Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-11-26 / 48. szám
Thursday, Nov. 26, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 A SZEGRE AKASZTOTT TALICSKA A kiállítás kalauza megállt a következő szobor előtt. — Hölgyeim és uraim — mondotta franciául —, ime, egy valóban realista mii, rendkívül tömör, kifejező címmel: Kubikos. Ismétlem a címet, hogy jól megjegyezhessék: Ku-bi-kos. A francia turisták gyűrűje tüstént körülfogta a bronzba öntött talicskást. — Csodálatos! Mennyi erő, mennyi dinamika van ebben az emberben... És ezek a tenyerek!... Micsoda kemény arc. Ezt látni kellene, a valóságban látni. Egyikük mindjárt az idegenvezetőhöz fordult. Az visszakérdezett. — Vándor-talicskások? Hogyne kérem, vannak még, de sajnos, ez már nem fér az önök mostani programjába. Ahhoz az Alföldre kellene utaz niuk. Szolnok, Békés, vagy Csongrád nagy kubikos falvaiba. Ám, ha óhajtják, szóban szívesen bemutatom önöknek a magyar táj eme jellegzetes alakját. És már mondta is a kubikos tankönyvből tanult “természetrajzát”. Erős, lapáttenyerti, s ha megfeszül, szétroppan hátán az ing. Mindig mélyen hajtott fővel markolja a talicska szarvát, úgy poroszkál az országúton faluról-falura. Héavégeken hazamegy a családhoz, maga előtt tolva az egykerekű kenyérkeresőt. A franciák beérték ennyivel, nem mentek, odell- nézőbe. Hazatértek azzal: láttuk a magyar kubikust. Nekem pedig a minap a szolnoki gyorson lediktálta a kubikos nemrégen Írott, s még ma is íródó uj természetrajzát egy jersey-zakós fiatalember. Továbbadom, talán kézbeveszik e lapot azok is, kiknek nálunk az idegenkalauzolás a hivataluk. Félreértés ne essék, nem megrovás akar ez lenni, hisz a minapíg magam sem tudtam, mekkorát fordult a világ a kubikosok körül. Hát még azt, hogy szegre tették a talicskát!... Papirpohárba sört csorgattunk a büfékocsiban, s néztük, mint vonulnak el az ablak előtt a szék- lábnyira növekedett kukoricacsövek. Mivel a vonatbéli beszélgetés általában nem bemutatkozással kezdődik, semmi csodálnivaló sem volt abban, hogy egyszer csak azt mondta a jersey-zakós szomszédom: — Látja azt a csatornát, amit átszel az iparvágány ? Itt megmozgattunk ötezer köböt. . . Agyagos, nehéz föld. Nézem a tájat, ahol megmozdult az ötezer “köb”. — Nagy munka lehetett. .. Irányított talán? — Úgy is lehet mondani — s nevet jóízűen. — Irányítottam hát. A kubikot. Most már megismerkedünk. —Kubikosból dömpervezetővé avanzsált ifjab- bik Benke vagyok, szabad-szombat lévén, útban hazafelé a Jászságba — jelenti katonásan, mivel hogy nemrég szerelt le, s még mindig szívesen ugrik katonás pózba. Erre aztán megemeljük a söröspoharat. — Na és ez a kis szolnoki kitérő? — A menyasszonykámnak szól. Együtt utazunk tovább. Tudja, igy talicska nélkül, ezzel a bőr aktával az udvarlás is könnyebben megy. . . Vasalt nadrágban, aktatáskával vonaton megy WWWVVWWWWWmVWWWWWMWWWW OTP is szívesen ad kölcsönt, mindössze néhány ezer forint előlegre van szükség, anyagra. Az engedély? Ugyan?! Gyerekjáték! Azt ő elintézi szívességből is- Csak ugye az a néhány ezer, téglára, cementre, mert most lehet kapni, de ki tudja. . . talán két hét múlva elfogy és azután várhatnak. A hiszékeny emberek most is fizettek. Voltak köztük diplomások, művezetők, idősebbek és fiatalok. De egyiknek sem jutott eszébe, hogy néhány ezer forintból nyilván néhány százalékát sem lehet fedezni az anyag árának. Hogy az engedély nem is olyan egyszerű dolog, hogy ilyesmihez a munkások egész rajára van szükség... Csak a jövendő lakás képe rajzolódott ki előttük és — fizettek. — Nem sajnos ezek sem kaphattják vissza a pénzüket — mondja a büntetőbiró—, és hozzáteszi : — Az építkezési csalók a legutálatosabb teremtményei társadalmunknak, az otthonra vágyók reményével és jóhiszeműségével élnek visz.<A. v F. G. haza a kubikos. Ez már a most Íródó uj természetrajz. — Fizetés? — A kétezerből nem engedünk. Kenyér után tántorgott a kubikos a végtelen országúton. Ma utazik a biztos kenyérért és azt mondja, a kétezerből nem enged. “. . . igy talicska nélkül az udvarlás is köny- nyebb. . .” Hová tették a talicskát? — Megőriztük, otthon van szegre akasztva. Mifelénk majd’ minden házban megtalálja. A néhai kubikusnyomor szegre akasztott jelképeit kutatom Árokszálláson. Nem is kell kutatni, látható helyen függ mindahány. — Cégér lett nálunk a talicska — fogalmazza a tanácselnök — a jobb módé. Beszélgetünk. A régi életet mondja, hogy jobban megértsem, az újat. — Hajnidban indultunk útnak minden hétfőn. Pokrócot, kenyeret, meg egy kisbográcsot tettünk a talicskába, aztán neki a világnak gyalog, Pest felé. Mentünk, ameddig tartott a kenyér, s ha munka nem akadt, mi mást tehettünk volna, ILYENKOR, ünnepek múltán, amikor sok a jókedv: leül az ember a papii’os elé, odaír három magyar szót, három pontot rak a három magyar szó mögé, majd egy kérdő-, egy felkiáltó- s uj- fent egy kérdőjelet; azután megáll, elmereng, mosolyogni kezd és máris Írná: “Nekem erről az jut eszembe, hogy...” Mire megszólal benne egy hang: “Az merőben közömbös, mi jut neked eszedbe! E tárgykörben vannak nálad illetékesebbek is!” — “Például?” — “Például. .. például egy mai pesti humorban járatos iró!” És az ember odamegy késő este az eszpresszóban töprengő Kállai Istvánhoz. — Pista, neked háromszázadszor megy egy végiében a “Majd a papa” cimü zenés vígjátékod. Felelj tehát a következő kérdésre: mi jut neked eszedbe erről a három szóról: mai pesti humor ...?!? Töprengés. Mosoly. — Csak úgy ötletszerűen. Igazán úgy, amint eszembe jut... A pesti humor közösségi műfaj. Nem lehet a szerző nyomára jutni. A pesti humor alakul, változik; egy vicc például addig csiszolódik, mig megkapja a végső, tökéletes formát; gyengébb egyedei elhullanak a létért folyó küzdelemben. A pesti ember annyira szereti a humort, hogy a régit is átalakítja maivá, ő dönti el, min akar nevetni. A színházban például a pesti ember kiválaszt az iró mondatai közül olyanokat, amelyekről az nem is sejtette, hogy humorosak, — és nevet. — Van a pesti humornak egy “fúrásra” fenntartott része. Gyilkosabb erejű, mint száz névtelen levél. Ha valakiről, kajánul elterjesztenek egy történetet, akkor nem menekül az illető: rajta nevet a város... Pesten kétfajta humorista van. A begyűjtő: aki a meglévő vicceket összeszedi, és a termelő: aki a saját erejéből merit. Az első a Pesten forgó vicceket figyeli, a másik — a pesti embereket... Záróra felé járunk. A szomszéd asztalnál egy enyhén ittas férfiú akar fizetni. — Kis... kisasszony, nem baj ha százassal fizetek? — Nem kérem. A férfiú ekkor előhúz a zsebéből egy — százas villanykörtét. — Tessék. Ami visszajár, az a magáé! Mindenki nevet. A részeg leginkább. — Tessék — mondja Kállai István —, mai pesti humor. Itt született a fülünk hallatára. Lehet ilyet kitalálni ?... ...MÁSNAP délelőtt a “humor-gyár”-ba, a Ludas Matyi szerkesztőségébe ront be egy fényképezőgépes meg egy jegyzőfüzetes fiatalember, Toncz Tiborhoz, jeles grafikusművészünkhöz. — Hát van mai pesti humor? — kérdezi visz- sza. Amiből az derül ki, hogy izig-vérig pesti ember és a humor iránt is van érzéke. — Persze, hogy van! A legutóbbi Ludasban például az a Toncz-karikatura, az ostornyeles lámpát lehajlitó pesti polgárral! Hát az nem mai? Mai pesti újdonságot — ezt az uj lámpafajtát — házasítja össze a pesti ember örök vonásával: az elégedetlenséggel! — Kísérletezünk, kísérletezünk — mondja Toncz enyhültebben. — Persze, hogy van mai pesti humor. Csak észre kell venni. A karikaturistának úgy kell járnia az utcán, mint a jó riporhazaforditottuk a talicskát. A sikertelen útról mindig csak éjjel tértünk meg. Sirva nyitott ajtót az asszony, tudta már. mit jelent az éjszakai hazatérés. Hát a jelen? Ha idegen vetődlK az állomásra, azt hiszi, hogy Árokszállás valamiféle hivatalnok- falu. Ezerkétszáz jólöltözött, táskás férfi kapaszkodik a vonatra mindig, ha elkezdődik egy uj hét. Ki Pest felé, ki Szolnok irányába, mások meg az északi országrészbe igyekeznek. Sokan dömpert nyergeinek már, de akik még megmaradtak a “talicskánál”, gépeket szolgálnak azok is. Ez Jászárokszállás 1959 októberében. Azaz hogy ide kívánkozik még valami. Egyetlen számadat, amelyet a postai kimutatásból hámozok ki: 280 kubikos kap havonként tisztes nyugdijat a faluban. Azért nem rossz az a bronzszobor ott a kiállítási csarnokban. Valósághű lehet. A talpán megtaláltam a számot: 1938. Az alkotás keltét. Még talán ennyit: helye lenne egy 1959-esnek is mellette. Mondjuk, a szabadszombaton hazafelé tartó kibukosról- Vonaton, vasalt nadrágban, aktatáskával.’ S ha úgy tetszik, jersey-zakóban. Kiss Gy. János térnék. Sajnos, az ifjabb nemzedék “elvont” humort csinál, tértől, időtől függetlent. A mai élet pedig ad témát! A karikatúra sok jót kezdeményezhet. Ugye, nem csatáztunk eredménytelenül az italboltok, a pesti sötétség és a pesti szemét ellen! Hogy pillanatot rögzít a jó karikatúra? Hát aztán! Ezekből a pillanatokból áll össze a város története. Pesté, amely — nem utolsósorban a karikatúrák humorának jóvoltából — ma tisztább és fényesebb, mint tegnap!... ... És Latabár Árpádnak — aki évtizedek óta játszik, nevettet a pesti humor levegőjében —- vajon mi a véleménye? — Az igazi humor olyan, hogy a világ bármely táján nevetnek rajta. A jó pesti vicc minden nyelvre lefordítható. Legyen tehát szellemes, szívből jövő... és... és na, hogy is mondják pestiesen? Megvan: schlagfertig! Ehhez az kell, hogy az ember ne veszítse el a lélekjelenlétét. A napokban is ez mentett meg az anyagi csődtől. Elmondom, hogy történt. Minden nyelvre lefordítható. Az ünnepekre már minden fillérem be volt táblázva. Egyszer csak elém áll a kislányom, avval a kívánsággal, hogy ő magnetofont szeretne karácsonyra. Megpróbáltam lebeszélni a drága ajándékról. “Nem is hiszed apukám — mondta Marika —, hogy az milyen praktikus. Például el kell mennem hazulról. Egyszerűen bemondom a magnetofonba, hova mentem és mikor leszek otthon. T hazajössz, megnyomod a gombot és a magnetofon lejátssza az üzenetet.” “Hát bizony nagyon praktikus volt, valamikor régen — mondtam —, de amióta feltalálták a ceruzát, erre már nincs szükség. Az üzenetet felírod egy darab papírra és kész!” Kislányom elnevette magát, lemondott a magnóról és megcsókolt... Aztán még egy csókot kaptam tőle. Karácsonykor, mikor megpillantotta a fa alatt a magnetofont... . . .MOST már csak a pesti humoros színházak, a Vidám Színpad meg a Kis Színpad igazgatójánál, Fejér Istvánnál kellene érdeklődni. Merjem? ne merjem? — Úgy érzed, — szólalt meg halkan —, hogy nem elég derűs a képem? Nos, ennek is megvan a magyarázata. Amint tudod, a Film Színház Muzsika főszerkesztője voltam. Nem könnyű dolog színházi lapot szerkeszteni, és ezért boldog voltam, amikor szerkesztőből színigazgató lettem, méghozzá a magyar kabaré, a Vidám Színpad igazgatója. Örültem, hogy felcserélhettem a szerkesztés nehéz, komplikációkkal teli munkáját ily vidám, vicces foglalkozással. Most úgy vagyok vele, mint az egyszeri idegen, aki egy este megérkezett a vidéki városba és az állomásfőnöknél érdeklődött a városka szállodaviszonyai felől. “Két szállodánk van”, mondotta az állomásfőnök, “az Arany Sas és a Fekete Bika”. “És melyikbe menjek?” kérdezte az idegen. “Az teljesen mindegy”, hangzott a válasz, “mert bármelyikben száll meg, reggelig azon fog dühöngeni, miért nem ment a másikba. . .” »«iWWMMWWMVMMWWMWWWMWtWM ÖRVENDETES családi esemény történt a budapesti Állatkertben, tigris született. Nahár a neve, szülei Bengal és Fatim öregek, már 23 évesek, tiz évig nem hoztak ivadékot a világra, de most a kis Nahár életképes. Fatimnak nincs teje és igy a tigrisbébit egy Bagáncs nevű pulikutya, táplálja. MAI PESTI HUMOR
