Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-12-24 / 52. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZŐ Thursday, December 24, 1959 LÁTOGATÁS HÁROM VILÁGRÉSZBEN HÉTVÉGI LEVÉL írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. rr t t ▼ ▼ ▼ ▼r ▼ ▼ ▼ t t t t ▼ t ▼ t-t SÁNTIKÁLÁS - KÉTFELÉ... Hogy Magyarország miként jár el az 1956-os lázadás résztvevőivel, az lehet hírlapi polémia vagy magánvita tárgya, de hivatalosan beleszólni ebbe senkinek sincs joga, mert ez éppoly belügye Magyarországnak, mint teszem fel: Franco spanyol diktátornak a protestáns vallás gyakorlatát megtiltó rendelete, vagy ugyanennek a tirannus- nak a bírósága által nemrég hozott Ítélet, amely egy munkásvezért 20 évi fegyházzal sújtott csak azért, mert állítólag tervbevette egy általános sztrájk megszervezését. (Tehát a legrosszabb esetben is csak kísérletről lehetett szó. . .) De hasztalan töröm a fejemet, képtelen vagyok visszaemlékezni arra, hogy Mr. Henry Cabot Lodge az Egyesült Nemzetek fóruma előtt valaha is felemelte volna a szavát az Egyesült Államok nevében a Franco-uralom zsarnoki eljárása ellen s követelte volna Spanyolország megbélyegzését. Elenkezöleg: olyan szívélyes jóviszonyban vagyunk ezzel a hóhérral, hogy elnökünk személyesen levizitel nála. . . Annak sem találom semmi nyomát, hogy Lodge barátunk valaha is tiltakozott volna a Saudi Arábiában (egy másik tagállamban) még ma is divó rabszolgaság ellen, vagy hogy mennydörgő hangon denunciálta volna ugyanennek az országnak azt a barbár törvénykezését, amely a jobbkéz levágásával bünteti a tyuktolvajlás égbekiáltó bűnét... Nem tudok olyan esetről sem, hogy az Egyesült Államok képviselője valaha is szóvátet- te volna a Singhman Rhee koreai és Chiang Kai- shek formózai kegyetlenkedéseit, vagy hogy javaslatot tett volna Franciaországnak a U. N.-ból való kirekesztésére azért, mert az algériai felkelőket napról-napra rakásra gyilkolja. Pedig az algérok vannak legalább olyan “nagyszerű szabadságharcosok“, mint a magyar felkelők voltak. . . Pont Magyarországot kell kipécézni és a szerencsétlen 1956-os felfordulást állandóan napirenden tartani, amikor akadnának sokkal frissebb és sokkal szembeötlőbb események és körülmények, amelyeken Mr. Lodge igen hatásosan gyakorolhatná nem mindennapos szónoki képességeit? (Arról pedig szentül meg vagyok győződve, hogy ha Lodge nem bolygatná a magyar ügyet, az egész U. N.-ban nem akadna egyetlen más képviselő, aki helyénvalónak tartaná ezt az agyoncsépelt tárgyat újra és újra felhozni.) Ugyanakkor, amikor Lodge ur legfőbb gazdája: Eisenhower elnök Indiában s egyebütt azt prédikálja, hogy borítsunk fátylat arra, ami volt és koncentráljuk minden figyelmünket és erőnket arra, ami lehet, Lodge ur unosuntalan a múlton rágódik. Ugyanakkor, amikor az elnök a külvilággal igyekszik elhitetni, hogy az Egyesült Államok milyen őszintén és igazán keresi a békés együttélés feltételeit, Lodge ur folytonosan gátakat építget, amelyekkel a kölcsönös megértés felé vezető utat próbálja járhatatlanná tenni. Hát nem tudja a balkéz, mit miivel a jobbkéz?! Nem látja a State Department, hogy Eisenhower tekintélyét és szavahihetőségét aknázza alá, amikor megengedi Lodge-nak, hogy állandóan szítsa az ellentéteket a Kelet és Nyugat között? Hogyan egyeztethető össze ez a manőver az elnök világ- körüli zarándoklójával, amelynek során az elnök azt. hangsúlyozza, hogy “az Egyesült Államok kész szepiethunvni a múlt súrlódásai felett és egy uj korszakot kezdeni, amelyből száműzzük a gyanakvást és bizalmatlanságot. . . ?” Itt most nem bocsátkozom annak a taglalásába, hogy a magyar igazságszolgáltatást egyáltalán lehet-e hibáztatni még magánviták keretében is azért, hogy a különféle bűncselekményekben vétkes lázadókat a törvény szigorával sújtja. Olvasóim nagyon jól ismerik az én álláspontomat ebben a kérdésben, hiszen e rovatban ezzel a. témával elég gyakran foglalkoztam. Azt a nézetemet sem rejtettem véka alá, hogy az oroszoknak Magyarországba való visszatérése sokkal szilárdabb erkölcsi és jogi alapon nyugodott, mint teszem fel: az Egyesült Államok semmivel sem menthető kirándulása Libanonba. . . Itt most az a kérdés: mi értelme van ennek az amúgy is céltalan, jogtalan -és . indokolatlan manővernek, amely végső elemzésben csak arra jó, hogy a szépen indult kibontakozási folyamatot késleltesse, megnehe(Folytatás az első oldalról) nek fizikai éhségét és békevágyát, sem az általános leszerelés egyetemesen elismert szükségességét, amit Eisenhower minden beszédében megemlített. Eisenhowert megérdemelt ünneplésben részesítették a meglátogatott ázsiai országok népeinek milliói, mert jöttét megelőzték a béke érdekében az utóbbi időkben tett határozott lépései és intézkedéseinek hírei. A legkimagaslóbb esemény a Kruscsev-Eisenhower találkozás volt és a Camp Daviden létrejött szellem megvalósítását várják tőle a néptömegek. 80 újságíró kisérte Eisenhowert utján. Számukra csialódás volt az utazás, mert nagy eseményeket vártak, amelyekről majd jelenthetnek, de csak ceremóniás fogadtatásokról számolhattak be. “A hivatalos közlemények olyan semmitmondóak voltak, hogy úgy tűntek fel, mintha Washingtonban készültek volna el, még a találkozások és tárgyalások megtörténte előtt...” — mondja Russel Baker, a N. Y. Times tudósítója. Tény az, hogy Eisenhower sehol sem tartott sajtókonferenciát és nem nyilatkozott. A politikusok a körutat saját érdekeik szempontjából játsszák fel. A Republikánus Párt nagy eredményt vár a jövő évi választáson attól, hogy Eisenhower mindenütt a párt békés célkitűzéseinek képviselőjeként beszélt. Általánosan abban reménykednek, hogy az Egyesült Államok megerősíti diplomáciai befolyását a meglátogatott országokban és előnyben lesz a Szovjetunióval szemben. Mit vártak a meglátogatott országok? Minden ország kormánya, ahol Eisenhower járt, bizonyos követelmények teljesítését várta az elnöktől. Hogy elkerüljék Eisenhower zavarbaj öttét, Washingtonban hivatalosan előre kijelentették, hogy az ut célja nem foglalja magában egyez mények megkötését. Az olasz kormány saját tekintélye és népszerűsége felépítését kötötte a látogatáshoz. Belső tornyosuló gazdasági problémái megoldása felé helyezi az amerikai távlövegbázisok és fegyverek elfogadását és szeretne nagyobb szerepet kapni a NATO vezetésében. Rómában jelentette ki Eisenhower, hogy a NATO szövetségesek részére továbbra is szállítani fogunk fegyvereket. Törökország fontos része a NATO-nak,' mivel a Szovjetunió tőszomszédja. Egész gazdaságát alávetette a hidegháborúnak és ebből kifolyólag Amerika segítségére támaszkodik. Több mint 400 ezer tagú hadsereget tart fenn. Területén számos amerikai rakéta támaszpont van, amelyek katonai személyzete kivívta a török lakosság ellenszenvét. Eisenhower látogatásakor kiadott közös közlemény egyik kijelentése: “...olyan légkört kell teremteni, amely a nemzetközi feszültség enyhüléséhez vezet”, csak a közvélemény felé hangzik jól, de valójában álcázza a jelen török kormány félelmét, hogy a nemzetközi enyhülés káros kihatással lesz saját helyzetére. Pakisztán volt a következő állomás, amely elszakadt Indiától 1947-ben, amikor India felszabadult angol gyarmati állapotából. Azóta is állandó a határvillongás a két ország között. Az Egyesült Államok által nyújtott fegyverkezési segítség mel lett a katonai kiadások az országok költségvetésének jórészét is felemésztik. Ezért gazdaságilag az ország visszamaradt, a nép nyomorog. Ajub Khan, Pakisztán elnöke nemcsak több anyagi segítséget várt Eisenhowertől, hanem azt is, hogy érdekében közvetítsen Nehru-nál. Eisenhower megígérte a katonai segítség folytatását, de a közvetítés iránt nem mutatott érdeklődést. Afganisztán a Szovjetunió és Pakisztán között terül el. Eisenhower elnök sok nyomát találta ott 'VW*WWWVWlWWVVW*«WVtVWWWWWWW«W*WW zitse, sőt: lehetetlenné tegye?! Ha hinni lehet Eisenhower szavainak az őszinteségében, mi célt szolgálhat ez a diplomáciai stratagéma, amely semmiesetre sincs összhangban a “múltra, való fátyolboritás” szellemével? Ideje volna a State Department-ben kinevezni egy koordinátort, akinek semmi egyéb teendője ne legyen, mint gondosan ügyelni arra, hogy az elnök ünnepélyes nyilatkozatait egy-egy alantasa homlokegyenest ellenkező kijelentésekkel vagy lépésekkel le ne bunkózbassa és igy az elnök hitelét úgy a külföldön, mint idehaza alá ne aknázhassa. . . Mert ha ez igy folyik tovább, jogosan felmerül a kérdés: Ki képviseli az Egyesült Államok nemzetközi irányvonalát — Lodge vagy az elnök ? a szovjet technikai segítségnek. A repülőtér, amelyre megérkezett Kabulba, a fővárosba, szintén szovjet segítséggel épült. Afganisztán semleges politikát folytat és az Amerikától kapott anyagi segítséget víztárolók, utak, iskolák és más építkezésekre használja. Eisenhower hat órát töltött Afganisztánban. A kulcsország India volt a legfontosabb állomás az eddig meglátogatott országok között. Ezt azzal fejezte ki Eisenhower, hogy öt teljes napot töltött ott. Az Egyesült Államok a legmesszebbmenő áldozatra volna hajlandó azért, hogy megváltoztassa India semlegességi politikáját és katonai szövetségesévé tegye. A Wall Street Journal megjegyzi, hogy “India jelenleg nagyobb megértéssel viseltetik az Egyesült Államok álláspontjával szemben, mint bármikor. . . Ez a boldog állapot nem annyira Uncle Sam működésének köszönhető, hanem inkább a kommunista Kina tibeti és az India határmenti lépéseinek. Mr. Eisenhower tanácsnokai elvárják, hogy Nehru az elnök segítségét fogja kérni ebben a helyzetben”. E cinikus feltevésekre alapozott remények dugába dőltek. Nehru nem kérte az amerikai segítséget az elnöktől, sőt nem is volt hajlandó vele megtárgyalni az említett kérdéseket. Ragaszkodott továbbra is semleges álláspontjához és ahhoz, hogy India függetlenül intézze el problémáit. Nehru az elnököt a legbarátságosabb fogadtatásban részesítette. Eisenhowernek úgy itt, mint a többi ázsiai országban olyan látványt nyújtott a felvonult milliók nyomora és éhezése, amit sohasem fog tudni elfelejteni. Iránban is eltöltőt néhány órát Eisenhowrer a király társaságában, aki a demokrácia teljes megtagadásával és amerikai pénzsegitséggel uralkodik és nyomja el az iráni nép harcát a zsarnoksága ellen. Az amerikai olajérdekeltségek a közép- keleten terjedő demokratikus népmozgalomtól féltik Iránt, azaz olajprofitjukat. Eisenhower további katonai segítséget ígért Mohammed Reza Pahlevi iráni sah-nak.*Irán tagja a középkeleti katonai szövetségnek, a CENTO-nak. A korrupt kormány ellen erős népmozgalom van kifejlődőben, amelynek győzelme esetén Irán megszűnne katonai szövetség lenni. Az Egyesült Államok külpolitikája szempontjából ez nagy csapás volna és azért minden támogatást megad a korrupt kormánynak. A görög kormánynak is vannak követelései a NATO szövetségesétől. A hanyatló gazdasági helyzet veszélyezteti a Káramanlis-kormányt. Az ország kereskedelmi kapcsolatai a szocialista országokkal elmélyültek, terményfeleslegét értékesíti náluk. 1947 óta az Egyesült Államoktól 2.5 billió dollár segítséget kapott. Saját költségvetésének 28 százalékát költi katonai kiadásokra. A lakosság átlagos évi keresete 300 dollár. Miután a “békét” és a “katonai megerősödés” előnyeit méltatta, Eisenhower a Des Moines fegyveres cirkálón töltött két napot és onnan Tuniszba ment Habib Bourguiba elnök meglátogatására. Útja utolsó állomása Marokkó volt, ahol V. Mohamed királlyal volt rövid találkozója. Mindkét országnlak fontos szerepe lehet még az Algér kérdés elintézésében. Afrikai támaszpontjaink vannak mindkét országban. Közben azonban Franciaországban találkozott DeGaulle miniszterelnökkel és ez volt Eisenhower “legsikertelenebb” találkozója. A francia és a többi szövetségesek közti ellentétek Párizsban kerültek legélesebben felszínre, ahol ia négy nyugati nagyhatalom képviselői gyüléseztek, de fontos kérdésekben eltérő álláspontot foglaltak el. A francia nép sem tódult az utcákra. A fogadtatás kimért és hideg volt. Útja a fasiszta Francohoz vezette Eisenhower elnököt Spanyolországba. A véreskezü diktátor ilyfoku megtiszteltetésének elfogadhátó magyarázatot keresve kommentátorjaink csak azt tudták felhozni hogy “Spanyolországban fontos hadibázisaink vannak”. Már a látogatást megelőzően is, legalább 30 Franco ellenes csoport tiltakozott az amerikai követségen az ellen, hogy Eisenhower látogatásával megerősítse a diktátor uralmát. Mexico City-ben több mint 2,000 diák és spanyol politikai menekült tüntetett az amerikai követség előtt. A nevyyorki spanyol követség előtt is tüntettek Franco politikai letartóztatásai ellen. Franco börtönei politikai foglyokkal vannak tele. “Franco közismertebb ellenfelei pénz- és ki- (Folytatás a 7-ik oldalon)
