Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-11-12 / 46. szám

Thursday, Nov. 12, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — Vonuljon be. — Garára intett: — Maga ma­radjon. A többiek a kis tanácsteremben gyüle­keznek. Rönkös távozott. Gara átment a kis tanácste­rembe. Még senki nem volt ott. Középen, a bar­na posztóval boritott asztal körül szép rendben székek. Lezökkent az egyikre, várt. A kékes neon­fény bántotta a szemét, pislogott. Rágyújtott. Aztán felpattant, járkálni kezdett föl s alá. Arc­izma meg-megrándult, leste az ajtót: jön-e már valaki? Két-három szippantás után elnyomta ci­garettáját, és arra gondolt, hátha izgalmában rossz helyre küldte a tábornok, s azóta másutt már keresik. Visszament az előszobába... Teli volt emberekkel. Marót ezredes, Szliács, Nyakas ezredes, Bolgár alezredes és néhány ismeretlen tiszt vitatkozott szenvedélyesen. Gara a segéd­tisztet kereste: — Hol hallgathatjuk a rádiót? Marót ezredes, Földes helyettese válaszolt: — Menjetek fel a szobámba. Úgysem jó, hogy itt ütjük fel a tanyánkat, mozogni se lehet ekko­ra nyüzsgésben. — körülötte állók elhallgattak, távolabb nyugodtan folyt a diskurzus. Marót na­gyot kiáltott: — Bolgár! Ne ordíts! Hányszor .szóljak? Minden behallatszik az öreghez. Az em­ber feje belefájdul, akkora hancúrozást rendez­tek. Nem lehet igy dolgozni. Menjetek föl, de maradjatok együtt. Marót irodája a harmadik emeleten volt. Szé­keket vittek a szobába, körülülték a rádiót, szót­lanul méregették, egymást. Szliács kinyújtóztatta lábát, fejét hátrahajtva, a mennyezetre bámult. , Karja ernyedten lógott le, két ujja hegyével a kesztyűjét szorongatta. Száját csücsörítve cup- pogatott. Bolgár a fejebubjára tolta sapkáját, ujja vitustáncot járt a szék karfáján. Körme idegesitő gyorsasággal koppant. Szliács a szeme sarkából nézte, s orrát fintorította: — Ráz a frász? — Undorral tette hozzá: — Akkora körmökkel jársz, mint egy kenguru. i — A szemednek tartogatom — vágott vissza Bolgár, és szája majdnem a.füléig szaladt. —- Harcias kedvemben vagyok. . . Szliács kimondhatatlanul utálatosnak találta Bolgár gunyoros képét. Hivataloskodva válaszolt: — Nem szeretem sem a bamba vigyort, sem a fölösleges kardcsör.tetést. Akkor sem, ha egy alez­redes adja meg véle a tiszteletet feljebbvalójá­nak. A magasabb rendfokozatnak járó tiszteletet. Érted, Bolgár? — Könnyedén ölébe Fullasztotta kesztyűjét, és hanyag mozdulattal elővonta ciga­rettatárcáját a zsebéből. Szétkattantotta, hosz- szasan válogatott, majd kiemelt egyet s az össze­csukott ezüstdobozka oldalához ütögette: — Ad­jatok tüzet. Bolgár bohócos kapkodással tapogatta végig a zsebeit. — Gyufát. .. Gyufát az ezredes elvtársnak.. . ,— Ósdi öngyújtót vett elő. — Engedd meg... Itt ez a sok őrnagy meg százados, és fütyül rá, hogy tüzet kérsz. Kicsit füstöl, de jó. Csak nem elég modern. Még ötvenben fusiztam a Láng­gyárban . . . Szliács orra elé tartotta gyújtóját, amely való­ban úgy égett, mint a fáklya. Az ezredes hagyta, hogy Bolgár a cigarettájához értesse a lángot, ő nem közelitett hozzá. — Köszönöm — dünnyögte, és keresztülbámult az alezredesen. Élvezettel szippantott, kényelme­sen hátrahajtotta fejét, a mennyezet fröcskölt festékének furcsa alakzatait vizsgálgatva, kari­kákba eregette a füstöt. Szótlanul ültek. Ki a körmét pöcögtette, ki a zsebében matatott. Mit mond Gerő? Hogy érté­keli a helyzetet a párt? Szliács lustán fölemelte karját, és anélkül, hogy fejét fölütötte volna, órájára nézett: — Mindjárt nyolc. . . Kapcsoljátok be azt a vacakot. Gara nyúlt a készülékhez. Bolgár kiment és egy székkel tért vissza. Ceremóniás körülményesség­gel helyet csinált és odarakta Szliács elé. Az ez­redes úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. Bolgár mélyen meghajolt, émelyitően kész­séges mozdulattal kínálta: — Tessék.. . igy kényelmesebb. . . Szliács nagyot nyelt. — A lábam a földön szoktam tartani, a fejemet meg a levegőben... — dörmögte bosszúsan és hozzáfűzte: — nem túl magasan. Pedig azt hi­szem, jó lenne, mert akkor nem engednél meg ma­gadnak ilyen hülye vicceket. Széke alá húzta a lábát, fejét előrebillentette, cigarettát tartó ke­zének kisujjával kesztyűjének hüvelykét ütöget­te, s elnézte, hogy bólingat az a bőrdarab. “A fene essen belétek” — gondolta, és egész tartásá­val igyekezett kifejezni, hogy fütyül a társaságra. Pontosan nyolc órakor megszólalt Gerő Ernő hangja. Visszafojtott lélegzettel hallgatták. Szliács a kesztyűjével játszott, ajkát biggyesz­tette. Bolgár összeráncolt homlokkal bámulta a padlót. Gerő Ernő befejezte beszédét. Csend, csak a rádió sercegett. Szliács a rádió tetejére vágta kesztyűjét, fel­ugrott. — Az istenit az ilyen politikának! Akkor enge­dik le a sorompót, amikor a vonat elment! Ez a bolond nem is ismerheti a helyzetet, alig hogy hazaérkeztek. . . De azért mondja a magáét. Bolgár az orra tövét vakargatta. — Szliács, te mindig idegeskedsz. — Idegeskedek? Nem vagyok hülye. Nem ilyen beszéd kell. Ez le fogja csillapítani az embereket? — Ha van mögötte erő, akkor jó volt a beszéd — jegyezte meg Bolgár egykedvűen. — Erő! Milyen erő van? — Szliács fölkapta kesztyűjét. — “Betiltom”, “feloldom”, ez erő? — Ha jól emlékszem, te is telefonáltál délelőtt, hogy micsoda marhaság az ifjúság tüntetését be­tiltani. Engedje csak meg a belügyminiszter. Úgy tetszik, engedett. . . A telefon zörgött. Szliács fölemelte a kagylót, dühösen belehallózott. * — Értettem — s helyére csapta a hallgatót. — Az öreg hivat bennünket. A tábornokot nem találták a szobájában. Vár­tak. Amikor megérkezett, körülnézett: —- Mindannyian itt vannak? — s választ se várva, folytatta: — Bolgár, Szliács és Gara elv­társak, menjenek a Rádióhoz. Azt mondják, va­lami öregasszonyt agyonlőttek, pedig az őrség még egyet sem lőtt élessel. Ügyeljenek, nehogy va'lami provokációba keveredjenek. Nézzék meg, mi van ott, s azonnal jöjjenek vissza. Kocsival menjenek.. . Tisztelegtek s kifordultak az ajtón. Bolgár megkérdezte Garától: — Van fegyvered? — Nincs. — Jó lenne. Gara tanácstalanul bámult rá. Szliács megállt: —- Mi a ménkűnek a fegyver? Ha valami van, akkor éppen mi, hárman fogunk a pisztolyunkkal rendet csinálni, mi? — Nálad sincs? —- Minek? — hangzott közömbösen. — A te dolgod. — Bolgár megvonta a vállát és Garához fordult: — Ha akarsz, kérek neked is. .. Kövér, szemüveges tábornok jött ki az egyik ajtón. Amikor melléjük ért, vidáman rájuk szólt: — Kifelé, fiuk ? — Kifelé —- bólintotta Szliács. Bolgár hozzá­tette : — Vezérőrnagy elvtárs, nincs nálunk fegyver, tudnál két pisztolyt kölcsönadni? — Miért nem vesztek fel a raktárból? — Körülményes. . . Nincs időnk. . . — Persze, persze. — A vezérőrnagy készsége­sen visszazötyögött a szobájához, beszólt az aj­tón: — Főhadnagy elvtárs, kölcsönözze a piszto­lyomat az elvtársaknak, meg a magáét is adja oda. — Kis szünet után hozzátette: —- Nyugta ellenében. Amikor továbbmentek, Szliács gúnyosan kér­dezte : — Most már nincs mitől félned? Bolgár legyintett, Gara elengedte a füle mel­lett a megjegyzést. Autóba ültek. Markó utca, Bajcsy-Zsilinszkv ut. Az Alkotmány utca sarkán, a járdán, derékba- tört fa hevert. Valamivel előbb harckocsik zörög­tek. Dohány utca. Kis mellékutcácskába fordul­tak, s áthajtottak a Rákóczi utón a Rádió Bródy Sándor utcai épülete felé. A gépkocsivezető a Rákóczi ut és a Bródy Sán­dor utca között megállt. — Ha bemegyek, nem tudok megfordulni — morogta. Kiszálltak. A Rákóczi utón üveg csörömpölt. — Bumm, kirakat! — mondta Szliács. — Ke­délyeskedve oldalba taszította Garát. — Száza­dos ur, ott volt, amikor negyvenhétben betörtük az Emke ablakait ? — és az orrán át nevetett. — Igen, de akkor mi törtük, most meg a mién­ket zúzzák: — Gara odébbhuzódott az ezredestől. Legszívesebben pofonvágta volna. A Rádió felől emberek szaladtak, "Lövések dör­dültek. Mindhárman megálltak, Tüleltek. Gara morgott: — Vak töltés. : — Riasztásnak — tette hozzá Bolgár. Néhány szaladó ember meglátta őket. Hozzá­juk futottak. Egy drappruhás, micisapkás, ke­szeg fiatalember egyenesen Szliács karjába ro­hant: — Ezredes ur, minek lőnek? Nem akarunk semmi rosszat, és halomra lőnek bennünket! Egy fiú fekszik ott vérbefagyva. Gyerek. Nem tudjuk elhozni... Miért lőnek ? Bolgár megelőzte Szliácsot a válasszal: — Nekünk az előbb úgy mondták, hogy egy öregasszony halt meg. — Mindegy az. Ember — ember. Miért lőnek? Halomra lövik az embereket. Gara közbeszólt: — Hát miért nem kotródik haza, jóember? — Mert fel akarjuk olvasni a pontjainkat. Mi­ért nem engedik meg? Olyan szép dolgokat aka­runk, és itt kell meghalnunk. . . Néhány pukkanás hallatszott. — Ettől? — Bolgár fölemelte ujját s figyelt. — Ettől? Vaktöltés. . . — Vak-e, vagy sem, a gyerek ott fekszik sebe­sülten. Egyetemista külsejű fiú állt a keszeg mellé, vállán átvetett szíjon aktatáska himbálózott: — A könnygázgránát is vak, ugye? Ezért még felelni fognak, ezredes ur! — Majd az felel, aki lövetett! — csattant föl Szliács. — Az ávósok lőttek! — Akkor vonja felelősségre őket! A fiú kétkedőén hajolt Szliácshoz, és följebb taszította sapkáját a homlokán. — Maga nem ávós? — Én gyalogos vagyok — és hátrább lépett. - - Maga mintha szemtelen lenne, barátom. Bolgár az autót figyelte. Néhányan megáinak a kocsi kői ül és nézték. Az alezredes megfogta Szliács karját: — Gyerünk be és jelentsük... Az emberek morogva engedtek utat. Tíz perc múlva ismét Földes vezérőrnagy sz(»- bájában álltak. — Úgy — mondta és felhorkant. — A mieink még egyetlen lövést sem adtak le. Ne vicceljenek, még tiizparancsot sem kaptak. Vakkal vagy könnygránáttal pufogathatnak. . . Hanem, elvtár­sak, várjanak. . . — Kikiáltott az előszobába: — Marót! Az ezredes belépett, várakozóan megállt az aj­tóban. — Kiküldőm az elvtársakat — mondta Földes az ezredesnek, de a mondat inkább kérdésként hangzott. Marót bólintott. — Na, nézzék, a helyzet a következő — foly­tatta a tábornok: — Szükség lenne néhány meg­bízható elvtársra, aki a Rádióval meg a Szabad Néppel szemben figyelőállást foglalna el, és bár­mi történik, azonnal értesítene bennünket. Szóval, értik ? Az a cél, hogy ne csak az épületben levők szemével lássuk a dolgokat. Vállalják? Gara dühbe gurult. Rekedt hangon kérdezte vissza: — Mi az, hogy vállaljuk? Miért ne vállalnánk? — Rendben van, induljanak. — Nekem haza kellene ugranom — feszengett Szliács. — Az asszony nem tudja, hol vagyok. . . Itt lakom, szemközt. — Nincs telefonjuk? — Van. . . Dehát egy pillanat az egész. Itt a kocsim, utánuk megyek. — Jó. Akkor maguk induljanak. Bolgár elv­társ a Rádióhoz, a százados elvtárs a Szabad Nép­hez. Siessenek — és kezet rázott mindhármuk­kal. Szliács dohogva meht haza. Bolgár és Gara ko­csiba ült. A Körúton haladtak végig. A Rákóczi ut sarkánál hosszú sorban álltak a gépkocsik. Bolgár megfogta Gara kezét. — Szállj ki. Én megpróbálok továbbmenni. — Sok szerencsét — búcsúzott Gara, s erőtel­jes mozdulattal becsapta maga mögött a gépko­csi ajtaját. — Folytatjuk — __________ ______________13_ MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA 130 East 16th Street New York 3, N. Y. Tisztelt Kiadóhivatal! Látom, hogy most novemberben lejárt az alö- fizetésem. Itt mellékelek $................................-t Név: ...................................................................... Cim: ....................................................................

Next

/
Oldalképek
Tartalom