Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-18 / 25. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ 8 Thursday, June 18, 1959 Zalka Miklós: AKNAMEZŐ (2) ÖTÖDIK FEJEZET Az aknamezőn tüzszerészi beosztásban dolgozott Sasvári. Rajának beosztottai szerették, ö maga ezt annak tulajdonította, hogy ritkán engedte szabadjára érzéseit. Igyekezett uralkodni rajtuk, s nem a pillanatnyi ösztön vagy hangulat, de az esze szerint cselekedni. Tizennégy esztendős korában szegődött tanonc- nak egy textilfestő és filmnyomó üzembe. Négy segéd, két inas, a vén titkárnő és a potrohos főnök, meg színésznőnek indult, feleségi pozícióban megállapodott hisztérika asszonya — ennyiből állt a “gyár”. A főnök a termelést vezette, az asz- szony — csinos, jóalaku nő volt — az anyagbeszerzést és üzletkötést intézte, s ha nem sikerült ésszel, sikerült testtel. Vagy, ha úgy sem, akkor minden rossz volt, a világ, amely öt nem engedte a deszkákon érvényesülni, a főnökférj, aki elrabolja legszebb éveit, a segédek, akik csak lógnak, a munka, amellyel alig lehet keresni, s legvégül az inasok, akik egyenesen az ő bosszantására születtek. Az átkoknak csupán akkor szakadt végük, amikor kocsiba vágta magát, elviharzott és majd csak két-három nap múlva került elő. Azaz egy Ízben korábban befejezte. A harmadéves tanonc, Sasvári anyját kezdte szidni; s hogy ez nyugodtan íütyörészett tovább, valósággal toporzékolt, és egy vonalzóval jókorát húzott-a hátára. Az inas kicsavarta kezéből a vonalzót és alaposan elnáspángolta. A műveletet a főnökférj az ajtóból nézte, s csendesen eloldalgott, hadd történjen, amit a sors rendelt. Másnap ő szerzett helyet Sasvárinak, egy hasonló üzemben. Ez az eset azonban örökre szóló tanulságokat adott Sasvárinak. Negyvenhatban magánúton vágott neki a textilipari technikum elvégzésénék. Nappal munka, este tanulás. Amikor technikus lett, gondosan ügyelt rá, hogy a keze alatt dolgozók ne érezzék ha szomorú vagy dühös, és lehetőleg minden időben azonos mércével értékelje munkájukat, hogy minél kevesebb súrlódást okozzon maga és emberei között. Sasvári gyermekmentésért mindennap kimaradási engedélyt kapott Albert őrnagytól, mert szerencséjére Gara is meggyőzte Albertet, hogy a tizedes megérdemli a kedvezményt. “Elvégre kimentette azt a gyereket a vízből, ő szervezte a strandépítést. . . Hadd lássák a katonák, hogy nem hiába dolgoznak”. Albert hümmögve aláírta a cédulát. Sasvári minden áldott nap az asszonyhoz látogatott, és Krisztin várta, hogy jöjjön. Amikor egy nap elmaradt, olyan nyugtalanság fogta el, hogy éjszaka alig aludt. Másnap délelőtt két bögrét és egy tányért ejtett a földre — persze, hogy ripittyára zúzódott, s akkor a fazekasokat ócsárolta, mintha szegények, ők okozták volna az idegességét. Három óra tájban az ablakhoz ült, és leste az utat, jön-e már a férfi, pedig tudhatta, hogy ebben az időben érkeznek be munkájukról, s még ebédét is elkölti. Olvasott, de hirtelen ösz- szecsapta a könyvet, csak sétált a szobában, le- föl. Megállt a tükör előtt, s kétkedve kérdezte: — Szerelmes vagyok? Ez a férfi olyan egyszerű, magától értetődő, mint a tiszta viz, s lassan már úgy hozzá tartozik az életéhez. — Szerelem ,— sóhajtotta, és karját magasba emelve nyújtózott. Melle rózsája előrefeszült könnyű ruhájából, combján fodrot vetett a selyem, s hűvös érintése jólesően bizsergette a vérét. Felnevetett. “Ó, te rosszcsont ember, csak egyszer gyere elő, úgy a nyakadba ugrok, hogy az egész világ megbotránkozik rajta!” Tánclépésben végiglejtette a szobát, s halkan dúdolta: “Ez hát a szerelem, a drága, bűvös érzés...” A ceruza után nyúlt, s papirt vett ki a fiókból. Apró gyöngvbetükkel irta rá: “Sasvári Rudolf- né”. Nézegette, hogyan fest az aláirás, majd nevetve apró darabokra tépte a cédulát. Csak már jönne! A tükörbe kukkantott, hátradobta röppenő fürtjeit: — Megszépültem — kacsintott a tükörbe. — Hiába, a legjobb kozmetikus a szerelem. Az ajtó nyikorgott, s ő repült a férfi nyakába. Az egyszerű, szürke szempár az ő feketéjébe mé- lyedt, igen-igen komolyan. Krisztin ajka megnyílt, a férfi száját várta, de az nem hajolt rá. Sasvári nem engedte ki karjaiból, de csak nézte, mintha Krisztin leikébe hatolhatna pillantásával. — Azt hittem — köszörülte meg a torkát ■—, korai erről beszélni. . . De. . . üljünk le — s egy székre ereszkedve ölébe vonta. — Szeretem, és nem akarok csalódni. Nem jó csak úgy belevágni. Maga többet jelent nekem futó kalandnál. Amig ez az aknaszedés tart, én senkihez oda nem kötöm az életem. . , — De én akarom. . . Sasvári közbevágott s ujját az asszony ajkára tette. — Csitt, Krisztin. Én is akarom, de úgy akarom. hogy soha mást ne akarjak. Csak úgy. Érti ? — Szép... — Az asszony hangja elfulladt, szeme fátyolos lett. Sóhajtott, szeméből könnycsepp gyöngyözött alá. A férfi megölelte. — Higyen nekem, hiszen jót akarok mindkettőnknek. . . — Csókjával törölte le az asszony szája szegletéhez csurrant könnyeket. Érezte, hogy megsebezte Krisztin méltóságát, s gyerekes mosollyal nadrágzsebébe nyúlt. — Hoztam ám valamit! — Apró, fából faragott majmocskát húzott elő, és tenyerén Krisztin elé tartotta: — Magamról mintáztam. Az asszony arcára fájdalmas mosoly húzódott: — Köszönöm — suttogta. Fejét kissé félrehajtva, szemébe nézett, és vadul szájoncsókolta. A férfi megrészegedett a csóktól. Krisztin fölugrott az öléből. Sasvári utána kapott mind á két kezével; de az asszony elsiklott előle: — Már csak barátok vagyunk újra. Az éjjeliszekrényre tette a csöppnyi famajmot, s az ablakhoz lépett. A férfi mögéje állt s hallgatott. Krisztin kisvártatva megfordult. — Köszönöm, hogy ilyen. Becsülöm érte. . . — Sasvári megérintette a karját, s ő megrezzent az érintésétől. Fejét lehajtotta: — Szeretem. Most menjen, de nehogy holnap ne jöjjön, mert akkor megint nem alszom éjjel. — Kezét nyújtotta, Sasvári pedig szerelmes hódolattal emelte ajkához. Az asszony elmosolyodott: — Menj... — tegezte le, s úgy küldte a pillantásával, hogy inkább hívta a férfit. Sasvári elment. Gyengeség fogta el Krisztint. A vetett ágyra ereszkedett, s oly kongóan üresnek találta a bútorokkal telizsufolt szobát, mint még soha. Nem lehet nélküle élni. “Miért vagy ennyire okos, ilyen józanul okos?!” — korholta gyengéd suttogással Sasvárit. Arcához ölelte a selyemmel hímzett disz párnát, úgy aludt el. Másnap délután a férfi csak ráköszönt, egy borítékot adott a kezébe, s máris búcsúzott, valami értekezletre ment. “Este talán még vissza tudok jönni...” — mondta. Krisztin, amint egyedül maradt, reszkető kézzel tépte fel a papírt, s félt az írástól. Miért kell írni, miről nem beszélhet szóban? A borítékból lisztesfehér nyirfakéregből készült, bársonytapintásu lapocskát vett ki, amelyen fekete tussal rajzolt matyómintában galámb- pár csókolózott. Elábrándozott, tett-vett, s nem tudott mihez fogni, hogy ne érezte volna üresnek, érdektelennek az egész életet, a legapróbb dolgoktól a leg- nagyobbig — nélküle. A kertbe ment. Sötét volt már, és a levegő kellemesen hűvös. Jánosbogarak világítottak, tücsök ciripelt, a parton meg — mint megannyi sá- pitozó vénasszony — békák brekegték pletykáikat. Krisztin ujja hegyével végigsimitott egy falevelet. Odébb csipkebokor levelei csillogtak a holdfényben. Elmosolyodott; mintha valami giccs festő holdvilágos tájképében járna. A bokorhoz lépett, föléhajolt. A levelek, akárcsak a mesében, elvesztették ezüstös színüket, zöldjük tompa feketének látszott. Fiatal fa törzséhez dőlt, s mozdulatára halkan susogtak a levelek. Kéz simított a vállához. A tenyér forrósága keresztültüzelt a selymen. Ösz- szerezzent, Szoknyája meglibbent és hullámzott, ahogy hátraperdült. Sasvári állt mögötte. Halkan mondta: — Csak én vagyok... — Megijedtem — vallotta be Krisztin, és zavartan nevetett. — Észre sem vettem, amikor jött. . . Pedig vártam. — Nem ég a villany odabenn. Gondoltam, itt lesz, és meglepem. Krisztin a kezét nyújtotta felé, s gyengéd szorítással maga mellé húzta. Suttogott: — A holdat néztem. Szép — és fejét a férfi vállára hajtotta. Sasvári lélegzete meggyorsult. Az asszony csípőjén megfeszült a ruha. Telt karjának fehérsége világított a holdfényben. Egy elszabadult hajfürt a halántékái'a hullott. Kissé előredőlve támaszkodott hozzá, melle keményjen kirajzolódott öltözékén. A férfi szájpadlása kiszáradt, halántéka lüktetett. Találkozásuk óta éhezve kívánta ezt az asszonyt, éjfekete szemével, izmoktól feszülő lábával, gyönyört sejtető csípőjével. Krisztin fölemelte fejét a férfi válláról, és a szemébe nézett, forró lehelete az arcába csapott. Sasvári ugv vetette magát a félhomályban fénylő kissé szétnyílt, nedves ajkakra, mint vércse a csibére. Az asszony lehunyta szemét, s aléitan hagyta, történjék, ami történik. A férfi egy pillanatra elengedte a száját, sóvárogva bámulta Krisztint. “Boldogság, ahogy csókolsz” — gondolta az asszony, ő pedig kitalálta a gondolatát. Rátapadt az ajkára. Ujjai remegtek, ahogy az asszony ruháját gombolta. Nyakát, vállát csókolta. Szája csiklandozta az asszony hűvös bőrét, s érezte, hogy Krisztin megremeg gyönyörűségében. Türelmetlenül rántotta meg a könnyű selyem ruhát. Egy gomb lepattant, s alig hallható zajjal huppant a porba. A selyem alól előrózsállott az asszony gyorsan emelkedő, süllyedő melle. A férfi karjába emelte kedvesét, s gyengéd szorítással a gyepre fektette. Tücskök ciripeltek. A fák lombjai halkan susogtak. Holdfény ragyogott. Krisztin szólalt meg előbb, lágyan, boldogan. — Lesz majd egy fiunk, Rudinak hívjuk... Kicsi Rudinak. . . Tudtam, hogy az enyém leszel ma, éreztem —- és szenvedélyesen magához szorította. — Dajkálni fogom... Aztán megnő. Együtt sétáltatjuk. Nem szabad megverned. Úgy akarom ezt a gyereket... — Felkönyökölt és gyönyörködött a férfi arcában. — Nagyon szeretlek ... — Sasvári még mámoros volt. Lassan fölnyitotta pilláját és az asszonyra mosolygott. Krisztin lecsókolta a szemét. — A feleséged akarok lenni. . . Még a héten. És amig itt vagy, eladjuk a házat. Pestre helyeztetem magam, s amikor leszerelsz, már haza jössz... Mihozzánk. Sehova sem engedlek el. Akárhová mész, csak velem lehet. Színházba, moziba. . . Először furcsa lesz, hjgy van valaki, akihez tartozom. Sietek haza, hogy rend legyen, amikorra jössz. . . Várni foglak esténként.. . Vacsorát főzök... jó lesz kiszolgálni téged... — és halkan, csilingelőn ránevetett. A férfi arca komoly volt. Hallgatott. — Nagyon fontos vagy nekem. .. Semmit sem szólsz ? Sasvári hanyattfeküdt, ajkához vonta Krisztin kezét és megcsókolta. — Befejezzük az aknaszedést, és a feleségem leszel. .. Krisztin a fejét rázta: — Most. A férfi megmozdult. — Boldog vagyok... — mondta egyszerűen. — Szeretlek... de nem tehetem. Ezt nem. lett volna szabad... Majd azután. Az akna nem játék. Az asszony nagyot nyelt. Fölkelt a gyepről. A férfi mellé lépett és átkarolta. — Köszönöm — suttogott Krisztin fülébe. Az asszony odasimult hozzá. — Megállj, majd eludvaroltatom magam tőled! — Tréfának szánta, de hangjából szomorúság érzett. — Erről jut eszembe... Van egy hódolód. Szeretne holnap veled ebédelni. — Kicsoda? — csodálkozott rá Krisztin. — Itt fogunk dolgozni, a Rába partján. Idevezényeltek a határról. Egy-két nap alatt fölszedjük — és nevetve vigyázba merevedett: — Asszonyom, hivatalos küldetésem célja figyelmeztetni önt, hogy a ház ablakait a munka ideje alatt nyissa ki. Tehát reggel héttől délután kettőig köteles cugban élni... — Eljöhetsz éppen...
