzlött. Sarbó tüsszentett, orr:,1 fújta. Lábujjhegyre magasodott, de csak tolc/.gást s a tüzek rőt fényének vibrálását látta az arcokon. Rákóczi lovának lába között siheder guggolt és tökmagot rágcsált. Héját a tenyerébe gyűjtötte s időnként széles mozdulattal a földre szórta, mint magvető a szemet. Sarbó fölkiabált neki: — Öcsi, mit égetnek? — Hát zászlót... — hangzott az egykedvű felelet. Jutka végre elkészült, kinyujtózott, a hajladozott jobbra-balra, hogy többet lásson: — Büdös. . és fintorgatott hozzá. A siheder vihogva vágta rá onnan fölülről: — . .. mint az ország feje! A hullámzó, zugó tömeg szélén bőrkabátos fiatalember szaladgált. Jutka megszorította Sarbó karját: —Odanézz! — suttogta. — Ha nem csal a szemem, az Aczél Tamás... A Sztálin-dijas, a sztálinizmus ellen. . . Aczél kiabált: — Ávósok lőnek a népre! Mindenki a Rádióhoz! — Menjünk! — mondta Jutka. Elindultak, s majdnem futva haladtak a Kálvin térig. A Semmelweis utcában megálltak az egyik ház előtt. Valamelyik lakásból rádió hangja hallatszott. “Gerő Ernő beszédét közvetítettük.” Jutka legyintett: — Gerő nem érdekes — lihegte kifulladva. Tovább. A Rádiónál embertömeg kavargóit. Ballonkabátos fiatalember toppant Sarbó elé: — Hadnagy elvtárs. . . Az ávósok lövik a népet. . . Egy öreg asszony. . . ott fekszik a kövön... Körülöttük lövések dörrentek. A ballonkabátos berántotta Sarbót a közeli kapu boltive alá: — Vigyázzon, utaznak a honvédtisztekre... Egy századost megsebesítettek... — pufogások szaggatták félbe szavait. — Hisz ez vaktöltés! — csodálkozott rá Sarbó. — Akad közte olyan is, amelyiknek van magja. Jöttek ide katonák, azok nem lőttek ránk... csak az ávósok... Azt a századost is meglőtték... — Hol van? — A százados ? Elvitték a mentők... A legénység meg szétszóródott. Egy csomó most is itt van. Fegyverrel. De nincs lőszerük, és az ávósok lövik őket. . . Sarbó kitekintett a kapu alól. Jutka szorosan melléje állt, köpenyét szorongatta, szörnyükö- dött: — Nehogy úgy járj, mint az a százados. . . A Rádió épülete hallgatott, a lövéseket nem viszonozták. Sarbó lassú mozdulattal előhúzta pisztolyát. Saját fegyvere volt, belga “browning”, s hogy hazajött a határról, mindjárt magához vette. A Rádió egyik ablaka mögött mozdult valaki. Mellette, a ballonkafíátos férfi kisalaku géppisztolyt szorongatott. Sarbó nézte a fegyvert. A ballonkabátos kacsintott: — Tetszik? Jó kis mordály. Vadonatúj. Nyugatnémet — büszkélkedett, és odamutatta fegyvere jelzését. — Befütünk az ávós bandának... Sarbó sziszegett:-— Ávós! — És olyan gyűlölet lobbant föl benne, hogy kiverte a forróság. Ávós! Kékek és zöldek. Meg az aknamezőjük. Gyilkosok! — Vigyázz, nehogy eltaláljanak — izgult mögötte Jutka, s szorosan a hátához tapadva, a Rádió felé leskelt. “Most vagy soha...” Sarbó fölemelte a pisztolyát és lőtt. • Gara közömbös arccal figyelte az utca forgatagát. Az emberek a szokottnál is lármásabban, türelmetlenül tolongtok egymás hegyén-hátán, lökdösődtek, fennhangon szitkozódtak. A Körúton hosszú sorban vesztegeltek az üres villamosok. A Nemzeti előtt fél tizet mutatott az óra. Gara ráérősen elsétált a színház előtt. A Szabad Nép székház és a színház közötti térségen tömeg torlódott össze. Halkan beszélgetve, vitatkozva álldogáltak. ő is megállt, s alaposan szemügyre vette, melyik ház ablakából tudná kényelmesen áttekinteni a környéket. Egy hatalmas bérház a Körút és a Népszínház utca sarkán, látszott a legalkalmasabbnak. A földszinten a Szimpla eszpresszó üeonja világított, fölötte zárt erkély ugrott ki az épület szürke tömbjéből. A Szabad Nép előtti teret éppúgy szemmel tarthatja ablakaiból, mint a [Népszínház utca felső részét és a Körutat a Dohány utcáig, a másik oldalon meg egészen a Rákóczi térig. Ahogy végigtekintette a szemközti házsort, eszébe jutott, hogy a Nemzeti Cukrászdában jó feketét főznek. Máriával jártak ott néhányszor. Betért hát, megivott egy duplát, és cigarettát vásárolt. Befordult a szürke ház kapuján. Lámpa nem égett, sötét volt. A lépcsőház boltozatos előcsarnokában vagy húszán beszélgettek, mind férfiak, s ahogy ö megjelent, titkolózó csend támadt. Egyenesen a lépcső felé tartott, elkerülte a házmester lakását, az érdeklődést, s az azzal együttjáró magyarázkodást. A hellyel ismerős ember biztonságával indult az emeletre. Akkurátosan szedte a fokokat. Az első emeleten megállt, óvatosan visszanézett. A kapu aljából susogó beszéd zsongott. Pisztolyát lassú mozdulattal csőre töltőié. A zár halkan kattant. Biztosította, és bedugta köpenyének belső zsebébe. Üveges csapóajtó nyílt a folyosóra. Dróthálóval burkolt villanykörte sá- padozta fényét a négysözgletes udvarra.Csizmája sarka koppant a kövezeten. A saroklakás előtt megállt, csengetett. Megpróbálta kibetüzni a réztábla felírását. Advocat Dr. — de a névre árnyék hullt. Az ajtó mögött lépések recsegtek. Női hang rikácsolt: — Ki az? Gara elhúzta a száját. Micsoda ostoba kérdés!-— Én vagyok — sziszegte dühösen. Az ajtó félig megnyílt, hasadékából borzas nő kíváncsiskodott rá. — Mi tetszik? Gara félrevonta az asszonyt, belépett és becsukta maga mögött az ajtót. A nő felfortyant. — No, de. .. Micsoda eljárás ez? Kérem. . . Gara halkan, erélyesen közbevágott: — Maradjon csendben. A magyar néphadsereg tisztje vagyok... — De... Gara legszívesebben tenyerével tapasztotta volna be a kereplőjét. Fojtott méreggel förmedt rá: — Hallgasson, majd odabenn megmagyarázom. Az asszony a villanykapcsoló felé nyúlt. Gara megfogta a karját: — Ne gyújtsa meg... Hol a szobájuk? Amelyik a sarokra néz... Az asszony előrement, sarkig tárta az ajtót és utat engedve, szótlanul félreállt. A szoba tágas volt. Az esti szellő meg-megleb- bentette a nyitott ablakok elé húzott függönyt. Olvasólámpa szolgáltatott hangulatos világítást. A széles francia ágyon színes pamutgombolyagok és félbehagyott kötés hevert. Az ablak mellett, két sötétbarna bőrfotőj között apró dohányzóasztalka állt. A falon sötét tónusu festmény — nem tudta kivenni a félhomályban, hogy mit ábrázol. Az ablakhoz lépett, s az utca lármája megcsapta fülét. Igen, ez a szoba éppen jó. Visszafordult. Az asszony még mindig az ajtóban állt s várakozóan tekintett rá. — Egyedül van? — kérdezte Gara, és csak most nézte meg alaposabban, ötven körüli nő volt, ősz hajában még látszottak fiatalságának fekete szálai, kontyából néhány tincs a nyakába borzolódott. Vállára halványzöld kendőt dobott, és zsebkendő szorongató jobbjával fogta össze a mellén. — Igen. . . — és kérdezni akarta, hogy tulajdonképpen kicsoda és mit akar, de Gara nem hagyta szóhoz jutni: — Van telefonjuk? — Az íróasztalon — s kezével odamutatott. A százados az éjjeliszekrényhez lépett. Eloltotta az olvasólámpát. Az asszony nem szólt semmit, csak akkorát nyelt, hogy Gara meghallotta, s elmosolyodott. Kigombolta köpenyét. — Bocsásson meg, hogy igy betörtem, de oda- kiinn sajnos nem volt alkalmas az idő és a hely magyarázkodásra. Szeretném, ha megengedné, hogy itt maradjak és használjam a telefont. Szolgálati ügyben, természetesen. .. — Kérem... kérem... — Nagyot sóhajtott: — És ha nem engedném ?! — Akkor is maradnék — felelt Gara kedvesen, és az asszony érezte, hogy elmosolyodott. — Maga többről tud, mint én. . . tulajdonképpen mi történik? A százados elengedte a füle mellett a kérdést. — Arra kérem, ne gyújtson villanyt — és ma TTTtttf ▼ T T'W-T TT'TtTT'T T'"T T^'TT V T T » T » T T'"« r:. AKNAMEZŐ
