Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-10-22 / 43. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

JL2

Thimsday, October 22, 1951

■>> T T * T T » TT T T V T y~T~ T T T> T> T » » » » >"» '

I I pp I i

► < *»* **- -*- -*•-*- A A ^ ^ AAAAJLA.AA.AAAAAA A -*• ■»■

MÁSODIK KÖNYV — Első fejezet

A honvédelmi miniszter minden héten tiz katonát és tisztet látott vendégül a margitszigeti Honvéd Üdülőben. A vendégség ez idő szerint október huszonegyedikén reggel kezdődött, s este Gara százados élegedetten állapította meg, hogy Bata István már egyedül ezért az intézkedésért is megérdemelte a miniszteri széket. Programjuk meglehetősen zsúfolt volt. Hétfőn ünnepi fogad- . tatás, majd városnézés következett. Pontosan délben ebéd és pihenő, négy óráig. Fél ötkor moziba mentek, hét órakor az Operába. Kedden a Szépművészeti Muzeum kiállítását látogatták meg.

A vendégek, mindenik a maga módján, jól érezték magukat. Mint a minisztert képviselő ezredes megjegyezte, első eset, hogy egy alakulattól ugyanabban az időben hat katona kapott meghívást: Albert, Gara, Marosvölgyi, Sarbó, Mikola és Barta, Az őrnagy kéjesen nyújtózott az alakulatát ért dicséretek fürdőjében, s néhányszor megjegyezte, hogy nem volt igaza a “V’oloka- lamszki országút” cimü könyv szerzőjének, mert csupán a dolgok egyik oldalát mutatta meg.

— Kifejti az iró, a nevét már elfelejtettem, hogy amikor a parancsnok azt mondja: én, ezen az egész alakulatot érti. De azt elfelejti hozzá-* tenni, hogy megfordítva is éppen igy van. . . Pedig ez nagyon lényeges. ..

Marosvölgyi cinikus mosollyal bólogatott rá, s igyekezett udvariasan kereket oldani Albert közeléből. Sarbó magába húzódva fortyogott, csupán a vállát ránditgatta az őrnagy fejtegetéseire, s a pokol fenekére kivánta. Örült, hogy a programjuk zsúfolt, és kevés időt hagynak számára, gondolkodni az életén. Bartának ismerőse akadt a vendégek között : Gulyás Gyula államvédelmi hadnagy, öreg barátjának a fia.

Garát az utolsó hét eseményei, az áttöprengett éjszakák alaposan megviselték. Szívesen kapott hát az alkalmon, hogy pihenjen s szórakozzék, mint a többiek. Erre azonban nem került sor. Hétfőn, a mozi és az opera között, Gulyás hadnagy harsány hangon bejelentette: ha nem akarják, hogy elaludjon a nagy kornyikálástól, mondják el, miről szól a Fidelió, és hogy egyáltalán mi az értelme az operának, mert életében egyszer járt ott, két évvel ezelőtt. Akkor is arra ébredt — tette hozzá valamivel csendesebben —, hogy a jegy szedő megérintette a vállát, s megvető mosollyal hozta tudomására: “Nagyon el tetszett

merülni, már a lóbőráriát is befejeztük. . .”

Gara olyan jót kacagott a fiatalemberen, hogy a könnye is kicsordult, aztán megsajnálta, és felcsapott operakalauznak. Az előadás végén megkérdezte :

— Hogy tetszett?

Gulyás a fejét rázta:

— Azt hittem néha, hogy hideg futkároz a hátamon. Hogy a zenének ilyen hatása legyen?! Mosi már meg akarom ismerni ezt a világot alaposabban.

Másnap a Szépművészeti Múzeumban ismét Gara mellé szegődött. Nem titkolta, miért.

—- Zene, képzőművészet, valahogy nagyon távol áll tőlem. Százados elvtárs ért hozzá. Örülnék, ha segítene, hogy megismerjem.

Gara kiváncsi lett erre az emberre, s amikor a hadnagy panaszkodott, hogy délután soha nem tud aludni, felajánlotta, hogy feküdjenek ki nyugágyakba s beszélgessenek.

Csupán ketten voltak a teraszon. A Dunán hajók siklottak. A pesti oldalon, a Margit-hid lábánál kotrógép hányt sódert a partra. A markológépek kétszer, háromszor merítették kanalukat a sóderhegy oldalába, s a megrakott teherautók nagy motorzugással elrobogtak, átadva helyüket azj üreseknek. A hadnagy hallgatott. A rakodást néjzte. A gépek mellett az emberek törpének tűntek.

Gara merőn figyelte a hadnagy magárafeledke- zé^ét, s azon gondolkodott, miért nem legyintette jmeg eddig a művészet szépsége.

j— Ez tetszik ? — kérdezte hamun. Gulyás csa- . lafinta mosollyal válaszolt: ^

— Ez más, mint a muzsjka. Előbb megértem...

— Ez is zene, az élet zenéje. Ha valaki lefestené igy, ahogy van, azt mondanák rá, hogy giccs. Felületet mutat, lényeget nem. Pedig az a művészet, a dolgok lényegét megmutatni. Picas- sónak van egy képe, a “Fasizmus” cimü. Börtöncellában asztal, rajta vizeskancsó és halálfej. Röviden ez a lényege a fazismusnak. Csehov egy- egy három-négy oldalas novellában halálos Ítéletet hirdetett a cári Oroszország életviszonyai felett. . .

— A mi íróink nem az életet Írják meg. Vagy zagyván politizálnak — kevés kivétellel —, mint “fő okosok”, vagy ha mégis az életből merítik témájukat, olyan következtetéseket vonnak le belőle, amiket én nem fogadhatok el.

— Például?

Gara érdeklődve nézett rá. Talán mégsem olyan műveletlen vagy éppen primitiv ez az ember, mint ahogy gondolta. Vagy csak vak ösztön sugallja véleményét ?

Gulyás a Dunát szemlélte.

— Nem akarom untatni a magánügyeimmel.

— Mondja csak. Hallgatom.

A hadnagy kis szünet után kibökte:

— Rosszul élünk az asszonnyal. Mostanában elég sokat írnak ilyesmiről. — Elakadt a hangja.

— Ne csodálkozzék rajta. A család olyan a társadalomban, mint az ember vérében a sejt. . . — Folytatni akarta, de Gulyás hevesen közbevágott:

— Igen, de ha; ezeket az írásokat olvasom, az derül ki, hogy minden, de minden rossz, és ez nem igaz. Az én igazságomat nem tudom kiolvasni az irók müveiből. Talán az “Irodalmi Ujság”-ban keressem ?

Gara csendesen elmosolyodott. Hogy is szól a közmondás? “A másik peres tanúja mindig rossz ember.” Gulyás észrevette a mosolyt:

:— Lehet, kinevet. Munkásgyerek voltam én, éssmost hadnagy vagyok. Nyolc gyereket szült az anyám, egyedül maradtam életben közülük. Biztos, állami kenyerem van. Ezerhatszáz forint a fizetésem, ruhára, cipőre nincs gondom. A feleségem ezer négy százat keres. Szép gyerekünk van. Szóval, nem dőzsölünk, de nem is szűkölködünk. Mégis rosszul élünk, és nem azért, mert a világ rossz, hanem... — megrántotta a vállát. — Az ördög tudja, miért. Nincs nekem semmi bajom a rendszerrel, a feleségemmel van bajom, pedig szeretem. Annyira szeretem, hogy az anyámtól is elhidegültem. . . pedig az anyám aztán megérdemli, hogy megcsókoljam a lába nyomát.

Hirtelen elhallgatott. Zubbonya ujján apró muslica illegette szárnyát. Szórakozottan lefrics- kázta. Szájaszéle megremegett, ahogy az anyjára gondolt. Szegénynek a szive szárnyakat kap, amikor ő otthon van. Gyorsabban lépeget, fején a fekete kendő félrecsuszik a sietségtől, s hogy igazgatja, mert a menye nem szereti, ha lompos. Sóhajtott, s az jutott eszébe, vajon minden asz- szony akkor kezdi-e tisztelni az öreget, amikor maga is az öregség sorába jut? Vajon az asszony csak akkor becsüli a férjét, amikor nincs többé?

— Tulajdonképpen mi történt? -— érdeklődött Gara.

Gulyás hátrahajtotta fejét s a nyugágy vásznához támasztotta:

— Semmiség, higgye meg, az egész semmiség. Csak az a sok apróság néha heggyé dagad. Mi történt? — kérdezte vissza s vállat vont. — A feleségem nem vasalta ki szombaton a kamgárn ruhámat, én meg nem hordtam le a tüzelőt a pincébe. . . — Kesernyésen sóhajtott: — Ennyi az egész, dióhéjban. . .

— Ezért kár. lógatni az orrát. Hazamegy, megbeszélik egymással szép nyugodtan — veszekedni tilos —, és élnek boldogan, amig meg nem halnak.

— Jó lenne. De mint ahogy egyetlen katonám sem változott meg, csupán azért, mert a lelkére beszéltem, nem hinném, hogy ő levetné az énjét, akár a kabátot, s más ember válna belőle. A nadrágvasalás csak alkalom volt, amely az egészét kirobbantotta. Pénteken bejött hozzám az írnok, hogy másnap reggel diszöltözetben jelenjek meg

a zászlóaljparancsnokságon. Tudja, milyenek : Írnokok, a miénk sem különbözik a többitől. Rár kacsintott és megjegyezte: “Néhány tiszt el társnak jó napja lesz, tudniillik kitüntetések é keztek.” Mindjárt telefonáltam az asszonyna de tárcsázás közben eszembe jutott, hogy jól lesz, ha nem kiabálom el a dolgot, hátha nem n kém jött kitüntetés. Ezért csak annyit mondta neki, hogy: “Anna, kérlek, vasald ki a kamgái ruhámat, mert nagyon gyűrött, s holnap szüks gém lesz rá.”

Maga elé merengett, s kisvártatva folytatta:

—- Úgy vártam erre a napra, mint vőlegény nászéjszakára. Kár, hogy a kitüntetést csak ünn pélyes alkalmakkor szabad viselni. Hordanám * minden áldott nap. Megdolgoztam érte. — Mellé pillantott, az érmére, s lehalkította hangját. Szolgálati érdemérem. Voltak, akiknek előbb ti ték fel, nem tudom és nem is kutatom, hogy j okból. Nem végeztem rosszabb munkát náluk, most végre látszatja is van. Sokan szégyellik t vallani, én természetesnek tartom, hogy vágvta a kitüntetésre. Törtem érte magam, hiuságb' De az én becsvágyamból mindig haszna volt a sz kaszomnak. Többet, jobbat akartam. Reggel 7-k már a laktanyában voltam, és este kilenc-tizi Persze akadt üresjárat — fél órákat, órákat üti tem agyon beszélgetéssel. Az ember nem baro: Reggeltől estig úgy kifáradtam, hogy időnké szükségem volt kikapcsolódásra. Ilyenkor ct peltiik a szalmát, kinek mi a gondja, baja, ki hói él. Szóval, nem egészen pontos kifejezéssel, ilye kor éltem társadalmi életet. Másszóval, pletykí tunk — mosolyogva csalafinta szemhunyorité sál.

— Százados elvtárs, talán el sem képzeli, n Íven érzés megvenni a másnapi mozijegyet, amikor készülődne, mert már várja az asszon csörög a telefon. “Hadnagy elvtárs, ellenőrző a holnapi foglalkozások előadóinak jegyzetét. V jón meg, egy értekezlet van nálam. Nem tart s ká. . Hát amikor azt a “nem tart soká”-t me hallom, úgy vagyok, mint a bika a vörös poszt vak Ilyenkor nem kell sokat várni az én főnökei re. Két-három óránál többet csak egész ritkán. Azt hiszem, nem kell sok fantázia hozzá, ho: mit jelent ez otthon. Kimosakodni az asszo előtt, megbékiteni, elfelejtetni vele a sértést. 1 jól megszámolom, az elmúlt évben kétszer-hároi szór mentem el valahová. Egy szórakozásom vo a könyv. A laktanyába is magammal vittem, s üres órákban, félórákban azt bújtam. Ha vég bevetődtem-olyan helyre, mint az opera, hát u. elfogott a buzgóság, hogy abban hiba nem vo Megpróbáltam, gondoltam, elmegyek haza kora ban. Első nap, amikor hat óra körül engedél kértem a távozásra, parancsnokom csak bólintó a második nap szúrós szemmel nézett végig r< tam, a harmadikon pedig megjegyezte: “Ma nem talál munkát, hogy minden este ilyen kor hazaballag?” ő aztán talált nekem és nem is I veset. Elég az hozzá, hogy két hónapig nem v< olyan tiszti gyűlés, taggyűlés, ahol ne beszélt volna rólam. Elhanyagolom a szakaszt, nincs re des ellenőrzés. Úgy rámmásztak, hogy jobbn, láttam kibújni alóluk. Lovagoljanak más háti az enyémnek hagyjanak békét. . . Beadtam a < rekam, és folytatódott a taposómalom.

— Ne haragudjon, százados elvtárs, de kic; mindig nevettem a politikai munkásokon. Sajn tam is őket, meg nevettem is. Olyan körbe-kör játékot, mint amit a mi politikai tisztjeink c náltak?! Mondom, ha egy tiszt korán járt ha: olyan vesszőfutásban volt része, hogy az ist mentsen meg attól mindenkit. Az asszony m nem érezte jól magát egyedül, morgott. Pers; akadt jócskán, aki keresett maga mellé való ti sat, hogy időnként helyettesítse a férjét. Akk meg jött a másik vesszőfutás, hogy milyen tis az, amelyik elhanyagolja a családját. Mint a ti oltók, hol az egyiket locsolták agitációval, hol másikat, és mégis vagy az egyik égett, vágy- másik.

— Itt van ez a pénteki nap. Mondom, délele szólt az Írnok. Délután, fél hat felé meg a főr köm, hogy “ma sem tart soká”. Este kilenc vártam rá, és tizenegykor végre kiléptem a la tanya kapuján. Jókedvűen mentem haza. A kitü tetés miatti öröm elfeledtette velem a várakoz bosszúságát. A feleségem nyitott ajtót, s má,’ láttam a mozgásán, itt valami nem stimmel. Me kérdeztem, hogy mi.a baj, azt feleli, semmi. I semmi, hát semmi, gondoltam, és még töpren tem, ugyan mit felejthettem el. Születésnap, né nap, az első találkozásunk évfordulója — ez tavaszi és nyári dátumok. Még az is eszembe j tott, jó lenne benézni az orvoshoz, mert mostan ban feledékeny vagyok, ha nem itom fel a d* gaimat, úgy kirepülnek az agyamból, mint méh