Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-07-02 / 27. szám

8

AMERIKAI MAG YAK SZÓ

Thursday, July 2, 1959

*r- ▼ T T ▼ ▼ T1 T ^ T"'V ▼ V ▼'V T T T~'rT~~T TTTTTT^^T^’TTTTT*!'

Miklós: li |l || A M E Z 0 I

(4)

— Ennyi maradt.

— Azt hittem, odalett a keze. Bitang szerencséje van.

Sarbó tétován mosolygott.

— Vigyázok a kezemre.

— Na, üljünk le ide kicsit — és a fűbe telepedett.-— Mi van magával?

Sarbó rácsodálkozott, szeme megrebbent.

Albert legyintett:

— Imént egyik embere jött hozzám. Azt mondta, rosszul van, orvoshoz menni nem akar. Mi baja? — pillantása végigfürkészte a hadnagyot.

Sarbó hallgatott.

Az őrnagy vizsga szemmel figyelte Sarbó arcát. Éjjel vonult be. Ötnapos szabadságról három nappal előbb, mint kellett volna. Nem katonaszokás. Tekintete réveteg, mozdulatai suták. Titkol valamit. A nyomsávon az összegyűrt “Kossuth’-os csomag papírja sárgállott.

— Miért dobta el? *

A hadnagy odapillantott. Hangja kihívóan hangos volt. *

— Már nem kellett.

Az őrnagy hol a papirt, hol az embert nézte.

— Vegye fel.

Sarbó vállat vont. Az őrnagy figyelte, ahogy felemeli a papirt s a zsebébe gyömöszöli. A sapkája szánalmas. Elmormogott egy káromkodást, noteszt húzott elő és feljegyezte. “A hadtápfőnök szerezzen jobb sapkákat a tartalékosoknak.” Úgy festenek ezek a tartalékos tisztek, mint valami szétvert sereg morzsalékai. Gyűröttek, ruházatuk elhordott, kopott, sapkájuk ócska. Pisztoly sem jutott mindenkinek. Sóhajtott, hogy mindent neki kell észrevenni. Ez a hadtápos úgy szeretné az életét berendezni, hogy amit mondanak, megcsinálja. Ha nem mondják, a fene ott eheti a dolgokat, szemét bökheti a disznóság, ujját se mozdítja. Nagyot harákolt. Kerüljön csak elé, megadja neki! Hogy lehet olyan valaki, hogy önállóan levegőt szippantani se merjen? Gondolatban már látta a hadtápfőnök megrökönyödött ábrázatát, s vére a fejébe tódult. “Senki nem adott rá utasítást.” — Majd adok neked utasítást! — diiny- nyögte és fejét csóválta.

Sarbó egykedvűen bámulta, s komolyan gondolta, hogy most alkalmat adott az éberség betartása, az éberségre való nevelés szempontjának ki- pipálására. az őrnagy pedig azonnal élt is az alkalommal. Úgy látszik, erre a célra külön noteszt vásárolt. Ismerte az őrnagyot még főhadnagy koré oól, amikor a tartalékos tiszti iskolán parancs-- nckoskodott, és a keze alatt szolgált. Ennek mondja el? Arcára fanyar mosoly húzódott. Emlékezett a tiszti tanfolyam beosztott tisztjeire. Se éjjelük, se nappaluk nem volt. Reggel hatkor már benn voltak! Este tízkor engedélyt kértek, hegy hazamehessenek. “Maguknak nincs dolguk? — igy Albert. — Én mindig találok munkát. Egy éve nem jutottam színházba, pedig oda is kellene menni. De a munka! Az ember sohasem nyugodhat a babérain!”

— Lenne neked is családod, s igazán szeretnéd a feleséged, majd nemcsak hálni járnál haza — gondolták a tisztek, egymás között meg is mond- fák. De neki? Hogy kész legyen a recept: “des- truál”? Nem. Előtte szótlanul tudomásul vették, benn kell maradni. Maradtak, s az idő szaladt. . . Mozi, színház, könyv? Alkalmanként meghallgatta* egyik-másik elöljáró szidását, hogy nem emeli* műveltségi színvonalukat, és önkritikát gyakoroltak.

Ennek mondja el?

Albert ugyanazt csináltatja a tisztjeivel, mint amit ővele müveitek a Tervezőintézetben. Terv, hol, határidő — jutott eszébe, s a szája ize meglő seredett az emlékeitől. Semmi se drága — legkevésbé az emberek. Saját kezével pingálta egy h sszu transzparensre: “Legfőbb érték az ember!” Szabadságidejének második hetében, fél t szaka festette olajjal azt a fehér vászoncsikot. Vagy hat méterest. Szabadság?! A tervezést határidőre kellett befejezni. Kit éx-dekelt, hogy a mérnökök szabadságolására is tervet készítettek? Csak őt, vagy azt, aki úgy járt, mint ő, amikor szabadságideje alatt is dolgozott. Munkatársa, egy öreg mérnök a második napon közölte:

— Kérlek, az én idegeim... Pihenésre van szükségem. Holnap reggel mégis elmegyek. Megérted, remélem. A feleségem annyira készült az utazásra! Amikor megtudta, hogy maradnom kell, sirógörcsöt kapott. Kérlek, én ezt nem bírom. Ezért határoztam igy. Ültek volna kevesebbet az anyagon, adták volna időben a kezünkbe! Más késéséért nem gürcölök.

Csak bámult rá. Az öreg vállat vont.

— Ha itt nem felelek meg, elmehetek. Nem lesz kenyérgondom. Legfeljebb hid helyett házat tervezek. Három diplomával a zsebemben megengedhetem magamnak, hogy’ úgy éljek, ahogy nekem legjobban megfelel.

Egyedül maradt, s kettő helyett dolgozott. A hid terve időben elkészült.

Lehorgasztotta fejét.

— Nekem csak a kulimunka jutott. Azt mindig rám sózták. Persze mert én nem vagyok párttag. “Legfőbb érték az ember...” Ennek a jegyében értéktelenedtem el — s kesefü lett a szája. — Frázisok. . . frázisok. ..

Ennek mondja el?

Mit tehet itt egy ember? Mi fordul meg egy emberen? Az ő véleménye szerint: semmi. Egy ország közszelleméről van szó — forogtak fejében a gondolatok. — Arról az embert fecsérlő robogó rohanásról, amelyet mindenki csinált, vagy majdnem mindenki. Aki kivonta magát belőle, olyan lett, mint a csordából kivert, öreg, beteg bika. Ott és azok marhattak a húsába, ahol és akik akartak. A nékoszistákban volt mersz, hogy kinyissák a szájukat. Ha valaki, akkor ő igazán tudja... Be is fogták, pisszegni sem hagytak senkit, pedig sokan látták, hová vezet az ut! Nemcsak a termelésben volt magas az önköltség. Az ember életében is. Szakbarbárok lettünk. Ahhoz értünk, amit csinálunk. Zene ? Irodalom? Művészet? Kinek volt ideje rá? Asszony? Ha egyszer-egyszer színházba jutott az ember, azt látta, hogy a hősnő otthagyja szerelmét, mert nem repül az élen, nem rohan előre, lemaradt a termelésben. Pedig ő azért maradt le az asszonytól, mert a termeléssel kelt és feküdt, s nem a feleségével. De ha kimondta volna érzését, hogy ez marhaság, hogy aki csak a termelésnek, meg a társadalmi munkának él, az vén kappan, az nem férfi? Az még nem ült csobogó patak partján holdvilágos éjjel, nem hallgatta a vizet, s nem ölelt át asszonyt szerelmesen — vélte.

Egy ország közszelleméről van szó.

Eszébe ötlött, hogy politikai foglalkozáson most fogják tanulni a huszadik kongresszus anyagát. Az uj szellemet — hat óra leforgása alatt. A politikai helyettes vezeti a szemináriumot, s osztályozza a feleleteket. Hat óra alatt! Mi még ahhoz is értünk, hogy a dogmatizmus ellen a legkorlátoltabb dogmák és szokások keretében harcoljunk, s aztán majd csodálkozunk, hogy nem megy, pedig a harc tervét megcsináltuk, s a tervet végre is hajtottuk. Még a faliújságon is megjelent néhány, a kongresszust magasztaló cikk. Hogy az emberek nem változnak olyan felfogásúvá és szelleművé, mint szeretnénk? Hátha segít még egy faliujságcikk, ha kérik, ő megírja. De meg ám!

Sarbóban már kialakult a vélemény, hogy a személyi kultusz éveiben a középső posztokra olyanokat állítottak, akiknek alig volt valami mozgalmi és élettapasztalatuk. Hajlongtak, kevésnek volt önálló véleménye. Mint isteni kinyilatkoztatást, úgy lesték főnökük szavait. Most gondolkodni kellene tudniuk, önálló gondolatokat szülni az emberek, az ország javára. Megv-e? Élet-halál kérdése. Nála menne, ő csak tudja, ismeri magát. Megy-e az őrnagynál? Kapott ez annyi mellőzést, félredobást, pofont az élet irányitóitól, hogy most nyugodt lelkiismerettel maradjon a polcon? ő megkapta.--Neki csak arra volt joga, hogy kulizzon, hatalmat már nem ruháztak rá. Arra már nem volt jó a közalkalmazott fia. ő már nem tudna lakájkodni senki előtt, de ez az őrnegy? Tudhat ez mást, mint lakájkodni? A paraszti születése miatt csináltak belőle őrnagyot. Az anyját eladná, hogy a rangjában maradhasson. Primitiv majom. “Én mindig találok magamnak munkát. Egy éve nem jutottam el színházba.”

Ennek mondja el?! Megrázta üstökét.

Hogy meginduljon a kollektíva “segítsége”? Valamelyik politikai munkás az ő feleségéhez utazzon és próbálja meggyőzni, milyen helytelen, pártszerütlen, hogy nem szereti: Ígéretet csikarjon ki belőle, hogy szerelmes lesz belé? Már ahogy az ilyen esetekben szokás. De hol a remény, hogy uj az a szellem, s megalázkodás nélkül helyre tudja hozni a családi életet? Hol az uj szellem? Ebben az emberben, aki tűri, hogy tisztjei az uj szellemet hatórás szemináriumon magolják be, s eredményt vár attól? Megrögzött vaskalapos — megértené ez az ő gondolatait? Hisz föl sem érné a tyúkszemével. . . Más ember kellene ide, és nemcsak ide. Akik az uj szellem — vagy nem is uj ? —, a magyar szellem hordozói.

Az őrnagy pislogott, hunyorgott a napfényben. Szótlanul szemlélte a hadnagy vívódását. Felállt.

— Örülnék, ha nem lenne semmi baja — mondta, s hangján érezni lehetett, most már tökéletesen bizonyos abban, hogy valami nincs rendjén. Elindult a nyomsáv szélén. Sarbó követte a szakasz kiterjedésének határáig. Ott megállt.

— Őrnagy elvtárs, kérek engedélyt, hogy visz- szamenjenek. Itt már másik szakasz kezdődik.

Az őrnagy hátrafordult.

— Nagyon ékesszólóan tud hallgatni. Nincs kedve hazamenni?

— Most voltam. Nem vagyok soros.

— Tudom. De nem is három napra gondoltam. Egy hétre vagy akár kettőre. Jó néha megbeszélni a dolgokat, attól nagyobb lesz a szerelem. . . Úgy van ez, mint a politikában — nevetett. — A kormányfők asztalhoz ülnek és tárgyalnak: ha mindegyik előrenéz, több a megértés... — kezét nyújtotta s hunyorgott.

— Majd gondolkozom rajta — szorította meg az őrnagy tenyerét, és zavar fogta el,’hogy igy az elevenére talált ez az ember.

Albert biccentett, hogy csak gondolkozzék, és tovább lépkedett a keskeny csapáson.

Sarbó megfordult, orratövét vakargatta bandukolt az aknái felé.

NYOLCADIK FEJEZET

Krisztin napjai kísérteties hasonlósággal ismétlődtek.

A hajnal már talpon találta. Boszorkányos gyorsasággal takarított, aztán ledobta házi viseletét s kiöltözött, mint aki vendégségre készül. Ideges kapkodással fésülte haját a tükör előtt. Elkészült, és akkor halk sóhajjal ölébe ejtette kezét.

Micsoda sietség, hogy várhasson!

Ki a kertbe, s szorongva leste az utat, hogy ő jön-e már?

A várakozás csalódása réveteggé tette mozdulatait, pillantását. Mintha nem is a földön élne. A világ eltávolodott tőle, s ő a világtól. Érdektelenné vált minden, minden, mert nem róla szólt, nem tőle hozott üzenetet.

Ült a kertben.

A völgyben megszorult a levegő. Párás volt és fülledt. Krisztin tompa nyomást érzett a szive fölött. Arca rövid napok alatt meggyürődött. Éjszakákat hánykolódott át az ágyban. Lidérces álmok gyötörték. Félt mindentől és mindenkitől. Torkát önnön vádaskodása szorongatta. Gyűlölte az embereket, az egész világot, benne maga-magát leginkább.

A kerten túlra ki nem mozdult. Apró zsámolyra telepedett a virágágyások között. A borzasfe- jii őszirózsák eltikkadtak a melegben. A kerítés tövében most is ott hevertek az ijedtében elszórt csokor szálai. Krisztin rendszerető asszony volt, de azokhoz a virágokhoz hozzá nem nyúlt. Zsámolyáról odalátott, s a bokréta széthullott szirmai merengő szeme előtt rozsdásodtak el, száruk elfonnyadt, összeaszott, mint a hirtelen öregedett asszonyok bőre. Naphosszat nézte szegényeket, és látta is, meg nem is a hervadásukat. Amikor elunta az üldögélést, lesétált a kert aljába, a Rába partjához, s a fűz alatt a vízbe szomorodó ágak függönye mögé rejtezett. Félkarjával átölelte a vastag törzset, pillíyitása elidőzött a vakondturás- nvi halmokon, amelyekből már kiköltözött a halál. A szeme égett és száraz volt. Nem tudott sírni, pedig attól úgy megkönnyebbül az ember lelke. Ahogy ez eszébe jutott, sóhajtott csak. Úgy érezte, hogy el nem hullajtott könnyei bensőjébe peregtek, attól nehezedik szive fölé az a nyomás,