Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-10-22 / 43. szám
Thursday, October 22, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 13_ kasból. A fejem kóválygott az éhségtől, asztal- )z ültem. Az asszony gyerekzoknikat stoppolt, agyon fáradt voltam, ahogy megvacsoráztam, •zd.tem vetkőzni. Már hálóingben álltam a szoba izepén, amikor eszembe jutott, hogy összeké- itsem a ruháimat, ne kelljen kapkodnom reggel, nikor mindannyian sietünk, gyereköltöztetés, iegymás. Nézem a ruhámat, pontosan olyan ürött, mint amikor eltettem. Az asszony csak oppol rendületlenül. “Nem vasaltad ki?” — kér- zem. Mintha nem is szóltam volna hozzá, szur- 1 ja a tüt a zokniba. Mondom: “Felelj hát, neked ■szélek.” A fejét sem emelte föl, csak úgy fog- :gyröl válaszolt: “Elfelejtettem.” Hát ehhez ígérni kellene a feleségem. Ha ő elfelejt valamit, kor leesik a nap az égről. Megedződtem én már, izzászoktam a szemrehányásaihoz, hogy: “Vagy intézem el, vagy senki”, meg: “Te százszor jgigéred, ezerszer elfelejted”. Hogy ő elfelejtse? Az lehetetlen. “El?” — kérdeztem. “El — jndja. — Ahogy te is elfelejtettél ma korán zajönni. Azt hiszem, tizenöt mázsa szén és há- m mázsa fa felrakása után megérdemlek egy kis ienőt. Az emberek leöntötték a pince elé. Iga- n asszonynak való munka. Kissé kifárasztott.” Hii, gondoltam, hát innen fuj a szél! “Miért m hagytad ott? Lehordtám volna szívesen.” re aztán már nem is felelt, csak végignézett, úgy, hogy minden csepp vér a fejembe szállt, irt minden este ilyen rumli van. Higgye meg, izados elvtárs, félek hazamenni. Egy nyugodt lanatom sincs. Ahogy a lábam betettem, kezdő- c. Ezt nem csináltad, azt nem csináltad, ezt fetetted el, azt felejtetted el. . . Mintha nem vol- elég a laktanyai munka reggeltől késő estig, megtem az idegességtől. Olyan ember vagyok, i lenyeli a mérgét, de akkora indulat fogott el, gy azt hittem, hogy rögtön szétrobbanok. Min- í áldott este valamilyen cirkusz. Odavágtam az ;zony ölébe a ruhám, hogy csak úgy nyekkent, ráparancsoltam: kivasalod!- Persze, az én asszonyom se megy a szóméiba tiz deka önérzetért. Nem szokott hozzá, gy igy beszéljek vele. Ami igaz, az igaz. Ott ik mellettünk egy régivágásu tisztviselő, amo- n házi ezermester. Négykor már otthon van. r, farag mindig. Én meg az életem nagyobb ré- t a századnál töltöm el. Dolgozni, mosni, főzni, erekkel foglalkozni s ráadásul a ház körüli ap- ágokat is elvégezni — sok az egy asszonynak, jvai, a feleségem szépen lesöpörte az öléből a iám, és kijelentette, nem kapcarongy ő, paran- lgassak a katonáimnak, elég szerencsétlenek >k, hogy ilyen parancsnokot fogtak ki maguk- í. Én se maradtam adós. Szó szót követett. Az zony megmakacsolta magát. “Vasald ki, ha ;desen akarsz elmenni, vagy add anyádnak, az bolond, hogy megcsinálja.”- Házasságom elején együtt laktunk a szü- nmel. Az anyám külön ügy. Említettem, hogy ilc gyerekből egyedül maradtam. Szegény csak látta, hogy reggel elmegyek, még álmos va- ik, este hazajövök, majd beleesem az ágyba, sélgetni sincs kedvem. Az asszony nem szivlel- fzegényt, mert mindent megcsinált, hogy köny- *bb legyen a dolgom, vagyis “kényeztetett”, rontott”. Annyira paprikás lett otthon a leve- hogy az öregek külön költöztek. Nem birták asszony kötődését. Pedig hát, hányszor kimo- t neki az anyám, hogy kevesebb gond legyen álián! ’elsóhajtott, legyintett.- Végül is az asszony kijelentette, legjobban nénk, ha elválnánk. Szeretem a feleségem és a tudok nélküle élni. Vele élni — az se megy . Van egy kisfiúnk, és nincs időm arra, hogy des családi életet éljek. Helyesebben úgy mon- ám, hogy a magasabb parancsnokom nem en- élyez rá időt. Idősebb ember nehezebben érti ivaszt. Ha pedig a parancsnok csinál valamit, ren az jó vagy rossz, biztosan talál követőkre, ették ezt a módszert az alparancsnokai, s kiállt a helyi közvélemény, amely szerint jól főzni úgy lehet, ha hajnaltól éjszakáig benn :ózkodik a tiszt a laktanyában. Otthon aztán sze ideges az ember. Állandó veszekedés, inge- ség. . . És az egészben az a legfájóbb, hogy om, jócskán igaza van az asszonynak, és ő is ia, hogy nekem is igazam van. Mégis, egyiknek sincs igaza. Közbeszól a megszokás, a keret eresztett bürokrácia. . . Bűvös kör, dyből nem tud az ember kitörni, ehérköpenyes pincér állt meg a terasz ajtajá- Gulyás hadnagy elvtársat a telefonhoz kéhadnagy felemelkedett a nyugágyról.- De erről úgy kellene imí, hogy a bürokrácián, az egyes ember ostobaságán csattanjon az ostor. Ez lenne az irók feladata. Ehelyett ők a proletárdiktatúrát ütik, a rendszert... Bocsásson meg, mindjárt jövök — mondta, majd sietve távozott. Gara egyedül maradt. Muslicaraj kóválygott a feje körül, sapkájával odébbsuhintotta őket. Megbánta, hogy beszélgetni kezdett Gulyással. Ha csak egy hétre is, szerette volna elfelejteni az élet problémáit. A tegnapi, gondtalanul eltöltött nap jobb kedvre derítette. A fáradt zsibongás elcsitult agyában, s most a hadnagy története ismét felzaklatta. Lehunyta a szemét. Jó lenne valami zug, ahová elbújhat, s ahol békén maradhat. Csak néhány napi nyugalom, rendszeres étkezés, alvás, kevés cigaretta, semmi fekete. Az rendbehozná. A langyos szellő énekhang foszlányát hozta fülébe. Fölnyitotta szemét. A Margit- hidon tömeg vonult. Emlékezetében keresgélt, hogy micsoda évforduló van ma, s órájára pillantott, aztán zavart mosollyal megrázta a fejét. Ideges. “Október huszonhárom” — suttogta felvont szemöldökkel. Semmi. Egyáltalán semmi. Szemben, a pesti oldal rakpartján teherautó zúgott. Emberek szorongtak rajta, a vezetőfülke tetején, de még a hűtőn is ültek s az oldalán fürtökben kapaszkodtak. A terasz kőpadlóján csizmás léptek dobbantak. A hadnagy tért vissza. Lihegett: — Megkezdődött a pihenésem. . . Távmondat: azonnal vonuljak be. Gara felállt. — Valami történt? — Az egyetemisták tüntetni akartak, a belügyminiszter betiltotta, azután mégis engedélyezte a tüntetést. A Bem-szobornál tartanak gyűlést. Nem tudom, mikor végzek, remélem hamarosan. Szeretném folytatni a beszélgetést. — Kissé hangoskodva nevetett, mintha nyugtalanságát leplezné: — Én már kitálaltam, de százados elvtárs még semmit sem beszélt. Kezét nyújtotta, búcsúzott. Gara szótlanul bámult utána, majd a terasz kőkorlátjához lépett. A hídon tömeg vonult. Cigarettát halászott ki a zsebéből s rágyújtott. A gyufaszál reszketett ujjai között. Sarkonfor- dult és szobájába ment. Felöltötte köpenyét. A folyosón, Albert szobája előtt megtorpant. Bekopogott, de senki sem felelt. A többiek szobája is üres volt. Leszaladt a lépcsőn s a portásnál kérdezősködött, hogy hová lettek a társai. — Valami gyűlésre mentek. . . Lehetséges, hogy nem érkeznek haza vacsorára. Keresték a százados elvtársat, és nehezteltek, mert azt hitték, már előbb elment. Az őrnagy elvtárs különösen bosszankodott, hogy szólhatott volna nekik. Gara elrohant. A Margitsziget útjait hullott falevél borította. Zörögtek a talpa alatt, s hangjuk olyan volt, mint az összegyűrt papír zizzenése. A fák egyre hul- lajtották halálrasápadt leveleiket. Szerelmespárok őgyelegtek a keskeny és kanyargó ösvényen. Gara nagy ívben kikerülte őket, s hosszú léptekkel sietett a hid felé. Kifulladt, verejték gyöngyözött a homlokán. Körülnézett, nem lát-e katonát a közelben, s kigombolta köpenyét. Ahogy közeledett a hídhoz, erősödött a tömeg zsivaja. Ütemes kiáltások, énekszó keveredett felismerhetetlen hangzavarrá. Fájdalom szúrt az oldalába. Tenyerét a szive alá szorította, s megállt egy pillanatra. Tüdeje gyerekkorában két esztendeig ágyban tartotta. Azóta sem bírja a gyors mozgást. Zilált. “Öreg a szerkezet” — gondolta, és kezét folyvást az oldalán tartva, ismét megindult, most már lassabban. Megpróbálta elkapni a tömeg kiáltását, de nem sikerült egyetlen értelmes szót sem kihámozni a hangfoszlányok zűrzavarából. Bámészkodók szorongtak a hid feljárójánál, integettek, kiabáltak a vonuló tömegnek, s onnan szavalókórus ütemes rigmusa felelt: — Nem állunk meg félúton —, sztálinizmus pusztuljon! — Gyertek velünk! Gyertek velünk! Gara keresztülfurakodott a bámészok csoportján, s a járda szélén állt meg. A tömeg elejét nem látta — nem a Duna partján mentek, hanem egy utcával följebb. Amikor megfordult, hogy Pest felől a fölvonuló tömeg végét keresse, valaki nemzetiszinü zászlót lebbentett az orra előtt, és nagy Ívben meglobogtatta: ;— Függetlenség, szabadság! — Gyertek velünk! Nyolcán, tizen, tizenketten egy sorban, tolongtak előre. Fiatalok. Arcukon az izgalom pírja. Hangoskodva beszéltek, nevettek. A sorszéli, piros karszalagos rendező mondta előre a szöveget, hármat számolt, és akkor fiatal torkuk minden erejével rázendítették": — Aki magyar, egyet akar! — Gyertek velünk! Gara még mindig nem látta a menet végét. Elgondolkozva lépegetett a vonuló tömeg mellett. Újabb és újabb jelszavak csapódtak a fülébe, s mindegyik végén a felhívás: “Gyertek velünk!” Homlokát ráncolta. Ismerősnek tűnt a hang, s úgy érezte, mintha egyszer már végigélte volna ezt a jelenetet. Görcsös fájdalom hasított agyába Kissé elszédült, megállt, egy pillanatra lehunyta szemét. “Gyertek velünk!” Negyvenöt. Választás. Kizgazdapárti győzelem. Abszolút többség. Akadémia utca. Ott állt a Kommunista Párt székháza előtt. Mellette az őr, volt partizán — barna egyenruha, géppisztoly, a sapkán vörös csillag. Esteledett. És akkor áradt igy a kispolgárság tömege a párt háza elé. A szűk utcában megszorult a hang, s rettenetes orkánná dagadva, hömpölygőit a házak fölött. “Minden egyetemista — független kisgazda! Gyertek velünk!. . .” Háromszin zászlók, transzparensek. És a levegő remegett: “Nem lesz vörös Budapest!... Gyertek velünk!. . .” Akkor az őr egykedvű mozdulattal megnyomta a jelzőcsengő gombját. Ro- hanvást jött az őrparancsnok. Egy pillantás a tömegre, sercintés, és futott vissza. “Minden egyetemista — független kisgazda...” A partizán fegyverének földre néző csöve vízszintesre magasodott. A tömeg áradt feléjük, mint a rohanó hegyipatak, ellepte az egész utcát, és a házak remegtek a viharzó hang zajától: “Nem lesz vörös Budapest ! Gyertek velünk!... ” Az őr ujja valósággal odanőtt a fegyver billentyűjére. Gara hozzáhajolt: — Beléjük lősz? — Ha kell. . . — S szúrós szemvillanás: — A pártot többé nem verik szét. . . “Nem lesz vörös Budapest! — Gyertek velünk !” És akkor a pártház mellett, a kis utcácskából előmasirozott az őrség. Harminc ember. Partizánok. Géppisztoly a vállon, csillag a sapkán. A tömeg éle megtorpant. Elől várakozó csend lett, s azok harmincán rákezdték: “Fel vörösök, proletárok...” Mentek és szállt az énekük. Az első három odaért az emberekhez, s aki utjukba esett, félrelökték, hogy nyekkent, és közben énekeltek. A tömeg felhördült, a ház kapujában álló őr a levegőbe sorozott. Egy pillanat, és az utcát elborították a szerteszét hányt zászlók, transzparensek, s még aznap este utcára vitte tömegeit a kommunisták pártja. . . . Zúgott a feje. Most ki szegül szembe ezzel az áradattal? Fülébe zsibongott a menetelő emberek beszédének el-elkapott hangfoszlánya. “A DISZ Központi Vezetősége halad az élen. . . Ugyan. . . Impotens marhák. . . Megvagyunk az ő vezetésük nélkül. . . Azok csak ne vezessenek. . .” A gondolkodás fájt. Megőrült a belügyminiszter? Miért nem vereti szét a rendszer elleni tüntetést? Miért engedélyezte? (Folytatása következik) S V KAPHATÓ AZ “HKNÜSIEZŐ” Lapunk azon olvasói, akik könyvalakban kívánják a folytatásokban közölt AKNAMEZŐ c regényt olvasni, most megrendelhetik azt kiadóhivatalunktól A könyv ára kötve $3.60 Csak limitált mennyiségben kapható! s____:_________r ; Most megjelent angol nyelven! “INSIBE TKE KHRUSHCHEV ERA” Irta: Giuseppe Boffa a L’Unita, haladó szellemű olasz lap moszkvai tudósítója Marzani & Munsell, Inc. kiadásában i | Eredeti ára $5—NÉHÁNY HÉTIG $3.50-ért megrendelhető Kiadóhivatalunkban l
