Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-07-09 / 28. szám
8 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, July 9, 1959 (5) Albert nem kérette magát. Aktatáskája után nyúlt. — Hát akkor. . . jó éjszakát. . . — mondta, és elindult kifelé. Az ajtóból még visszafordult: — Ha valami komoly ügy lenne, ments ki... — Jó — dünnyögte Gara. — Te, ha megtennéd, ird alá majd a távmondat nyugtáját. Nem akartam, nehogy azt mondják — tudod, milyenek —, aláírta és mégis elment . . . Gara elbiggyesztette a száját: — Oltsd már le a villanyt — azzal bebújt az ágyba. Albert éjfélkor visszatért. A sötétben tapogatva botorkált be, és nekiment az asztalnak. Gara felébredt, pisztolyát kirántotta párnája alól. A zár kattant: — Ki az? — Nehogy lőj.. . Csak én vagyok. Az őrnagy meggyuj tóttá a villanyt. Keszeg mosollyal a szája szegletében az ablakhoz lépett. — Rakd el azt a pisztolyt. .. Még meglövöd az embert. Csak ezért jöttem, ni. . . — Nagy csokor vadvirágot vett le a párkányról. — Itt felejtettem ... Az asszonykámnak szedtem délelőtt. .. A százados ingerülten morgott valamit, aztán ismét elaludt. Reggel kellemetlen meglepetés várta. A zászlóalj kivonulásra készen állt, amikor Kenessei főhadnagy, a klubparancsnok jelentette: Albert megígérte a városi sportegyesület vezetőinek, hogy délután barátságos mérkőzést vivnak. . — A labdarugók izmai elmerevednek a munkában — méltatlankodott a klubparancsnok. — Engedje meg, százados elvtárs, hogy benn maradjak... Ha győzni akarunk, akkor ez feltétlenül szükséges... Egyébként majdnem elfelejtettem, őrnagy elvtárs azt üzente, hogy a százados elvtárs képviselje a parancsnokságot a mérkőzésen. Garában fölforrt a vér, hogy neki pedig ne üzengessen senki. Tekintete a klubparancsnok uj- jaira tévedt, amelyekkel reménytelenül morzsol- gatta nadrágja varrását. “Ezzel a jámbor fickóval hiába veszekszem” — gondolta, és vállat vont. —r- Az őrnagy elvtárs egy szót sem szólt erről ■— vetette oda dühösen. — Este találkoztam az őrnagy elvtárssal, amikor visszajöttem a városból. Kocsival volt. Megállt, és kért, hogy adjam át üzenetét a százados elvtársnak. Még a sportolók sem tudnak róla. Gara nagyot nyelt. — Aknát szedni jöttünk ide vagy focizni? — kérdezte gúnyosan. — Aknát szedni, természetesen — sietett a klubparancsnok a válasszal. — De a néppel való kapcsolatot is ápolni kell.. . — Igaza van — bólogatott Gara nyájasan. -— Tehát előbb aknát szedünk, aztán összefocizzuk azt a kapcsolatot, jó? — Azonban. . . — Azonban fölmentést nem adok. Távozhat. A klubparancsnok fintorogva elment. Gara utánapislogott, s majdnem felnevetett, mert görnyedt háta úgy mozdult mulatságosan apró vállrándításaira, mint alvó ember húzogatja magát a bolha csípésétől. Hirtelen támad nevethetnékje azonban mindjárt elvirult; mihelyt arra gondolt, hogy. a mérkőzésre mégiscsak el kell mennie, s ez a jó ember mit duruzsol majd a fülébe, minden rosszul sikerült rúgás láttán. írnokát szólította, s Kenessei után menesztette azzal az üzenettel, hogy vásároltasson egy kilónyi savanyu- cukrot meg tizenhárom üveg szódavizet a csapatnak. — így mondja meg neki: azért nem tizenegy, hanem tizenhárom üveg szóda kell, mert ő úgyis kettő helyett fog izzadni a nézőtéren, s hogy legyen mivel lehűtse magát. . . Az Írnok cinkos vigvorral rohadt a lah^onxmk legfőbb istápolójához, Gara pedig a századparancsnokot utasította indulásra. Az utolsó teherautó még ki sem fordult a laktanya kapuján, s a klubparancsnok ismét Gara előtt állt. — Kérek engedélyt, hogy százados elvtárssal együtt kimenjek a munkára. Csendes mosoly kerekedett a politikai helyettes arcára: — Nincs semmi dolog a délutáni mérkőzéssel? Nem lenne jobb megnézni, hogy állnak a civilek az előkészítéssel? Esetleg segíteni nekik? Mit gondol ? Kenessei szeme, mint a megkergetett, agyonijesztett, sarokbaszoritott madáré, ide-oda rebbent, a századosról a földre, a földről a századosra. Ijedt pillantása Varjú Marcit juttatta Gara eszébe, Tímár százados kalitkájának újdonatúj lakóját. — Az írnoknak úgyis a postáért kell mennie — hebegte a klubparancsnok. — Megkéi'tem rá, beszél a sportosokkal. .. — És maga mit akar csinálni odakünn? A klubparancsnok csodálkozva bámult Garára: — Hát... Amit százados elvtárs... — és zavarában lesütötte a szemét, ismét a zubbonya szegélyét kezdte gyürögetni. Gara megszánta: — Tehát semmit. Azaz sétálni akar a határon. Jöjjön, üljünk be a szobába. Nagyon éget a nap, ott jobban beszélgethetünk — azzal előrement a kriptába. — Üljön le — telepedett Gara az ágya szélére, s a két székre intett: — Válasszon tetszés szerint. A klubparancsnok ábrázatára udvarias mosoly kényszeredett. Közelebb húzta az egyik széket, és óvatosan a szélére ült. Gara szórakozott mozdulattal elővette cigarettatárcáját, a főhadnagy elé tartotta, majd rágyújtott és nagy füstfelhőket fújt Kenessei arca elé. — Miért nem akar dolgozni ma délelőtt? — Honnan gondolja, százados elvtárs, hogy én lógni akarok? Akkor nem kérném, hogy vigyen magával. Szerettem volna kimenni, hogy közelebb kerüljek az emberekhez és mint klubparancsnok erősítsem kapcsolataimat a katonatömegekkel. . . — Na jó — egyezett bele Gara. — Kiviszem. De mit csinál odakünn? — Úgy gondoltam, hogy a százados elvtárssal mennék. Szeretném megismerni a módszerét. . . Van egy füzetem, abba szoktam följegyezni a jó munkamódszereket. . Gara élvezettel fújta a füstöt. — Nézze, én az aknamező szélén a legjobb módszer szerint fecsegni fogok a tisztekkel. Megszerveztek ott már minden megszervezni valót. Nekem ott már csupán egy dolgom van: ellenőrizni. Ne játsszon itt nekem! Elhiszem, hogy nagy kedvvel dolgozik, de a határon nincs semmi dolga, őszintén szólva, én is csak ténfergek ott, hogy ha baj van, hát ne legyenek gazda nélkül... — Vállat vont. — Ennyi az egész módszer. Ott már nincs mit agitálni. . . Csak idegesítené az embereket, ha ilyen brosúra izü szólamokkal traktálná őket, mint engem. Beszélni akar velem? — Azt is — nyögte a klubparancsnok. Nem nézett Garára, csizmája orrával a törött gyufadarabokat gurigázta a padlón. — Baj van? — kérdezte Gara, s olyan érzése támadt, mintha Kenessei minden hangot külön erőfeszítéssel préselne ki a tüdejéből. — Semmi. . . Tulajdonképpen semmit sem akarok . . . — Maga vagy nagyon jámbor ember, vagy nagyon veszedelmes hóhányó... Mellesleg, kitünően szinészkedik. — Százados elvtárs is megmondhatná egyenesen, hogy nem tart elég megbízhatónak a határ- ™. Nem kell hozzá sértegetnie is.. — Elakadt a hangja. Gara fölpattant: — Hogy mondhat ilyen badarságot? Kenessei tétován fölállt, arcán félénk mosoly fénylett. — Persze, nem mondta. . . Csak éppen megakadályozza, hogy kimenjek. . . Ajka megrándult, lemondóan bólogatott. — Üljön le! — csattant rá Gara. Kenessei bátortalan mosolya lehervadt. Ijedten pislogott a századosra. — Ide figyeljen, Kenessei elvtárs — folytatta higgadtabban a politikai helyettes —, ne magyarázzon olyanokat a szavaimba, ami nincs bennük. Honnan vette maga ezt a stílust? Mi maga? Ne- bántsvirág ? Megsértődik, mert kimondom az igazat?! A maga kijárása a határra — közönséges lógás. Lázas semmitevés. Annyira megszokták a parancsnokuk utánzását, hogy ha az valamit nem enged lemásolni, akkor meg vannak sértődve. De azt elfelejtik, hogy más a parancsnok vagy a politikai helyettes munkastílusa, és más a klubvezetőé is. Érti? Más kell hogy legyen! A politikai helyettes összefogja a beosztottak minden irányú munkáját az alakulat előtt álló feladatok megoldása érdekében, a másik meg a munkának egy részét végzi. Ez lényeges különbség. Ebből következik, hogy ha én flangálok a határon, mert ellenőriznem kell a munkát, attól még a klubparancsnokoknak nem feltétlenül szükséges ugyanazt csinálni... — és nagyot fújt. — Most pedig azonnal mondja el, hogy mi bántja? Mi az a semmi, amit nagyon is akar? Tessék, beszélgessünk róla. Ezért nem szükséges végigbandukolnia velem a munkahelyeket. — Nem. . . igazán... én semmit — dadogta fülig pirulva Kenessei és a fejét rázta. Gara jókora sóhajba fojtotta káromkodhatnék- ját: — Akkor egy kérdésemre adjon választ: miért van olyan érzésem, amikor meglátom magát, hogy fél beleszippantani a levegőbe? Amikor idekerültem, nem volt ilyen. Félszeg, mint egy kamasz — és hogy a klubparancsnok a fejét rázta, Gara legyintett: — Ne tiltakozzék, azon a széken is csak a félfenekével ül, mint szegény ember a gazdag rokon házában. Nem bántja itt magát senki, mitől fél? Miből táplálja ezt a jólsikerült üldözési mániáját? Kenessei krá~ ogott. A földet bámulta, válla megrándult, pillantása Garára tétovázott, aztán ismét lehajtotta a fejét. — Úgyis tudom, hogy leszerelnek. . . — keseregte és hangja úgy nyikorgóit, mint a kenetlen ajtó. Gara visszahuppant az ágya szélére. — Ha szabad kérdeznem, honnan vette halálosan pontos értesüléseit? — Olyan mindegy az, százados elvtárs. . . Nem is bánom. Csak nagyon rosszul esett. Hét éve vagyok a hadseregben, hét éve dolgozom... Az alatt bizony alig volt néhány szabad vasárnapom. Sokat dolgoztam. Kár, hogy hiába.. . — Kitől hallotta, hogy leszerel? — Hát nem mindegy az? — kérdezte vissza Kenessei, s arcán ismét megjelent a jámbor mosoly. . — Parancsolom, feleljen a kérdésemre! — Kérem, én. . . A százados a karórájára pillantott. — Egy percet adok, addig vagy kiböki, vagy parancsmegtagadásért tiznapi fogságra fenyitem a főőrségen — mondta csendesen. Kenessei feje a mellére kókadt. Olyan halkan beszélt, hogy Gara alig értette meg. — technikus.. . Gerencsér hadnagy... A politikai helyettes a fejét csóválta. — És ő honnan tudta? — Azt mondta, hogy az írnokkal beszélt, aki a papirt gépelte. . . Gai’a csettintett a nyelvével. — Ez aztán megbízható forrás. Maga persze bevette... * — Azért akartam volna beszélni százados elvtárssal, úgy gondoltam, hogyha elkísérhettem volna a munkára, könnyebben adódik rá alkalom ... — Kissé szégyenkezve tette hozzá; — Két gyerekem van. A feleségem aggódik, hogy kenyér nélkül maradunk, ő nem dolgozhat, beteg. Ha visszamegyek az üzembe, legalább egy év, amig ismét bedolgozom magamat a szakmába. Rádió- műszerész voltam. . . A mi szakmánk mindennap változik... — Szóljon ki az Írnoknak, hozzon be tiszta poharat. Kettőt — kérte a klubparancsnokot, miközben hőpalackot vett ki az ablak sarkából és lecsavarta a fedelét. — Iszunk egy kis feketét. .. — Visszatelepedett az ágy szélére és elgondolkozva forgatta a termoszt. Kihúzta a dugót, beleszagolt. — Szeretem az illatát, szokott feketézni? — Elvagyok nélküle. — Kenessei vádlón bámult rá, mintha azt kérdezné, hogy kerül a csizma az asztalra. Megjelent az Írnok, két bögrével a kezében, bokája összecsattant, amikor az asztalra tette Gara elé. A százados kurta fejbólintással megköszönte és töltött a hőpalackból. (Folytatjuk)
