Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-11 / 24. szám
8 AMERIKAI MAGYAR SZO Thursday, June 11, 1959 J (1) [ A REGÉNY ELSŐ HÁROM FEJEZETÉNEK RÖVID \ . ÖSSZEFOGLALÁSA A Szovjetunió kommunista pártjának huszadik kongresszusa után változott a politika. Néhány magyarországi vezető helytelennek találta, hogy az országot teljesen elszigeteljék a nyugattól. Aknamezőre már nincs szükség, a farkas és a bárány békében fekhet egymás mellett — gondolják. Az ausztriai határ mentén, a Rába folyónál lévő kis falu melletti aknamezőn magyar katonák szedik fel az aknákat, amelyek Magyarországot Ausztriától elválasztják. Veszedelmes a munka, egy helytelen mozdulat, egy rossz lépés és ki életét, ki lábát, szemét vesztheti. 1956 nyarán ilyen körülmények között dolgoznak a katonák. • KRISZTIN fiatal özvegyasszony, a falu tanítónője megismerkedik SASVÁRI tizedessel, aki mint textiltechnikus ment be a katonasághoz. Egymásba szeretnek. BORBÁS szomszédnak is tetszik az asz- szony. SASVÁRI azonban addig nem akarja elvenni feleségül KRISZTINT, amig a veszedelmes aknaszedéssel el nem készülnek, mert az aknák a lerakásuk óta mélyre süllyedtek és igy a munka még veszedelmesebbé vált. A katonák laktanyája és sátortábora a kis falu és a város között fekszik, ahol a katonák a műszaki munka után megpihennek és megnyugtatják feszült idegeiket. ALBERTET, a kubikusból lett őrnagy-parancsnokot bántja, hogy a katonák nem elég óvatosak és miután a tábornok rajtafogta a csapatot, büntetésből az ő fizetéséből eszközöltek levonást, ő is azon ábrándozik, hogy egy kis pénzt tudjon összeszedni és a földosztás alkalmával kapott földhöz még egy kis földet vehessen magának, amikor majd leszerel. GARA százados politikai megbízott helyettesi beosztásban működik az alakulatnál, övé a felelősség, hogy úgy a közlegények, mint a tisztek között fenntartsa a morált és öntudatra nevelje őket. Nincs könnyű dolga, mert a hadsereg vezetőségében sokféle ember van. A fizetés alacsony, s a tisztek tudják, hogyha az iparban dolgoznának, legtöbbjük jobb keresethez jutna. Mindenki szeretne beszerelni és minél előbb végezni a veszélyes munkával. Még ALBERT őrnagy is erről álmodozik és minden alkalmat felhasznál arra, hogy hazamehessen és ajándékot vigyen az asszonynak. Mindenki a hibákról, bűnökről beszél. Az elmúlt tiz évben Rákosiék csak hibákat követtek el, semmi jót sem tettek. A népi demokrácia, a földosztás, az iparosítás, mind semmi. Csak a hibák, meg a bűnök számítanak. GARA százados azonban másképpen látja a helyzetet. Tudja, hogy van osztályharc, van osztályel- íenség és nehéz megállapítani azt, hogy ki kicsoda. A tisztek .sem tisztelik egymást, amint kellene, itt van pl. SARBó hadnagy; a határőrök parancsnoka, meg MAROSVÖLGYI orvos-főhadnagy, aki szeretne pénzt csinálni privát prakszisban; KARDOS hadnagy, aki azt kérdezi ALBERT őrnagytól, hogy hajlandó lenne-e a tömegbe lőni felsőbb parancsra, mint azt Poznanban tették a lengyelek. Egyik gyűlöli a másikat és meg tudnák egymást fojtani egy kanál vízben. Az aknaszedő katonák irigylik a határőröket, a határőrök pedig nem szeretik a műszaki osztagot. Ezek röviden a negyedik fejezet előzményei. NEGYEDIK FEJEZET Amikor a kürtszó öt órakor ébresztőt gurgulá- zott a sátrak fölött, Gara már talpon volt. A csöppnyi szoba fülledt levegője fojtogatta. Cigarettára gyújtott. Az őrnagy még horkolt. Lábujjhegyen kiment az udvarra. A szokásos reggeli sürgés-forgás, zsivaj fogadta. Átvágott a sátrak között, az udvar túlsó végén felállított gyengélkedőhöz. Az orvost kereste. Az egészségügyi sátraknál még nyugalom honolt, a betegekre nem vonatkozik az ébresztő. Befülelt a nagy, harminc személy számára készült sátor ajtaján, s majdnem felnevetett. Derűs arccal gondolt rá, hogy nincs olyan változatos zene, mint az álmodok horkolásának fiirészhangu melódiája. Kényelmesen továbbsétált, az orvos lakhelyéhez. Marosvölgyi főhadnagy egy Szál gatyában, törökülésben trónolt az ágya közepén s elmerülten vakargatta a talpát. Garát megpillantva fölugrott és vigyázzba állt: — Százados... — de Gara legyintett és közbevágott : — Ugyan már! Nem vagyok hozzászokva, hogy az ágy tetejéről hallgassam a jelentéseket... — és úgy elkezdett hahotázni, hogy a könnyei kicsordultak. Marosvölgyi visszatekintett az ágyra. Óráját nézte: —. Tegnap künn jártam a városban egyik ismerősömnél. Éjfél után indultam haza. Persze, hogy elaludtam. Egyébként a vigyázzállásra, általában a katonai.. . hát... formaságokra az őrnagy elvtárs nagyon kényes — mondta, és tenyerével evezett a levegőben. — A százados elvtársat még nem ismerem jól, ugye, és nem tudtam, hogy minden esetben megkivánja-e... Gara széket húzott az orvos ágya mellé s rátelepedett. — Ne sértődjék meg, de utálom az észnélküli dolgokat. Az orvos arcán szolgálatkész mosoly ült. Gara úgy érezte, hogy ez a nyájaskodó vonás a mindenkori elöljárók személyének szól, s belekö- vesedett a főhadnagyba. Olyan, mint valami jól festett színészi maszk. A nyájas ábrázata gurította dühbe Albertet is. Az őrnagy tegnap szólt Marosvölgyinek, hogy takarittassa föl az udvar végében legelésző disznók hulladékát. Az eddig kényelmesen álldogáló orvos vigyázzba merevedett, és szemrebbenés nélkül kérdezte: — Ez parancs, őrnagy elvtárs ? — Miért ? Hogy érti ezt? — Mert őrnagy elvtárs nem parancs formájában mondta. Ha parancs, akkor végrehajtom, ha kérés, akkor engedje meg bejelentenem, nem vagyok szarfelelős. Ehhez a beosztáshoz nem igé- nyeltetik diploma. .. — és mosolygott nyájasan. Albert hápogott, levegő után kapkodott és elrohant. Gara csak nehezen tudta lebeszélni szándékáról, hogy lecsukassa Marosvölgyit. “Magadat teszed nevetségessé, ha ügyet csinálsz belőle...” — végül is ez az érv használt, és Gara fölajánlotta, beszél az orvossal, hogy tanúsítson több tisztéletet a parancsnoka iránt. — Ha megengedi, százados elvtárs, felöltözöm — és az ágy mellé készített papucsba dugta lábát. Gara bólintott, körülnézett a sátorban. Marosvölgyi elkapta tekintetét, homlokát ráncolva sietett mentegetőzni: —Iszonyú rendetlenség van — kapkodó mozdulatokkal magára rántotta ingét —, igazi legénylakás. Ilyenkor mindig drukkolok, nehogy betévedjen valamelyik egészségügyi, s odalegyen rendre intő szózataim hatása . .. Az orvos gyengén raccsolt. Gara érdeklődéssel figyelte, hogy valahányszor kiejti száján az r hangot, elővillan hófehérre ápolt szabályos fogsora. Marosvölgyi megmosta kezét, arcát és este odakészitett bádog mosdótálban, és gyorsan törülközött. Az asztalon tucatnyi fénykép hevert. Gara találomra felemelt egyet; borongós szemű asszony nézett rá. “Nem szép, de nagyon érdekes arc” — gondolta és az orvos felé mutatta a képet. — Feleség? — Nem, csak ismerős. Fésűt vett elő. Egyenes szálú, dús, barna haját hátrafésülte. Gara egy másik arcképért nyúlt. — Ne fáradjon, százados elvtárs — mosolygott Marosvölgyi. — Egyik sem a feleségem — és az asztalhoz lépett, kiválasztott egy képet. — Ez a legcsinosabb — nyújtotta Garának. A százados nem vette ki a kezéből, csak nézte, és magában megállapitotta, hogy az orvosnak nincs rossz Ízlése. — Ugye? Tutajos! — Marosvölgyi cuppantott. Gara rácsodálkozott. Az orvos megmagyarázta : — Hát amelyik a fát szállítja. . . A századosból kirobbant a nevetés. — Nagy kópé maga. Marosvölgyi felöltötte zubbonyát, és miközben begombolta, csendesen beszélt: — Ismeri, százados elvtárs, azt a régi jó közmondást: melyik kutya ugat, az nem harap. Tavasszal jöttem ki, és azóta kéthetenként egyszer voltam otthon két-két napra. Nem tudom, ki hogy van vele, én úgy látom, hogy ha sok férfi él együtt, az mindig eldurvitja őket. Biztosan akad, aki megró érte, de én jobban szeretek esténként nők társaságába járni, táncolni, mint itt kuksolni a sátorban. Legutóbb egy faluban tanyáztunk — százados elvtárs akkor még nem volt nálunk —, eddig négy szerelmes levelet kaptam onnan. Elküldtem a feleségemnek, ő is orvos, és állítom, hogy büszke a hódításaimra. Én is az övére. Egyébként az az érzésem, az asszonyok elég prüdek bevallani, hogy ha egy férfi nem érdekli a többi nőt, akkor a szóbanforgó feleséget sem... Gara felnevetett. Hátradőlt a széken, s hintázott rajta, mint a gyerekek. Csendesen kérdezte: — Mondja, de őszintén feleljen vagy inkább ne feleljen. Megcsalta már a feleségét? Marosvölgyi arcán gúny vibrált. — Nem tudom, helyes-e a kérdés felvetése. Ha nem felelek, az is válasz. Ha felelek es azt mondom, hogy nem, ebben a helyzetben — és az asztalon heverő képekre mutatott — elég hihetetlenül hangzik... — Nagy diplomata maga. Marosvölgyi vállat vont. — Kérem szépen, az asszonyok nagyon szeretik, ha a férjük szellemes, változatos férfi. Különösen, ha éjjel az. Azonban, hogy ezt a változatos viselkedést hói és hogyan tanulják meg, arról nem szabad beszélni, mert kitör a botrány. — Pajzán mosoly kíséretében kinyitotta az asztal fiókját, lapos üveget húzott ki belőle. — Megkínálhatom egy kis sziverősitővel ? Poharam nincs, viszont a szesz fertőtlenit. Gara elvette az üveget. — Gondolja, hogy ez után sziverősitőre szorulok? — Nagyot húzott belőle. Krákogva nyújtotta Marosvölgyi felé. — Erős... Az orvos ivott. — Tudja, százados elvtárs, az ember néha kimond igazságokat, amelyeket nem illik vagy nem tanácsos kijelenteni. Biztos vagyok benne, hogy ha mindezt például az őrnagy elvtársnak mondanám, sikerülne felborítanom a lelki nyugalmát. — Miből gondolja, hogy én nem háborodok fel? Marosvölgyi vállat vont. — Nem is tudom. Az valahogy úgy magától jön, hogy az ember bizik-e valakiben. Igazán nem tudnám megmagyarázni, miért. ,, Gara rágyújtott és minden átmenet nélkül megkérdezte: — Mondja, mi bajuk van az orvosoknak? Például magának? — Nem értem... — ráncolta Marosvölgyi a homlokát. — Hogy gondolja ezt? — Nézze, ne áruljunk zsákbamacskát. Látszik magán, meg a többi egészségügyin is. Valahogy minduntalan szembekerülnek a parancsnoksággal. Sok parancsnokot ismerek, az mind arról beszél, hogy az orvosok igy, meg úgy. A miénk is. Hát azt szeretném tudni, hogy mi ennek az alapja. Maga hogy látja? — És miért pont az én véleményem esik itt latba? — Maga mondta, ördög tudja, miért bizik meg valaki egy másik szavában — adta vissza Gara csendes mosollyal. — Most én mondhatnám, hogy diplomata. — Ne vívjunk szócsatát. Ha nem akarja, én nem kényszerítem rá, hogy szint valljon. . . Az orvos kis ideig hallgatott. Ezüst cigaretta- tárcát vett elő, rágyújtott, és halkan belekezdett: — Ha egészen az alapokig akarunk nézni, mesz- szire kell visszanyúlnunk. Én világéletemben orvos akartam lenni, katona soha. Rendkivül nehéz körülmények között végeztem az egyetemet, de ez most nem lényeges. Az apám paraszt, nagyon jól tudom, hogy negyvenöt előtt be sem jutottam volna oda. Kezemben volt a diploma, s akkor közölték velem, hogy katonaorvos leszek. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, beleegyeztem. Az igazat megvallva, nem is tehettem volna másként. Lassan aztán kiderült, hogy nem is annyira orvosnak, mint inkább egészségügyi hivatalnoknak jöttem ide. Számolja meg, százados elvtárs, hány emberre jut egy orvos a hadseregben, s hányra a városban vagy falun. Elképesztő számokat kap. Idebenn körülbelül háromszáz emberem van. A leggyakoribb diagnózis: hasmenés. Legnehezebb még télen; akkor volt egy tüdő- és mellhártya- gyulladásos esetem, persze annyi közöm volt hozzá, hogy két ampulla penicillint nyomtam a fiúba és kórházba küldtem. Elfelejtem a szakmám. Őrnagy elvtárs engedélyezte, hogy havonként egy napot a városi kórházban töltsék. Hát persze. . . Három hónap alatt egyszer sikerült eljutnom, ss-tmiEZl ►
