Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-29 / 5. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, January 29 1959 jará a nemzeti diákszövetség, az UNEF sárga karszallagját és immár hivatalos diákvezető- sztrájkszervező minőségben osztogatni kezdi a röpcéduláit. Az udvart komolyan szemléli a irodalom és tudomány két óriása: Victor Hugo és Pasteur szobra. A borzas fekete szemében ötlet vMlan: széket szerez, tüsarku cipőjével óvatosan rááll és sztrájkra buzdító piros röpcéduláját Victor Hugo kinyújtott ujjára szúrja. Nevetés hullámzik végig az udvaron, a példát egy hosszú fiú tüstént követi: Pasteur szobra is úgy tartja kizében a röpcédulát, mintha ő is sztrájkba hívna. Az egyetem méltoságos tanácsa —- először a Sorbonne történetében — hivatalosan is csatlakozott a diákok sztrájkmozgalmához: a profesz- szorok is 24 órás munkabeszüntetéssel tiltakoznak a kormány szűklátókörű politikája ellen. Üdvrivalgás: hermelinszegélyü bíbor talárban és kalpagban, a tanári kar ősi diszöltözetében, a Sorbonne profeszorai is megjelennek az udvaron. A csak ritka alkalmakkor felöltött biborszinü talárok azt jelzik, hogy az egyetem tanácsa a diákok tüntetését ünnepélyesen magáénak vallja. Hordó vagy sputnik? Az egyetem évek óta hiába követeli, hogy e jtsék fél végre a Sorbonne szomszédságában leve. Halle aux Vins, a nagy borraktár helyén az uy tanintézeteket, amelyek lehetővé tennék a megfelelő oktatást. A Sorbonne a Halle aux Vins eddig bevehetetlen bástyája ellen indit most rohamot. A borcsarnokot még Napóleon idején telepítették a város szivébe, az egyetem és á fü- vészkert közé. Negyven éve már, hogy elhatározták: lebontják, hogy lehetővé tegyék az egyetem terjeszkedését. A borkereskedők mindenható modern céhe, az “alkoholtröszt” azonban mindeddig, megakadályozta az építkezést. Négy évvel ezelőtt újból elrendelték a borraktár kitelepítését. a munkálatok meg is kezdődtek, de hamar abbamaradtak. A tudományos kutatásnál, a jötő értelmiségének nevelésénél fontosabbnak találtatott a különféle apéritif- és borüzletek, el-, s sorban a nagy Dubonnet-cég érdeke. A diákötletesség sava-borsa, a tanulni vágyó if júság öntudatos követelése, az eddig eredménytelen harc keserűsége rajzolta meg a Sorbonne udvarán, a Szent Mihály utján, a Quartier Latin búvárain tüntető egyetemisták tábláinak minden alkoholellenes propagandát lepipáló feliratait: “Párizs válassz! Borospince, vagy egyetem?”— “Hány liter hány tudós?” — “Igyunk, vagy tanuljunk?” — “Itt szardiniásdoboz, ott boroshordó: hol vannak a laboratóriumaink?” Nem véletlen, hogy a diákok annyira haragszanak a hordókra: a borárusok titkos fegyverei között ott szerepelnek nemcsak a tele, hanem az' üres hordók is: a Rue Graves és a Rue du Grand Préu utcában magam is láttam az építkezést akadályozó hordóhegyeket, a magánterületet jelző tilos táblákat. Diákokkal voltam ott: milyen elkeseredettség, micsoda akasztófahumor vezethette azt a vegyészhallgatót, aki krétát vett elő zsebéből és az egyik kongó boroshordóra ráírta: “Ez a francia szputnyik...” Nem tudja az ember, sirjon-e vagy nevessen ezén a keserű tréfán. És mennyire találó, menynyire a lényeget ragadja meg az az igazi sor- bonnard-tréfa, az a halálosan komoly vidám szójáték is, amely a Sorbonne problémájának velejét igy fogalmazza meg: Bip-bip-bip, vagy glu- glü-glu ?” A bip-bip-bip rádiójeleivel a föld körül keringő szovjet mesterséges holclacska köszöntötte a modern tudomány uj korszakát — ez a szaggatottéles hang immár a felemelkedésnek, az emberiség jövőjénék egyik szép jelképe. És a glu-glu- g’u ? A francia nyelv sok szellemes hangutánzó szava közül is az egyik legtalálóbb: szinte hallja az ember, hogy bugyog a bor az égnek fordított palackban, hogyan önti le torkán a vörösorru borissza... A hasonlat csak abban sántít, hogy nem a bor mámoritó öröme, hanem a borüzlet nagvonis józan kapitalista profitja állja el a Sorbonne útját. Mondanunk se kell, hogy .a “bip-bip-bip” sikerét kívánjuk a “glu-glu-glu” ellenében: a Sorbonne sikereinek örülünk, gondjai minket is bántanak, hiszen Párizs hires egyeteme nemcsak a francia népé. A Sorbonne közkincs: haladó hagyományai teszik egyetemessé. Rudnyánszky István A Ground-Ho® Cj 1 Ragaszkodik a hagyományhoz, nem hagyja elsinkofálni nevenapját Irta: GERÉB JÓZSEF A Magyar Szó olvasói bizonyára tudják, hogy a téli álmát szundikáló “ground-hog", — másnéven:. Wood-chuck, — február másodikán megszakítja az álmát, kijön földalatti otthonából, körültekint s ha látja az árnyékát (vagyis napsütéses az idő), akkor visszabandukol s lefekszik még vagy hat hétre, mert további hideg időjárás esedékes. Minden amerikai cserkészfiu (boyseout) s minden vérbeli amerikai újságíró szentül hiszi ezt a dolgot s azért a februári lapok valamelyik számában mindig megtaláljuk a ground-hog sztorit, amelynek határozottan nagyobb és figyelmesebb olvasótábora van mint a külpolitikai rovatoknak. Már a legtekintélyesebb újságok is behódoltak a ground-hog kultusznak, csupán a Magyar Szó hallgatta el eddig, de a véletlenek összejátszása folytán most ide is bekivánkozott. Én ugyanis már régen, még farmer koromból jó ismeretségben állok Mr. Wopd-chuckkal s már többször meg is interjuoltam. Rendesen felkeresem az év ilyen táján, nem az időjóslás végett, hanem hogy elbeszélgessek vele a világ folyásáról, meg aztán tanácsot kérjek tőle a jövő naptárra vonatkozólag, mert nagyon hiszek abban a babonában, hogy a kalendárium csak akkor lesz jó. ha nem a Labor Bay-n, hanem a GROIJNB-ÍIGG DAY neves ünnepen kezdjük a csinálását. Akkor nem kell kapkodni; gondosan lehet összegyűjteni az anyagot, elintézni a szedést, a nyomást, stb. És az eredmény a JÓ NAPTÁR, mint az idei is, amelyet szintén ezen a neves napon kezdtünk meg. A naptáron a ground-hog bélyege 9 havi munkát jelent. Várt reám Szóval, szép napos idő lévén, kimentem a mezőre körülnézni, hogy nem találom-e meg Mr. Groundhog eldugott és gondosan körülsáncolt földalatti palotáját. Gondoltam, ha már kijött, a nyomait követve majdcsak rátalálok. De amint az első bozótot félretolva a sűrűség felé igyekeztem, jobbról furcsa horkoló neszt hallottam. Odanézek, hát ott ül a vén Woodchuck egy fatönkön, fejét két első lábai közé hajtva, mintha nagyon bánkódna, vagy legalább is mélyen gondolkodna. Gondoltam, megtréfálom és nagyot dobbantottam a lábammal. Az az, csak akartam dobbantani, mert mihelyt felemeltem a lábamat, ő is felemelte a fejét, rámnézett és mosolygott, — már mint ahogy egy woodchuck mosolyogni képes. — Hogy, hogy? Mr. Woodchuck? — kérdeztem, — még csak pár nap _ múlva lesz február másodika s maga már is kijött az otthonából? — No, hallja, hát már annyi szabadságunk se legyen? — kérdezte gúnyosan. — Kijöttem, mert ilyen napos időben jobb idekinn s azután már vártam is magára. — Reám ? — kérdeztem nagy csodálkozással. — Igen, mert hogy máskor is erre szokott csavarogni, gondoltam, talán ma is eljön. — Nagyon hízelgő rámnézve ez a dolog. Wood- chuck ur, de mégis, miben lehetek a szolgálatára? —• Olvas maga újságokat? — mordult rám keményen. — Néha-néha. Nem mintha érdemes lenne, de . . . — kezdtem magam mentegetni, de a groundhog közbevágott. Különös ajánlat — Akkor talán olvasta ezt is ? — Lecsúszott a fatönkről és csak akkor vettem észre, hogy egy ujságlapon ült. Felvettem és olvasni kezdtem ott, ahol hátsó részének lenyomatával megjelölte a fontos dolgot. A United Press hírszolgáltató vállalat washingtoni irodájának egyik kis hire volt, amelyben arról értesíti az amerikai közönséget, hogy a U. S. Kereskedelmi Kamarák az év sok “jeles” napjaihoz most szeretnének még egyet adni. Az ilyen “jeles” napok célja természetesen a kereskedelem fellendítése. Valójában ilyenek a karácsony, a husvét és a Thanksgiving napok. De ez a három korántsem elegendő. Azért behozták az anyák napját, a szalmakalap napot, a kutya- macska-napot, a krumpli-napot, a hagyma napot, a tojás napot, a mosolyogj napot, a magyarok kedvéért a “palacsinta” napot s most az ifjú kereskedők azt ajánlják, hogy egy napot jelöljünk ki. .. (no ugyan mire?) . .. “A FÉRJ A KONYHÁBAN” napnak. Igen, igy Írták abban a cikkben: “THE HUSBAND IN THE KITCHEN .DAY“. — De nézze csak, Mr. Woodchuck, hiszen ez egészen üdvös dolog, mert ezentúl tudni fogjuk nemcsak azt, hogy mikor kell krumplit vásárolni, kutyát-macskát cirógatni, amiket tudtunkra adnak éppenugy, mint azt, hogy mikor kell szalmakalapot vásárolni; hanem ezután azt is fogjuk tudni, hogy mikor vegyük át a konyhai munkát az amugyis túlságosan kifáradt asszonyoktól. És ami a férjeket illeti, hát nem fog ártani nekik, ha egyszer egy évben utánozzák a feleségeiket abban, hogy miként kell kinyitni néhány kannát pár perccel az ebéd ideje előtt. Nem családtag — Ugyan, ne hadarjon itt össze-vissza mindent ! —- szölt'rám mérgesen. — Hát azt sem tudja, hogy mi nem főzünk, nekünk konyhánk sincs s mégkevésbé vágjuk fel a kannákat. Az ilyesmi minket nem érdekel. —- Nem értem, akkor mi a baj ? — szóltam csodálkozva. — Hát nem látja?! — kiáltott rám újból mérgesen..— Azok ott Washingtonban éppen a mi r,arainkat. FEBRUÁR MÁSODIKAT AKARJÁK ELLOPNI S KINEVEZNI “FÉRJ A KONYHÁBAN” NAPNAK. — Ah-ááhD — kiáltottam el magam, — csak most látom. hogy. igy figyelmeztet rá. — Persze, maguknak újságíróknak könnyű, mert van egy egész hetük, az ÚJSÁGÍRÓ HÉT, de nekünk csak ez az egy napunk van s ha most még az is elvész. . . De miért éppen a mi napunkat akarják elvenni? Miért nem veszik el például a kutya-macska napot.? — Nézze csak, kedves Mr. Woodchuck, — mondom neki békítőén, — ilyesmit ne várjon, hiszen végre is a kutya meg a macska igazi családtagok, de ön. . . —Dehogy is kívánunk mi az emberi családhoz tartozni, — tiltakozott a groundhog erélyesen. — Mi nem akarunk lesüllyedni oda, hegy egymást irtsuk. De nézze csak, ugv-e a szalmakalap célja az. hogy eladjanak sok szalmakalapot; a krumpli-napon sok krumplit, az anyák napján sok anyát akarnak eladni. . . — Dehogy, dehogy!! — tiltakoztam hevesen. — Az anyákat nem akarják eladni, hanem venni akarnak nekik valami ajándékot . . . — Hát úgyis jól van, — hagyta helyben a groundhog. — De mondja, mit árulnak a SZABADSÁG NAPJÁN? Már elfogyott — Természetesen szabadsagot, vágtam oda meggondolatlanul. Ez az, — felelte a groundhog cinikusan, •— én is úgy hallottam. De azt is hallottam, hogy a szabii dságot már egészen kiárusították. A színes népeknek már misem jut belőle. Hiába keresnek lakásokat olyan utcákban, ahol sok az üres'ház; gyermekeiket hiába küldik olyan iskolákba, ahol még van elég férő hely, nem jut nekik a szabadságból. De nem jut a fehéreknek sem. Ha küllőidre akarnak menni s az nem tetszik a meredeken mozgó külügyi hivatalnak; aztán előírják, hogy kinek mit szabad olvasni és mit nem. Ahol igy kifogytak a szabadságokból, hát érdemes arra egész napot.szentelni? — Ezen egy kicsit gondolkoznom kell, — vallottam be. — No, látja, ha már igy elfogytak a szabadságok, akkor csak pazarlás, ha egy napot a hirdetésükre fecsérelünk. Azért vártam magára, írja ki az újságba, hogy jobb lesz, ha a szabadság napot foglalják le a “férj a konyhában” napnak, mert azok a férjek, akik a szabadságjogokat kihagyták exportálni az országból, nem is érdemelnek egyebe ! Mielőtt válaszolhattam volna, hirtelen felugrott, besurrant a bozótba, jelezve, hogy nem kiváncsi a véleményemre. bos mm immm (Folytatás a 9-ik oldalról)
