Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-11-12 / 46. szám
(IT—4) — Ugye, te nem vagy “igazi” katona? — kérdezte nagykomolyan. — Nem, én játékkatona vagyok — mosolygott garbó, és elkomolyodva folytatta: — Különben mi az ördögöt akarsz tőlem? Jutka szeme kerekre tágult: . — Ezt én magyarázzam egy férfinak? garbó keresztül nézett a lányon, az ablakon. Összehúzott szemmel bámulta a vonuló embersokaságot. Kölönc — gondolta, és már bánta, hogy bejött vele az eszpesszóba. Odakünn az utcán harcba indulnak, ez meg. . . — Nem vagyok pali — szU^gte és fölállt. Jutka elbiggyesztette az ajkát. — Ilyent minden ujjamra kapok — Egyetlen aktsorozat van Magyarországon, azt is rólam fényképezték. . . — Két kollokvium között, mi? Azért röhögtek a többiek, amikor belémkaroltál? — Fejébe igazítva sapkáját, köszönés nélkül kiment a presz- szóból és nagyot lélegzett. özönlött a nép az utcán. Ismét közéjük állt. Nem érdekelte, hogy kicsodák, micsodák. A kutyauristenit ennek a rohadt életnek! Szenny, mocsok, de most vége, nincs tovább! — Munkás-paraszt gyerekek, Együtt megyünk veletek! Szeme kigyult. a tömeg sodorta, s a jelszavak hangja betöltötte agyát, mindenét. — Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon !. . . — Aki magyar — egyet akar! — Gyertek velünk!... Úgy érezte, az uj jelszavak régi-régi gondolatokat ébresztenek a lelkében: íme fellángol a népben és benne is a régi tűz, amelyre hiába szórt homokot az erőszak és a sztálinista demagógia, csak lefojtani tudta, kioltani nem. Soha! Csinálni kell valamit. Menni az emberekkel, p néppel, az egész nemzettel. Tenni kell végre! Tenni!.. . Jutkára gondolt és köpött- — Eh — legyintett —, nagy tűznek nagy a korma. . . —-és szerette volna tudni, hogy keveredhetett az a nő ilyen szent gondolatok hordozói közé. A Pálffy-térre nem tudott bejutni, csak a gyűlés végén. Rengeteg volt a nép. A tömeg nehezen oszlott. A Dunaparton tehergépkocsik várakoztak. Zsúfoltan indultak, utasaik énekeltek, s kezükben csattogott a piros-fehér- zöld zászló. — Lengyelország példát mutat, kövessük a lengyel utat! — A Kossuth-térre! — Gyertek velünk! , Teherautó robogott el mellette. i| — Most vagy soha! i, — Most vagy soha! Az egyik teherkocsiról fiatal fiú kiáltott rá: I —Mire vár? Sarbó elmosolyodott. — Megyek — mondta, és a teherautó felé szaladt. Amikor felszállt, valaki lefényképezte a teherautót. A hadnagy elfordította fejét a Duna felé, de már későn. Még csak az kell, hogy valaki a főnökei elé rakja azt a fényképet!.,. Különben — üssön meg a guta minden főnököt! Ez még a régi félelem, amelyet éveken át neveltek belé. De most más világ kezdődik! Más kell, hogy kezdődjék, A sofőr hátrakiabált: ' — Vigyázat, indulunk! • Gara komoran ballagott a hidon; “Úgy kell gondolkodnom, ahogy az ellenség. De ki az ellenség? Szliács szerint én. Szerintem...” — és megakadt, mert az ellenfél nem öltött alakot gondolataiban. “Az ellenség. . .” — motyogta maga elé s összerázkódott. Miljukov, a volt cári miniszter emlékirata jutott eszébe: “Mindegy, hogy melyik frakció kezébe kerül a hatalom, csak a bolsevikokéban ne maradjon. A többit mi már elintézzük”. — Elhúzta szája szélét. Ideje lenne beismerni, hdgy a magyar fasizmusnak komoly tömegbázisa volt, amelyet politikailag megvertünk, de meg nem semmisítettünk. . . A hid közepén járt, amikor kitüzesedett arcú fiuk és lányok “Szabad Ifjúság” emblémáju röp- iratot nyomtak a markába. “Miénk az utca” — hirdették a vastag cimbetiik. Fanyar mosoly játszadozott a szája körül. “Kié ez a miénk, és kitől vették el ?” Beleolvasott a röplapba. “...Ifjúsági egységet akarunk! Ne hallgassatok azokra a provokátorokra, akik ellenünk akarnak fordítani benneteket. Lássátok ezekben a sztálinista és jobboldali erők aljas provokációját. Ezek végső soron az ország romlására és anarchiára törekednek, hogy azután újabb diktatúra igáját rakják a nép vállára. . .” — Megnézte a címet: “Fiatal munkás és paraszt barátaink”, s az aláírást: “Az egyetemisták és főiskolások diákparlamentjének előkészítő bizottsága”. Gondosan nyolcadrét hajtotta a papirost és zsebrevágta. Vajon ki irta ezt a cikket? Homályos lyuk az, amelyikből ilyen szél fujdogál. Lassan alkonyodott. Az égen bárányfelhők úszkáltak, halványvörös színüket a folyó kékesen tükrözte vissza. Sirályok csapata keringett a Duna fölött. Árnyékuk fekete foltként siklott a viz tükrén. Nyugalmas napokon több volt az etető, mint a sirály, most csak egy öregember haj igáit nekik száraz kenyérdarabokat. Röptűkben kapták el a hulló morzsákat. Nézőjük sem sok akadt. Gara kuszáit gondolatokkal keresett magyarázatot. Az örök ellenzékieskedés szelleme? A magyar “csakazértis”, amely itthon és külországban ép- penolyan ismert különlegesség, mint a szegedi halászlé? Itt valami más erő lépett a porondi'a. Vesszen a diktatúra, éljen a demokratikus szocializmus — ezt önti magából. A torka összeszorult. Magyarországon vagy a proletáriátus diktál, vagy a fasizmus. . . A szétfolyó emberáradat laza sorokban egyesült előtte, s vonult a Belügyminisztérium nagy kockaépülete mellett a Parlament felé. A hid lábánál kis csoport huzakodott. Négy-öt férfi fogott közre egy fiatal micisapkás fiút. Láthatóan egyetemista lehetett. Vállán Leninképes vörös zászló. Gara nem hallotta párbeszédüket. A férfiak a zászlóhoz kapdostak, a fiú ijedt arccal hátrált a hid korlátjáig. Az égjük férfi áthajolt a korláton. Röhögés harsant. A zászló vörös selymén láng kígyózott. Valaki kiragadta a fiú kezéből az égő zászlót s meglengette, körbe-körbe. Gai*a gvomra émelvgett. Kiköpött a járda szélére. Ha olyan szocialista ország vagyunk, amelyben büntetlenül lehet meggyalázni a munkáshatalom jelképét, akkor megette a fene. Zsebébe nyúlt s káromkodott. Egy tisztnek annyi joga ne legyen, hogy fegyvert hordhasson, s az ilyen csavargó társaságba beleeressze a proletárdiktatúra — ha úgy tetszik — “sztálinista” üdvözletét?! Kinek az érdeke, hogy védtelenül álljunk? Hol van az évek hosszú során át hangoztatott éberség? A tömeg hangorkánja magasba csapott a Belügyminisztérium előtt: — Mondjon le a Piros! — Mondjon le a Piros! — Most vagy soha! —• Most vagy soha! Gara meggyorsította lépteit, majdnem futott a Parlament felé. . g SjjjjHJ] Az utca zengett: — Miniszternek buta, mondjon le a Bata! — Most vagy soha! — Most vagy soha! A lámpák sápadt fényt árasztottak az Országház előtti téren. Gara kereste az emberek sűrűjét. Félrevezetés áldozatai vagy tudatosan művelik? Laza tömegen furakodott keresztül a Parlament lépcsőjéhez. Lábbujjhegyre ágaskodott s körülnézett. Lehettek néhány ezren. A műegyetemisták egyik csoportja tört a kapuk felé. Az embereket összeszoritotta a közéjük nyomakodó ék. Egy fruska nemzetiszinü zászlót hajtott át a fejek fölött, s a lépcsőn állóknak odakiáltotta: “Törjétek le a csillagot!” Valaki a zászló csúcsa felé kapott. Halk reccsenés veszett az emberek j zsivajába. —- Nagy Imrét akarjuk! — Oltsák el a csillagot! Oltsák el a vöröset! — mutogattak a Parlament ormának díszére. Gara keresztülpréselte testét az egyre szorosabbá váló embergyürün s elindult kifelé a térről. A tömeg a betonúton helyezkedett el, csak kevesen álltak a gyepen. Egy ember rohant el mellette és ordított: — A Rádióhoz! Gyerünk a Rádióhoz! A szaladó alakban költőbarátjára ismert. Utána szólt, a költő megtorpant. Széles mosoly kíséretében kezét nyújtotta és hadart: — Szervusz, igazán örülök, hogy itt látlak. . . Gyere a Rádióhoz, felolvassuk a tizenhat pontot. Ne haragudj. .. —,és órájára nézett: — Kézcsókom feleségednek. .. — Elrohant és tovább kiáltozott : — A Rádióhoz! Súlyos léptekkel ment odébb. — Szervusz, Gara! Na, hogy tetszik, pajtás? Jól megtermett százados állta útját. Rönkös volt, a Budapest körül állomásozó egyik légvédelmi tüzérezred parancsnokának politikai helyettese. Két esztendeje együtt üdültek a Balaton mellett, azóta nem látta. Gara merőn a szeme közé nézett. — Én a vörös csillag alatt, ha kell, meg tudok dögleni. De nélküle élni nem tudok. Rönkös bólintott. — Én is úgy gondolom — s hogy Gara kezet nyújtott, megkérdezte: — Hová mégy? — Betelefonálok. . . Van tantuszod? Rönkös előhalászott egyet a nadrágzsebéből. — Veled megyek — dünnyögte. Elindultak. Gara komoran lépdelt. Rönkös elgondolkozva, s valahányszor kavics került eléje a fü között, csizmája orrával belerúgott. Megfogta Gara karját, visszafordultak. A tömeg harsogott :. — Eloltani a csillagot! Az emberek feje fölött zászló égett. Rönkös halkan megszólalt: — Ennek nem lesz jó vége — sóhajtott. — Borotvaélen táncolunk. Ha a belügyminiszter betilt valamit, akkor ne oldja föl. Ha meg nincs ereje rá, akkor ne tiltsa be. A gyengeség ösztönzőleg hat... Gara legyintett. — Gyerünk. A tér szélén találtak telefonfülkét! Gara bement és tárcsázott. Kisvártatva kilépett. — Földes vár bennünket. — Bennünket ? — Igen. Mondtam, hogy itt vagy. Siessünk. Az utca sötét volt. A minisztérium bejáratánál nyurga főhadnagy, a tábornok segédtisztje várta őket. — Gyorsan, elvtársak — és kettesével szedte a lépcsőfokokat. Gara ismerte a járást. A tábornok szobája az első emeleten volt. A hosszú folyosón a piros kókuszszőnyeg fölfogta lépteik zaját. Gara megkérdezte a segédtiszttől: — Riadóztattak már? — halkan beszélt, de szava úgy visszhangzott a csöndes folyosón, hogy Gara sértőn hangosnak érezte saját hangját. A segédtiszt a fejét rázta. — Nem — felelte halkan, és kerekre csodálkozott szeme a százados pillantását kereste. — Baj van? — keze mozdulatlanná vált a kilincsen. Gara vállat vont. Benyitottak. A tábornok az előszobában, a telefonkészülék mellett állt. Biccentéssel fogadta köszöntésüket. — Legyenek nyugodtak, elvtársak. Most fogjuk megtárgyalni... Hamarosan mindent megtudnak ... — a drót másik végén valaki kiabálva magyarázott. A tábornok ingerülten félbeszakította: — Mondtam már, arra is megkapják a választ. . . A Politikai Bizottság elé kerül a kérdés. Mi??? Ne feledjék el, hogy maguk a proletárdiktatúra kormányának a hadserege! Várjanak, meg fogják kapni a szükséges utasításokat — fejezte be a beszélgetést és helyére lökte a kagylót. Feléjük fordult. — Nos? — és a kezét nyújtotta. Gara átadta a röplapot. Rönkös négyrét hajtott sokszorosított papírlapot húzott elő. A tábornok a papírokra mutatott: — Jelszavak, ugye? Ez meg a “Szabad Ifjúság”... Ismerem. Azóta újakat is jelentettek. Mit láttak? Először Gara, majd Rönkös számolt be röviden tüntetésekről, zászló égetősről, csillagtördelésről. — Igen. — Földes vezérőrnagy az órájára nézett. — Húsz perc múlva Gerő beszél a rádióban. — Rönkösre bólintott: — Magának hol az alakulata ? — A Bécsi utón. ..
