Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-09-03 / 36. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, September 3, 1959 12 ‘ (13) Vállat vont. Apró filozófálgatások ezek. De mi minden következik mindebből! Ha úgy egyszerűen “elhal” az osztályharc, minek a fegyveres erő, az államvédelem? Ha csupán rajtunk múlik az osztályharc élezése, minek az éberség, minek félteni az államhatalmat? Kitől? Megborzongott. — Hüvösödik — gondolta, s idegesen fáradt mozdulattal rágyújtott. Ha Sztálin hibázott, mint minden ember, aki dolgozik, igazítsuk helyre. De Magyarországon ezzel a felkiáltással a marxizmus lényegét akarják eltiporni. A Petőfi-körben már arról szavalnak, hogy az elmúlt évtized minden cselekedete rossz, bűnös volt. Akkor pedig uj ut kell. Dehát micsoda uj ut? Nem inkább a vezetés módszereit kell megváltoztatni? Félretenni az antileninista módszereket, jobban érvényesíteni a proletariátus diktatúráját? Ut csupán kettő van. Vagy szocializmus, vagy kapitalizmus. Az a rettenetes, hogy sok a hiba, s amikor szót emel az ember a pártvezetés merevsége miatt, azt meg kell adni. Gyűjtik a tömegeket. Kihasználják a hibákat, a fejetlenséget. — Beszélt a budapesti párt- bizottság egyik vezetőjével. A hibákról beszélt, és ez az elvtárs azt vágta a fejéhez, bogy egy követ fuj az Írókkal meg a többivel. Ostobaság nem látni a hibákat. Itt volt a Rajk-temetés. Főpróba. Mikor lesz az előadás? Mert a próba sikerült, s oda nem a párt mozgósított akkora tömeget, hanem valamilyen más erő, amely még nem lépett nyilvánosság elé. Érdekes, hogy ennek a csendes budai környéknek apraja-nagyja odatódult. A régi, Horthy-féle középosztály. Mi lesz, ha sikerül magukhoz csatlakoztatni a munkásságot, mint osztályt? Hová és kik ellen vezetik őket? A párt régi aktivitásainak jó része ma ellenzékbe szorult, s akarva, akaratlan egy homályos célú mozgalom után megy, és a másik táborhoz csapódik. A merev, szemellenzős vezetők pedig — ahelyett, hogy megbeszélnék velük a tennivalókat — szinte odalökik őket a zavarosfej üek mögé, ahol csak azt hangoztatják: igy ne, de hogy hogyan, arról hallgatnak, mint a sir. Szippantott a cigarettából. Gondolatai szertezsibongtak, mint a megzavart hangyaboly lakói. Szeme az íróasztal sarkára merengett s lassan lecsukódott, feje oldaltbillent, elbóbiskolt. Arra ébredt, hogy a cigaretta parazsa bőrére égett. Hirtelen, riadt mozdulattal a hamutartóba dobta, s álomtól kótyagosan mormogott: — Vörös vagy fehér? Az ablakhoz lépett. Csend volt. A szomszéd erkélyre fénynyaláb hullott. Az sem tud aludni? Régi elvtárs lakott mellettük, őrnagy az Állam- védelmi Hatóságnál. Gara elvből nem barátkozott szomszédjaival. Úgy vélte, hogy ez az egyetlen lehetőség a pletyka elkerülésére. Mit érdekli öt, hogy Némethék nagyobbik lányának melyik fiú teszi a szépet, s mi köze másnak az ő portájukon történtekhez? Hatodik éve lakott itt, de csak három szomszédját ismerte, közülük is kettőhöz — akikkel egy emeleten laktak — csupán köszönőviszony fűzte. Nagy István őrnagy, az más. Ismeretségük közvetlenül a felszabadulást követő időkben kezdődött. Gara már nem emlékezett rá pontosan, hol és hogyan találkoztak először. Ehhez az emberhez mély barátság kötötte, amolyan bajbarátság: ritkán keresték fel egymást, akkor, amikor a másiknak segítségre volt szüksége, jó tanácsra vagy egyszerűen csak jó szóra. Tavasszal jött át az őrnagy, amikor a Ga- ra-család legifjabb sarja skarlátot kapott. A gyereknek citrom kellett volna, de citrom nem volt az üzletekben. Akkor az őrnagy hozott egy kilóra- valót, és zsörtölődött, hogy Gara élhetetlen, mint minden politikai munkás, nem jön rá, hogy limonádét kérjen az eszpresszóban — viz és cukor nélkül. Azelőtt meg ő volt a szomszédnál, aki vidéken járt, s a feleségét epegörcsökkel kórházba kellett szállítani. Gara hivott orvost, mentőt, az őrnagy tizennégyéves fiát átköltöztette saját lakásába, és pártfogásába vette, amig apja hazaérkezett. Panaszkodott is a gyerek, hogy “a Gara bácsi rövid pórázra fogott, rettentően meg kellett tanulni a leckét, és úgy kikérdezett, ahogy az iskolában sem szokták. Rossz lenne, ha tanítónak csapna fel, maradjon inkább katonának.” Erre aztán apja barackot nyomott a fejére, s a gyerek jobbnak látta elszelelni. Az őrnagy széttárta karját. — Megérdemel egy pofont a szemtelen gazem- berje — és gondterhelten sóhajtotta: — Még soha nem ütöttem rá. Félek megütni... Gara megértőén mosolygott. Az őrnagy száztíz kilót nyomott ruha nélkül, s az mind izom és csont, cseppnyi felesleges zsiradék nem volt rajta. Valaha dokkmunkás volt a szabadkikötőben, mázsás zsákokat cipelt minden különösebb erőlködés nélkül. Egyszer elmondta, hogy kihallgatást vezetett, egy volt keretlegény ügyében. Minden bizonyíték együtt volt, tucatnyi ember halála száradt a gazember lelkén, s a csillagos eget is lehazudta az égről. Cinikusan, szemtelenül viselkedett. Az őrnagyot elfutotta a méreg, és képenvágta. A keretlegény két foga kitörött, a szék, amelyről a pofon következtében hanyatt esett, eltört, az őrnagy meg tiz napot ült a helyőrségi fogdában. A büntetést a helyszínen, a jelenlevők füle hallatára szabta ki a főnöke. A keretlegénynek erre persze hogy megnőtt a szarva, most már azt is letagadta, hogy abban a században szolgált, amelyikhez igazolványai szerint is tartozott. Vagy két hét múlva egyik kihallgatására betévedt az őrnagy. A fickó rámeresztette a szemét, nagyot nyelt, és bejelentette, hogy nem egészen úgy állnak a dolgok, ahogy eddig mondta, de higgyék el, nem tizenegy embert küldött a másvilágra, szemenszedett hazug, aki ezt beszéli, csupán hat zsidót lőtt agyon, igaz, hogy azoknak a fényképét elküldte a “Magyar Futár” cimü újságnak, s meg is jelent a következő felirattal: “A bolsevizmus áldozatai” —, hogy igy bánnak el a bolsevisták az ellenük lázadó lakossággal. . .Gara mosolygott. Nem is lenne rossz ma valamivel több erély. Erély? Mintha nem is volna erőnk... Rövid töprengés után úgy döntött, hogy meglátogatja szomszédját. Lábujjhegyen ment ki a szobából és becsöngetett az őrnagyhoz. Szomszédja nem lepődött meg a késői és váratlan látogatáson. Zubbonyát a nyakába kanyaritot- ta s beljebb tessékelte Garát. — Az asszony meg a gyerek a nagyanyjuknál van, holnap jönnek haza — mondta magyarázólag odabökve a vetetten ágyakra. — Nem kérdem, hogy kérsz-e kávét, mert úgyis kérnél — s az asztal melletti fotőjre mutatott. Férfias darabossággal mokkáscsészét rakott vendége elé, az alacsony kerek asztalra, s rézkancsóból töltötte ki a feketét. Gara odahajolt a karcsunyaku kancsóhoz, s szépmivü veretét vizsgálgatta. Az őrnagy a világosság felé tartotta: — Tetszik? Egyik ismerősöm hozta. Egyiptomból. Hidat építenek. Most volt itthon, szabadságon. .. — Vehetnétek már egy szőnyeget — mondta Gara. — Rideg a lakás. Az őrnagy vállat vont. — Vehetnénk!.. . Lepedőt vettünk meg párnahuzatot, hogy legalább három váltás legyen. Téli- kabát kell a gyerekeknek és az asszonynak is. Tiz mázsa tüzelőm van télire, és harminc kell. Vehetnénk szőnyeget — mondta gúnyosan. Gara körülnézett. A falakon olcsó reprodukciók árválkodtak. — Te, van egy festő ismerősöm. Kérek tőle néhány vázlatot. Szebb lesz, mint ezek. Tudod, mielőtt megfesti a képet, négy-öt színvázlatot csinál. Szépek... — Hagyd el. . . Ez legyen a legnagyobb gondom. Gara a hamutálra pislogott. Az őrnagy restelkedve öntötte ki a színig telt edényt. — Sokat bagózom — mentegetődzött. — Miért nem alszol? Az őrnagy szemöldöke majd a homloka közepéig szaladt föl. Tenyerével sértésre nyírt haját simogatta. — Te talán tudsz aludni? — Néha — hangzott a csendes válasz. Gara hátrahajtotta fejét, a mennyezetet nézte, és megállapította, hogy a szomszédnál is festeni kellene. Sóhajtott. Mária érdeklődött, hogy mibe kerül. Kétezer forint. Előredőlt s egy hajtásra kiitta a feketéscsésze tartalmát. — Nos. . . mi a véleményed? . *■ Az őrnagy elértette: Hümmögött. — Csodálkozom, barátom. Csodálkozom, és ez is valami. — Félek. — Én is. Hallgattak. Az őrnagy előtt újságpapírba burkolt könyv feküdt. Gara átnyúlt az asztalka fölött, kezébe vette, s felütötte. Lenin. — A tizedik kongresszuson mondott beszédét nézegettem. Gara ölébe fektette a könyvet. — Nagy szükség lenne most egy magyar Leninre. — Pillanatnyilag annyival is beérném, hogy: szilárd politikai vezetés, a proletárdiktatúra funkcióinak teljesítése. Sajnos, a mi vezetésünk rosszul politizál. Képtelen fölismerni, hogy bakot lőtt, és hogy át kell engednie a terepet olyanoknak, akik nem hibáztak, nem járatták le magukat a nép előtt, és a proletárdiktatúra érdekeit képviselik. — Proletárdiktatúra! — sóhajtott Gara. — Az utóbbi hónapok alatt majdnem elfelejtettem ezt a szót. Az újságokban, még a “Szabad Nép”-ben is egyre inkább csak demokráciáról, demokratizmusról Írnak, mintha ezek csak úgy lebegnének a levegőben, osztály tartalom nélkül. Veres Péter már valamiféle funkcionális demokráciánál tart, s ahogy körülírja, kiderül, hogy az semmi más, mint rószaszin köntösbe öltöztetett burzsoá demokrácia. .. — Heves mozdulattal előrehajolt: —• Mit gondolsz, nem vetné rá magát az egész jobboldali társaság arra, aki most elkezdené bizonygatni, hogy a kapitalizmus és a szocializmus tűz és viz?! Próbáld meg kifejteni, hogy a volt uralkodó osztályok maradványait irgalmatlanul el kell nyomni! Mostanság, kérem, a demokratizmus szélesítése van a napirenden. Szektás, sztálinista nóta, ezt vágnák a fejedhez. . . Erősen kispolgári ország vagyunk. A magyar fasizmus huszonöt év alatt megteremtette a maga tömegbázisát. Éppen a kispolgárság körében. Ha kitörne a háború, ez lenne az ötödik hadoszlop! A jelen pillanatban uralják a sajtót, az irodalmi pozíciókat. Micsoda tüzet okádtak Nógrádi meg Friss István cikkére. Mint a mesebeli sárkánynak, smi- kor emberszagot érez, hétsingnyire szalad ki a láng a szájukból. Pedig micsoda bátortalan védekezés volt az a két cikk!. .. Az őrnagy vállat vont. — Ezért kellenének olyan vezetők, akiket nem illethetnek a szektásság és a sztálinizmus vádjával — mondta hűvösen. Gara fölhorkant. — Azt hiszed, az megoldás lenne? Ma még ezeket bélyegzik sztálinistának meg szektásnak, holnap már azokat is annak neveznék. . . Mi az isten az, hogy sztálinizmus? Haminc éve ordítoznak róla a trockisták meg a burzsuj firkászok. De mi az? Hát Sztálin milyen politikát folytatott? Kommunistát vagy burzsoát? — Kommunistát, de — az őrnagy fölemelte mutatóujját— . . .de hibásat. — Mutass embert, aki nem hibázott! — vetette közbe Gara ingerülten. — Én sztálinizmuson éppen a kommunista politikát értem, azokkal a hibákkal egyetemben, amelyeket Sztálin ideológiai síkon elkövetett, s amelyekből a helytelen gyakorlat is kialakult. — Szerintem pedig az egész fogalom egyszerűen arra jó, hogy bomlasszák a pártot, kettészakítsák. Mondd meg, miért örül a Nyugat annak, hogy nálunk harc folyik a sztálinizmus ellen ? Miért? Miért jó ez a levitézlett Horthy-tisztnek ? Miért örül a csendőrből degradált házmester? És miért vágunk mi jó képet ehhez az egészhez? A legjobb elvtársainkba rugdosunk ezen a címen. Kinek használ ez? A munkáshatalomnak? — Ezen kár meditálni. Tény az, hogy a régi hadállásokból már nem lehet védekezni. Újak kellenek. Ezért látnék szívesen uj vezetést a párt élén, uj módszereket a pártmunkában... — Kedvesem — fogta meg Gara gúnyos mosollyal Nagy karját —, hol alkalmazod az uj módszereket? Van pártmunka ma Budapesten? Agitálunk? Vagy ölberaktuk a kezünket és ostobán vigyorgunk, hogy jé, most vonulnak föl ellenünk... — Félrehúzta a száját és hátradőlt a fotőjben. — Még csak azt sem vesszük észre, hogy a bőrünkre megy ez a játék. Olyan érzésem van, mintha billegő hajón utaznék — mondta, és szemhéja fáradtan lecsukódott. — Mi lesz ebből? — Néhány pillanatig hunyt szemmel ült. — Mi lesz belőle? — és az őrnagyra nyitotta szemét. (Folytatjuk) ' T T TTTVTTTT^ T ▼ ▼ ▼ T"T TT ▼ ' AKNAMEZŐ ► i
