Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-11-12 / 46. szám

Thursday, Nov. 12, 1959

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

— Vonuljon be. — Garára intett: — Maga maradjon. A többiek a kis tanácsteremben gyülekeznek.

Rönkös távozott. Gara átment a kis tanácsterembe. Még senki nem volt ott. Középen, a barna posztóval boritott asztal körül szép rendben székek. Lezökkent az egyikre, várt. A kékes neonfény bántotta a szemét, pislogott. Rágyújtott. Aztán felpattant, járkálni kezdett föl s alá. Arcizma meg-megrándult, leste az ajtót: jön-e már valaki? Két-három szippantás után elnyomta cigarettáját, és arra gondolt, hátha izgalmában rossz helyre küldte a tábornok, s azóta másutt már keresik. Visszament az előszobába... Teli volt emberekkel. Marót ezredes, Szliács, Nyakas ezredes, Bolgár alezredes és néhány ismeretlen tiszt vitatkozott szenvedélyesen. Gara a segédtisztet kereste:

— Hol hallgathatjuk a rádiót?

Marót ezredes, Földes helyettese válaszolt:

— Menjetek fel a szobámba. Úgysem jó, hogy itt ütjük fel a tanyánkat, mozogni se lehet ekkora nyüzsgésben. — körülötte állók elhallgattak, távolabb nyugodtan folyt a diskurzus. Marót nagyot kiáltott: — Bolgár! Ne ordíts! Hányszor .szóljak? Minden behallatszik az öreghez. Az ember feje belefájdul, akkora hancúrozást rendeztek. Nem lehet igy dolgozni. Menjetek föl, de maradjatok együtt.

Marót irodája a harmadik emeleten volt. Székeket vittek a szobába, körülülték a rádiót, szótlanul méregették, egymást. Szliács kinyújtóztatta lábát, fejét hátrahajtva, a mennyezetre bámult.

, Karja ernyedten lógott le, két ujja hegyével a kesztyűjét szorongatta. Száját csücsörítve cup- pogatott. Bolgár a fejebubjára tolta sapkáját, ujja vitustáncot járt a szék karfáján. Körme idegesitő gyorsasággal koppant. Szliács a szeme sarkából nézte, s orrát fintorította:

— Ráz a frász? — Undorral tette hozzá: — Akkora körmökkel jársz, mint egy kenguru.

i — A szemednek tartogatom — vágott vissza Bolgár, és szája majdnem a.füléig szaladt. —- Harcias kedvemben vagyok. . .

Szliács kimondhatatlanul utálatosnak találta Bolgár gunyoros képét. Hivataloskodva válaszolt:

— Nem szeretem sem a bamba vigyort, sem a fölösleges kardcsör.tetést. Akkor sem, ha egy alezredes adja meg véle a tiszteletet feljebbvalójának. A magasabb rendfokozatnak járó tiszteletet. Érted, Bolgár? — Könnyedén ölébe Fullasztotta kesztyűjét, és hanyag mozdulattal elővonta cigarettatárcáját a zsebéből. Szétkattantotta, hosz- szasan válogatott, majd kiemelt egyet s az összecsukott ezüstdobozka oldalához ütögette: — Adjatok tüzet.

Bolgár bohócos kapkodással tapogatta végig a zsebeit.

— Gyufát. .. Gyufát az ezredes elvtársnak.. .

,— Ósdi öngyújtót vett elő. — Engedd meg... Itt ez a sok őrnagy meg százados, és fütyül rá, hogy tüzet kérsz. Kicsit füstöl, de jó. Csak nem elég modern. Még ötvenben fusiztam a Lánggyárban . . .

Szliács orra elé tartotta gyújtóját, amely valóban úgy égett, mint a fáklya. Az ezredes hagyta, hogy Bolgár a cigarettájához értesse a lángot, ő nem közelitett hozzá.

— Köszönöm — dünnyögte, és keresztülbámult az alezredesen. Élvezettel szippantott, kényelmesen hátrahajtotta fejét, a mennyezet fröcskölt festékének furcsa alakzatait vizsgálgatva, karikákba eregette a füstöt.

Szótlanul ültek. Ki a körmét pöcögtette, ki a zsebében matatott. Mit mond Gerő? Hogy értékeli a helyzetet a párt?

Szliács lustán fölemelte karját, és anélkül, hogy fejét fölütötte volna, órájára nézett:

— Mindjárt nyolc. . . Kapcsoljátok be azt a vacakot.

Gara nyúlt a készülékhez. Bolgár kiment és egy székkel tért vissza. Ceremóniás körülményességgel helyet csinált és odarakta Szliács elé. Az ezredes úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. Bolgár mélyen meghajolt, émelyitően készséges mozdulattal kínálta:

— Tessék.. . igy kényelmesebb. . .

Szliács nagyot nyelt.

— A lábam a földön szoktam tartani, a fejemet meg a levegőben... — dörmögte bosszúsan és hozzáfűzte: — nem túl magasan. Pedig azt hiszem, jó lenne, mert akkor nem engednél meg magadnak ilyen hülye vicceket. Széke alá húzta a lábát, fejét előrebillentette, cigarettát tartó kezének kisujjával kesztyűjének hüvelykét ütögette, s elnézte, hogy bólingat az a bőrdarab. “A fene essen belétek” — gondolta, és egész tartásával igyekezett kifejezni, hogy fütyül a társaságra.

Pontosan nyolc órakor megszólalt Gerő Ernő hangja.

Visszafojtott lélegzettel hallgatták.

Szliács a kesztyűjével játszott, ajkát biggyesztette. Bolgár összeráncolt homlokkal bámulta a padlót.

Gerő Ernő befejezte beszédét.

Csend, csak a rádió sercegett.

Szliács a rádió tetejére vágta kesztyűjét, felugrott.

— Az istenit az ilyen politikának! Akkor engedik le a sorompót, amikor a vonat elment! Ez a bolond nem is ismerheti a helyzetet, alig hogy hazaérkeztek. . . De azért mondja a magáét.

Bolgár az orra tövét vakargatta.

— Szliács, te mindig idegeskedsz.

— Idegeskedek? Nem vagyok hülye. Nem ilyen beszéd kell. Ez le fogja csillapítani az embereket?

— Ha van mögötte erő, akkor jó volt a beszéd — jegyezte meg Bolgár egykedvűen.

— Erő! Milyen erő van? — Szliács fölkapta kesztyűjét. — “Betiltom”, “feloldom”, ez erő?

— Ha jól emlékszem, te is telefonáltál délelőtt, hogy micsoda marhaság az ifjúság tüntetését betiltani. Engedje csak meg a belügyminiszter. Úgy tetszik, engedett. . .

A telefon zörgött. Szliács fölemelte a kagylót, dühösen belehallózott. *

— Értettem — s helyére csapta a hallgatót. — Az öreg hivat bennünket.

A tábornokot nem találták a szobájában. Vártak. Amikor megérkezett, körülnézett:

—- Mindannyian itt vannak? — s választ se várva, folytatta: — Bolgár, Szliács és Gara elvtársak, menjenek a Rádióhoz. Azt mondják, valami öregasszonyt agyonlőttek, pedig az őrség még egyet sem lőtt élessel. Ügyeljenek, nehogy va'lami provokációba keveredjenek. Nézzék meg, mi van ott, s azonnal jöjjenek vissza. Kocsival menjenek.. .

Tisztelegtek s kifordultak az ajtón.

Bolgár megkérdezte Garától:

— Van fegyvered?

— Nincs.

— Jó lenne.

Gara tanácstalanul bámult rá. Szliács megállt:

—- Mi a ménkűnek a fegyver? Ha valami van, akkor éppen mi, hárman fogunk a pisztolyunkkal rendet csinálni, mi?

— Nálad sincs?

—- Minek? — hangzott közömbösen.

— A te dolgod. — Bolgár megvonta a vállát és Garához fordult:

— Ha akarsz, kérek neked is. ..

Kövér, szemüveges tábornok jött ki az egyik ajtón. Amikor melléjük ért, vidáman rájuk szólt:

— Kifelé, fiuk ?

— Kifelé —- bólintotta Szliács. Bolgár hozzátette :

— Vezérőrnagy elvtárs, nincs nálunk fegyver, tudnál két pisztolyt kölcsönadni?

— Miért nem vesztek fel a raktárból?

— Körülményes. . . Nincs időnk. . .

— Persze, persze. — A vezérőrnagy készségesen visszazötyögött a szobájához, beszólt az ajtón: — Főhadnagy elvtárs, kölcsönözze a pisztolyomat az elvtársaknak, meg a magáét is adja oda. — Kis szünet után hozzátette: —- Nyugta ellenében.

Amikor továbbmentek, Szliács gúnyosan kérdezte :

— Most már nincs mitől félned?

Bolgár legyintett, Gara elengedte a füle mellett a megjegyzést.

Autóba ültek.

Markó utca, Bajcsy-Zsilinszkv ut.

Az Alkotmány utca sarkán, a járdán, derékba- tört fa hevert. Valamivel előbb harckocsik zörögtek. Dohány utca. Kis mellékutcácskába fordultak, s áthajtottak a Rákóczi utón a Rádió Bródy Sándor utcai épülete felé.

A gépkocsivezető a Rákóczi ut és a Bródy Sándor utca között megállt.

— Ha bemegyek, nem tudok megfordulni — morogta.

Kiszálltak.

A Rákóczi utón üveg csörömpölt.

— Bumm, kirakat! — mondta Szliács. — Kedélyeskedve oldalba taszította Garát. — Százados ur, ott volt, amikor negyvenhétben betörtük az Emke ablakait ? — és az orrán át nevetett.

— Igen, de akkor mi törtük, most meg a miénket zúzzák: — Gara odébbhuzódott az ezredestől. Legszívesebben pofonvágta volna.

A Rádió felől emberek szaladtak, "Lövések dördültek. Mindhárman megálltak, Tüleltek. Gara morgott:

— Vak töltés. :

— Riasztásnak — tette hozzá Bolgár.

Néhány szaladó ember meglátta őket. Hozzájuk futottak. Egy drappruhás, micisapkás, keszeg fiatalember egyenesen Szliács karjába rohant:

— Ezredes ur, minek lőnek? Nem akarunk semmi rosszat, és halomra lőnek bennünket! Egy fiú fekszik ott vérbefagyva. Gyerek. Nem tudjuk elhozni... Miért lőnek ?

Bolgár megelőzte Szliácsot a válasszal:

— Nekünk az előbb úgy mondták, hogy egy öregasszony halt meg.

— Mindegy az. Ember — ember. Miért lőnek? Halomra lövik az embereket.

Gara közbeszólt:

— Hát miért nem kotródik haza, jóember?

— Mert fel akarjuk olvasni a pontjainkat. Miért nem engedik meg? Olyan szép dolgokat akarunk, és itt kell meghalnunk. . .

Néhány pukkanás hallatszott.

— Ettől? — Bolgár fölemelte ujját s figyelt. — Ettől? Vaktöltés. . .

— Vak-e, vagy sem, a gyerek ott fekszik sebesülten.

Egyetemista külsejű fiú állt a keszeg mellé, vállán átvetett szíjon aktatáska himbálózott:

— A könnygázgránát is vak, ugye? Ezért még felelni fognak, ezredes ur!

— Majd az felel, aki lövetett! — csattant föl Szliács.

— Az ávósok lőttek!

— Akkor vonja felelősségre őket!

A fiú kétkedőén hajolt Szliácshoz, és följebb taszította sapkáját a homlokán.

— Maga nem ávós?

— Én gyalogos vagyok — és hátrább lépett. - - Maga mintha szemtelen lenne, barátom.

Bolgár az autót figyelte. Néhányan megáinak a kocsi kői ül és nézték. Az alezredes megfogta Szliács karját:

— Gyerünk be és jelentsük...

Az emberek morogva engedtek utat.

Tíz perc múlva ismét Földes vezérőrnagy sz(»- bájában álltak.

— Úgy — mondta és felhorkant. — A mieink még egyetlen lövést sem adtak le. Ne vicceljenek, még tiizparancsot sem kaptak. Vakkal vagy könnygránáttal pufogathatnak. . . Hanem, elvtársak, várjanak. . . — Kikiáltott az előszobába: — Marót!

Az ezredes belépett, várakozóan megállt az ajtóban.

— Kiküldőm az elvtársakat — mondta Földes az ezredesnek, de a mondat inkább kérdésként hangzott. Marót bólintott.

— Na, nézzék, a helyzet a következő — folytatta a tábornok: — Szükség lenne néhány megbízható elvtársra, aki a Rádióval meg a Szabad Néppel szemben figyelőállást foglalna el, és bármi történik, azonnal értesítene bennünket. Szóval, értik ? Az a cél, hogy ne csak az épületben levők szemével lássuk a dolgokat. Vállalják?

Gara dühbe gurult. Rekedt hangon kérdezte vissza:

— Mi az, hogy vállaljuk? Miért ne vállalnánk?

— Rendben van, induljanak.

— Nekem haza kellene ugranom — feszengett Szliács. — Az asszony nem tudja, hol vagyok. . . Itt lakom, szemközt.

— Nincs telefonjuk?

— Van. . . Dehát egy pillanat az egész. Itt a kocsim, utánuk megyek.

— Jó. Akkor maguk induljanak. Bolgár elvtárs a Rádióhoz, a százados elvtárs a Szabad Néphez. Siessenek — és kezet rázott mindhármukkal.

Szliács dohogva meht haza. Bolgár és Gara kocsiba ült. A Körúton haladtak végig. A Rákóczi ut sarkánál hosszú sorban álltak a gépkocsik. Bolgár megfogta Gara kezét.

— Szállj ki. Én megpróbálok továbbmenni.

— Sok szerencsét — búcsúzott Gara, s erőteljes mozdulattal becsapta maga mögött a gépkocsi ajtaját.

— Folytatjuk —

__________ ______________13_

MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA 130 East 16th Street New York 3, N. Y.

Tisztelt Kiadóhivatal!

Látom, hogy most novemberben lejárt az alö- fizetésem. Itt mellékelek $................................-t

Név: ......................................................................

Cim: ....................................................................