Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-08-27 / 35. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, August 27, 1959

12

(12)

Rajk-ügy, aknazár, a félbenmaradt földalatti- építés, gazdasági szétziláltság — ezek a címszavak sorakoztak Gara cédulácskáin. Mindenki erről beszél, és csak erről, mintha tiz esztendő alatt semmi jót nem csinált volna a kommunista. Régóta ismert egy Kossuth-dijas költőt, magasran- gu tiszt volt, és magyar irodalmat oktatott a tiszti iskolán. Ma találkozott vele, s a találkozás örömére beültek egy eszpresszóba, feketézni. A költő véleményének magva körülbelül annyi volt, hogy vezessen akárki, csak ne a régiek.

— Akárki? — kérdezte vissza.

— Igen! — felelt a költő. — Akárki, akinek lelkét nem terheli felelősség az elmúlt szörnyű évtizedekért... — Arcán kiszámíthatatlan mosoly ült.

— Mondd, csupa rossz történt az elmúlt tiz év folyamán ? — kérdezte, de a költő közbevágott:

— Kérlek szépen, kedves István, engem sokáig agitáltak, s ennek eredményeképpen olyan rózsaszín álomvilágban éltem, amilyent, sajnos, a verseim egy részében is festettem az emberek elé. Az agitáció ideje azonban — legalábbis, amennyiben az én megagitálásomat illeti — lejárt. Nyomor van és nem rószaszin világ. Te magad is az uralkodó osztály tagja vagy. . . részese a hatalomnak, és te talán úgy élsz, ahogy kellene? Én ismertem tiszteket régen. El sem képzeled, micsoda ur volt egy százados. Nos, jelen pillanatban magasabbrendünek nevezett, élenjáró társadalmunk a felét.. . — Felét? Ötödét, tizedét — sem adja például neked, mint amit hasonló ember Horthyéktól kapott. Ez az igazság, kedves István. Ezt persze nem azért mondom, hogy Horthyt szeretném visszahozni. De ami jó volt az ő világából, azt nem szeretném száműzni a mienkből, akkor sem, ha talán kevésbé élenjáró. Puffanó frázisok vannak és nem jó élet. Brosúrák vannak és nem irodalom.

— És a te könyveid? — vetette közbe, de a költő tovább beszélt, mintha nem is hallotta volna:

— Ha még egyszer kellene belépni a pártba, nagyon meggondolnám. — Szeme kerekre nyílt, fejét jobbra-balra ingatta, fekete hajának egyik fürtje homlokára libbent, kezét széttárta: — Sajnos, de igy van...

— Dehát milyen kiutat látsz?

A költő hangjában mély meggyőződés csengett:

— Hát ha az annyira lepocskondiázott Ausztriában az emberek jobban élnek, mint nálunk, talán csináljuk azon a nem “élenjáró”, de mindenesetre célravezető módon. Esetleg úgy, mint a jugoszlávok. Nem tartom feltétlenül szükségesnek, hogy a Szovjethez kössük a szekerünket.

Idegenek jöttek, a költőre köszöntek, s asztalukhoz hívták, ő meg elbúcsúzott. . .

— Apu. ..

Elfordult az ablaktól. Négyéves fia borzasán állt az ágy tetején, szemét dörzsölte.-.— Apu... elfelejtettem pisilni — és hangja sírásba csuklóit.

— Ne sírj — csititotta halkan, a gyerek azonban még mindig hüppögve válaszolt:

— De köll. ..

Karjába emelte, az éjjelire ültette, aztán visz- szafektette az ágyba.

— Aludj, Péterkém. ..

A kisfiú oldalára fordult, szájába kapta a hüvelykujját, szeme lecsukódott.

Gara visszaült az asztalhoz, ivott egy korty feketét, s rágyújtott.

ítélkezni kell. . _

Rajk-per. Ott volt a tárgyaláson, látta és hallotta, mi történt. Nem világos ez. Az ember egy csomó mindent nem ért. A párt azt mondja, ártatlan volt. Rendben van. Rehabilitálják Rajkot. De a szörnyűség az, hogy Rajk személyébe kapaszkodva a “különutat”, a szovjetellenességet akarják rehabilitálni. Hát ez nem vétek? Több annál, bűn. Politikai öngyilkosság. Mi lesz ebből? Hát hová rohanunk, kr' visz bennünket ebbe az őrületbe?... Szovjetellenes “szocializmust” akkor, amikor az imperializmus és a kommunizmus farkasszemet néz egymással? Kire lőnek majd,

ha háború lesz? Vagy a kapitalisták segítenek talán a halálukat jelentő társadalmi rendet felépíteni? Ugyan, kérem! A temetés! Majdhogy nem úgy álltunk a nép elé, hogy “bocsássatok meg nekünk, a gyilkosok pártjának”. Uramisten, mit csinálunk?! Ki húz ebből hasznot az ellenségen kívül. Jó ez a pártnak, jó ez valakinek?

Gara megdörzsölte álmatlanságtól véres szemét. Szájaszéle keserűre cserepesedett a dohányfüsttől. Keze fejével végigdörzsölte, s a nikotin barnára festette a bőrét.

ítélni kell. Az idő rövid és drága.

Miért is nem vágta a költő-tiszt szemébe, hogy Horthy talán sárgacsillagos alezredessé ütötte volna? Marha. Nem képes felfogni, hogy maga alatt fiirészelgeti az ágat. A legdühitőbb mégis az, hogy a rendszer sem azokra támaszkodik, akik “hivatalból” a támaszai lennének. Egyszerűen nem fizeti meg őket, s bizonytalan a jövőjük is. Érdemes rendőrnek vagy katonatisztnek lenni? Körülnézett a szobában. A legszükségesebb holmik és elég kopottak. Egy képet vásárolni? Arra nincs pénze. Ha nem kapott volna néhányat, ma is kopár lenne a szoba fala. Vázák, dísztárgyak — nagyobbára örökölt és kapott holmik. És ha gazdasági vonalon dolgozna? Igen, akkor anyagilag jobban járna. De a párt ide helyezte, itt marad! Persze, igy éreznek-e akár csak az ő tisztjei is? Marosvölgyi, Gerencsér, meg a többi, akik minden követ megmozgatnak, hogy leszereljék őket?

— Nagyot szusszantott. — A hatalom részese és képviselője, igy mondta a költő. Van fogalma ennek az embernek arról, hogy mi az a kommunista áldozatvállalás? Ahhoz nem csupán párttagnak, de kommunistának is kellene lennie. Manapság ez, sajnos, nem jár együtt. Inkább lenne kicsi a párt, de olyan egységes, mint 1945 után volt!... Akkor tudta igazán vezetni. A párton belül van az ellenzék, s a régi túllicitálok ma a legnagyobb szájuak.

Hátrasimitotta haját. A szék megreccsent, zajára megmozdult az asszony. Gara ijedten bámult rá, és szorongás fogta el, hogy felébreszti. Nézte az alvó asszonyt, s a szive megmelegedett. Barna fürtjei a feje búbjára borzolódtak, telt válla tejszín volt, karja a paplanon pihent. Érdekes asz- szony. Ismerőseik gyakran megállapították, hogy nyolc évi házasság után is úgy viselkednek, mintha esztendeje keltek volna egybe. Gara szellemes bókjai, udvariassága lenyűgözték Máriát. Legalább annyira büszke volt a férjére, amennyire kényes és hiú volt önmagára. Ezért bánt úgy vele, mint valami drága ékszerrel. Mária szerette a szépet, és tudta, hogy mennyi múlik a külső szépségén. Amikor Gara hazajött, s meghívta, hogy menjenek el egy zenés vendéglőbe vacsorázni, a tükör elé ült, hosszan készülődött. Gara türelmetlenül topogott. Az asszony szeme rávillant, szemöldökét huncutkásan fölvonta:

— Ne siettess! Amikor veled vagyok, nagyon szép akarok lenni — s majdnem hozzátette: “mert még szebbé teszel azzal, hogy mellettem vagy”. De visszafogta szavát, hogy el ne bízza magát az embere. Az nézte, ahogy a haját fésüli, és le- s felemeli a karját hozzá, elmosolyodott. Asszonyához lépett, és kézfejével megsimogatta karját:

— Szépészkedtél ? — és kucogott, mert az asz- szony a konyhában titkon a gázláng fálött szokta csupaszra porzsolni a karját. Rápiritott néhányszor, hogy micsoda ostobaságot müvei, s Mária szégyenlette nagyon, de abbahagyni a műtéteket

— ahhoz kevesebb hiúság és több lelkierő kellett volna. Elpirult, száját csücsörítette, fejét előrehajtotta, s dús haja függönyként terült az arca elé. Annak nyílásain tekintett rá, akár egy dur- cás gyerek, és meg nem szólalt volna semmiért, csak nézte, kedves bünbánattal s igen engesztelőén, várva, hogy a férfi megbékéljen a történtekkel. Gara rosszalóan megcsóválta a fejét, hogy minek ez, amikor ő igy is szereti. Végül is az asz- szony unta meg a hallgatást:

— Hát ne haragudj. ..

Gara tenyerébe fogta felesége állát, elmosolyodott és szájon csókolta volna, de Mária félre- siklott előle.

— Jaj a művészi festésemnek.1.. — mondta és már nevetett.

Az asszony egyenletesen; nyugodtan lélegzett. Házilag kozmetikázott karja a paplan fölött pihent.

Gara életében sok zökkenő volt, s ezeken gyakran felesége mosolyo segítette át. ősrégi ez a mosoly, amely nem vonja szét az ajkakat. Egyszerű és varázsos, mesteri festők ecsetjére való, de közülük is csak egy tudta elkapni ezt a mosolyt, amelyben maga az asszonyiság testesült meg. Gara csodálatos nőnek tartotta Máriát, mert nyolc évi házasságukban szinte napról napra többet és jobbat adott néki asszonyiságából, gondoskodva róla, hogy férje soha ne unja, s ma is olyan izgalommal feküdjön mellé, mintha először ölelné. A férfi nagy életmű vésznek tartotta, mert mindig uj volt, más, mint azelőtt, tüzes, és mindig másként forró — hol futó szerelmes kalandor, hol lányosán megadó, másnap pedig a legkifinomultabb rafinériáju kurtizán, s mindig a hangulatuknak megfelelően, hogy véletlenül sem kelthetett visszatetszést legszabadabb viselkedése sem. Gara bolondult érte, s az asszony Garáért.

Mindez azonban cseppet sem akadályozta őket abban, hogy sokat vitatkozzanak. Mária újságíró volt, üzemi lapnál dolgozott. Cikkei pontosan oly szellemesen lobbanékonyak voltak, mint ő maga. Sokfelé járt, sok emberrel beszélt — ez már a hivatásával adódott. Otthon a politikáról vitáztak, s a heves szócsaták gyakran veszekedéssel végződtek, mert két felingerült ember — különösen a házasságban — bízvást keres és talál olyan súrlódási felületet, ahol kiadhatja mérgét a másikra. Veszekedéseik a nyári záporhoz hasonlítottak, amelyik hirtelen jön és gyorsan vége szakad, egy óra múltán nyoma sem látszik. Legalább is Mária úgy tekintette azokat. Garát sokáig bántotta egy-egy összekoccanás. Egész napokra elvette a kedvét vicctől, tréfától. Komoly, majdnem komor lett, s végül az asszony azzal békitette meg, hogy “na tessék, ő sértett meg, és én kérhetek bocsánatot” —; és csókolni kezdte, akárhogy húzódozott a férje. “Te öreg szektás, vén sztálinista, te rákosista, hát szeretlek, te kis bolondom, legalább a szerelemben ne légy olyan merev — s rákacsintott, azzal a huncutkás szemáldökfelvo- nással, ami annyira tetszett a férjének. — Látod, most is magam ellen beszélek, és még mindig haragszol. . .

A politika porondján egyre nagyobb szerep jutott az irodalmi életnek, és igy a vitáikban is többször esett szó erről. Mária lelkesedett Zelk Zoltánért és Dérv Tiborért.

— Emberek a talpukon, alaposan beolvadtak a Kucseráknak. Mert van Kucsera, érted? Rengeteg van, csak te csukott szemmel jársz, és ha megmondják az igazat, arról kezdesz beszélni, hogy mocskolják a népi demokráciát. Pedig csak gerincesek,- nem hagyják az orruknál fogva vezetni magukat. . .

— Ha a te kedves Zelk Zoltánod annyira gerinces ember lenne, már jelentkezett volna a kormánynál, hogy nézzék, itt a harmincezer forint, meg a Kossuth-dij, mert ezt a “Hűség és hála éneké”-ért adták, pedig áz ugyancsak megnyalja a tányér alját! Hanem komolyan: ha emberek házat építenek, s az egyik azzal jön, hogy ide nézzetek, igy meg igy, csináljuk jobban, azzal egyetértek. De amikor valamelyik csak áll, amig a többi dolgozik, és nézi, és közben az orrát fintorgat- ja, hogy rossz, csapnivaló, ne is építsék — pedig ő volt az első, aki az építkezés elején tapsolt, hogy még nagyobbra, és ma is első, ha a pénzt kell zsebrevágni —, azt én úgy kihajítanám, hogy keze, lába törjön. . .

— Hagyjuk, mert megint összeveszünk, és ahhoz semmi kedvem.

... Gara ismét a feketéscsésze után nyúlt. A határon sok mindenre rádöbbent. Hibák, tévedések. De mi köze mindehhez másnak? Hogy akadhatnak magukak kommunistának valló emberek, akik úgy teregetik szerteszét a párt dolgait, mint a kukoricát a padláson, hogy hadd járja át a szél? Igen kevés olyan kérdése van a marxizmusnak, amelyben Sztálin ne foglalt volna állást, s most egvre-másra revízió alá veszik mindet, csupán, mert Sztálin szájából erednek egyes megállapítások. Itt van az osztályharc. Helyes, nem automatikusan éleződik. De mostanában ezt nálunk már úgy értelmezik, hogy nem élesedik, hanem élezzük. Vagy még rosszabb esetben, hogy nincs is osztályharc, csak a kommunisták kitalálása az egész. Fából vaskarika. Az ő kevés katonai tudásából is futja annyira, hogy megállapítsa, ha mi nem támadunk, akkor az ellenség összeszedi erőit s ő támad. Ugyanígy van az osztályharcban is, nemcsak a háborúban. Egyszerű, mint a pofon.

(Folytatjuk)

T T ▼ ?TVVTyiTT?VT?yyT'TT? ▼ 'T"'rm'T ▼ ▼ ▼

AKiNAMEZŰ