Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-04 / 23. szám
APAI TE Irta: REMÉNYI BÉLA Közeledik a nyár, még kettőt-hármat ugrik az idő, és itt az évvégi bizonyítvány. Most aztán nincs kegyelem, vége a játéknak. Mindezt Dininek mondtam, a kislányomnak, azzal a határozottsággal, ami egy apára jellemző, két-három hónappal a bizonyitványosztás előtt. Mentségemre legyen mondva, hogy nem én találtam ki, nekem is úgy mondták néhány nappal ezelőtt a szülői értekezleten. — Legfőbb ideje, hogy az elvtárs latba vesse apai tekintélyét. . . Most pedig föl-alá járkálok a szobában, s a gyerek tátott szájjal hallgatja ezeket a megszívlelendő szavakat. Ahogy egy kis szünetet tartok, rögtön meg is kérdezi: — Miért van vége a játéknak? — Azért — feleltem —, mert nem lehet tanulni is, meg játszani is egyszerre. Most júniusig semmi nem fontos, csak az iskola. — Attól még lehetne egy kicsit játszani. Ma délután is feljön a Pali és mindenfélét hoz magával . .. — Mi az a mindenféle? — Hát a “Hármat ugorhatsz” nevű társasjátékot, meg a mackóját igazi barlanggal, és a barlangban igazi gombával, amit a bácsikájától kapott születésnapjára... Nagy erőfeszítésembe került, hogy megőrizzem nyugalmamat. — Ha jön a Pali, szépen megmondod neki, hogy menjen most haza és év végéig ne is jöjjön, mert te tanulni akarsz, hogy kijavítsd a ketteseket, meg a hármasokat. Kislányomnak megnyúlt az arca, Szomorúsága leírhatatlan volt. Nem tartozom az engesztelhetetlen apák típusához, s már kpdvem lett volna azt mondani, hagyjuk az egészet a fenébe, jöjjön Pali a barlangjával meg a gombájával, s ráadásul én is beszállok a játékba harmadiknak. Hanem az iskola komoly dolog, nem lehet vele viccelni. — Gyere csak, hozd ide a könyveidet. Dini szó nélkül engedelmeskedett. Arcát beszippantja fogai közé; ez nála a nagy sérelmek kétségbevonhatatlan jele. —Miből állsz legrosszabbul? — Történelemből. — Mi van feladva történelemből? — A szabadságharc. — Gyönyörű! — kiáltom. — Mikor én a szabadságharcot tanultam... Na de hagyjuk. Hát mi is a szabadságharc... a te véleményed szerint? Dini hátrateszi kezét, s fejem fölött elnézve, szemét a legfelső polcra szegezi. — A szabadságharc a nép felszabadítása volt az elnyomás alól. — Miféle nép?. .. — A szegény nép. — Szegény, szegény, persze, hogy szegény, de hát... Várj csak. Ki nyomta el ezt a szegény népet ? — Hát... az uralkodó osztály. Látom már, ez igy nem fog menni, ezért aztán hosszas magyarázatba fogok. Főnemesség, liberális nemesség, császári csapatok, Windischgraetz és Jellassich, független magyar minisztérium, Kossuth, Petőfi, sajtószabadság, Táncsics, jobbágyfelszabadítás, nemzeti függetlenség; csak ugv kavarog a százesztendős magyar történelem. De kislányom fejében mindebből nem marad meg más, mint a kizsákmányolás és a népfelszabadi- tás. Látom már, a tettek harcmezejére kell lépnem. Dini színeseivel egy kitépett ii’kalapon pillanatok alatt nemzetiszinü zászlót rögtönzők és gombostűvel a kabátom gallérjához erősítem. — Látod ezt? Ez a magyar nemzet jelvénye. Most tegyünk ugv, mintha én lennék Kossuth. — Kossuthnak szakálla volt. . . — akadékoskodik Dini. — Mondjuk, hogy nekem is szakállam van. — Jó, mondjuk — egyezik bele s felcsillan a szeme. — Ez itt az országgyűlés — folytatom, s kitárt karjaimmal körbepásztázom a szobát. Dini végigsöpör kezével a glédában álló könyveken. — Ezek itt a küldöttek, az országgyűlés küldöttei! — kiáltja a felfedezés örömével, s várakozóan néz rám. hogy beleegyezem-e ? — Úgy van! Ezek a küldöttek! — A legfelső polc legyen á karzat — tóditja a gyerek. Thursday, June 4, 1959 ____ AMERIKAI MAGYAR SZÓ KINTÉLY — Hogv-hogy legyen ?.. . Semmi legyen! A legfelső polc a karzat! Ettől azután végkép tüzbe jövünk, és rázendítek a fegyvermegajánlási beszédre: — “Uraim," midőn a szószékre lépek, hogy felhívjam önöket, mentsék meg a hazá. . .” Nem tudom folytatni, Dini kezét a szájához emelve üvölti: — Megmentettük a hazát! Vesszen az ellenség! — Állj! — kiáltok rá. — Te nem kiálthatod, hogy vesszen az ellenség, mert te nem vagy küldött. — Nem vagyok küldött? — kérdezi csalódottan. — Hát akkor én mi vagyok? — Te vagy a császár... te vagy az ellenség. Mert a császár az ellenség. Érted? Ezért nem kiálthatod, hogy vesszen az ellenség. — Én nem vagyok ellenség! — kiáltja kipirult arccal, vérig sértve, s még kétszer-háromszor megismétli: — Én nem vagyok ellenség! — Nem az életben vagy ellenség. .. — magyarázom neki —, hanem... hanem... a történelemben ... — Én a történelemben sem vagyok ellenség! — Jó — mondom, akkor én vagyok az ellenség, és te vagy Kossuth. Igv rendben van? Letépem magamról a piros-fehér-zöldet és kitűzöm a mellére. — Most te vagy Jellasich bán? Ki a császári csapatok élén betör az országba? — Úgy, ahogy mondod. Csakhogy nem a császári csapatok élén török be, hanem a horvátok élén, méghozzá délről, Szerbia felől. A császári csapatok élén Windischgraetz herceg tői- be az országba, mégpedig nyugatról. — És Windischgraetz herceg kicsoda? — Windischgraetz herceg. . . természetesen az is én vagyok. És én vagyok Metternich herceg, a császár kancellárja is... sőt maga Ferdinánd császár is én vagyok, aki a bécsi forradalom után átvette az uralmat... Látom, nem érti egészen, de nem is csodálom. — Gyere csak — mondom. — Huzzuk ide az asztalt, a széket meg ide egymás mellé. . . — s kezdjük fölforgatni a szobát. — Ez itt az ország déli határa. Erre húzódnak a horvát községek. Mondjuk, hogy a rekamié a Duna felső folyása. . . ez itt az osztrák határ. Innen jönnek majd később a császáriak. Te pedig hol Kossuth vagy, hol Per- czel Mór, hol Damjanich tábornok, aszerint, hogy mikor, hol és kivel szemben kell kiharcolni a nemzeti függetlenséget! Érted már? Percek alatt nem lehet ráismerni a szobára. Valóságos csatatél’, az ország eleven térképe. Dini kiszalad a partvisért és kettőnk közé fekteti két szék támlájára, mint egy sorompót. — Vesszen a császár, éljen a magyár szabad- sá-á-ág! — kiabálja szemét villogtatva. Ebben a pillanatban csöngetnek. — Jön Bem apó! — kiáltja Dini s rohan az ajtóhoz. Pali a negyedik emeletről vigyorogva megáll a szétdult szobában. — Mi az, játszol apukáddal? — Nem játszom, hanem történelmet tanulok. — Jó kis tanulás. Be lehet szállni ?-— De mennyire! Te vagy Bem apó és mondjuk, hogy neked is szakállad van. Hozd a felmentő seregedet. Pali eltűnik, s perceken belül újra megjelenik, nyomában a felmentő sereggel. A ház minden gyerekét összecsőditette s elkezdődik a döntő ütközet. Dini föláll az íróasztalra, s lelkesítő beszédet tart. — Vesszen a csá-há-szá-hár, élje-hen a magyar sza-ha-ba-had-sá-hág! A fiuk meg föl az asztalra, a székre, a rekamié- ra s mindenáron meg akarnak fosztani harci jelvényeimtől. Éppen bekuporodom a rekamié mögé a sarokba, amikor újra csöngetnek; Az egyik gyerek kiszalad ajtót nyitni, de a csata szünet nélkül folyik tovább. Dini éppen azt kiabálja, hogy: Halál az áruló főnemesekre! — amikor kinyílik a szoba ajtaja, s ott áll a tanárnő, zavart mosollyal az arcán. Eljött, hogy szavamon fogjon. — Hát ti nem tanultok?^—- kérdezi. Dini leszáll az íróasztalról, odaáll eléje, és tenyerét a combjához szorítja, mintha vigyázz- ban állna. ■ - - # — Amikor Jellasich horvát bán a császár megbízásából. , .' — és mondja, mondja, mondja. A nemzeti függetlenséget és a bécsi forradalmat és a.z országgyűlést és Kossuthot és a.liberális nemeseket és a főnemeseket. és Damjanithot és mindent és az egész szabadságharcot Pákozdtól a Lagendorfi ütközetig, s még ami azon kívül volt, azt is. A tanárnő csodálkozva hallgatja, én meg leplezetlen gyönyörűséggel, megfeledkezve róla, hogy még mindig a sarokban kuporgok, oldalamon a fekete-sárga övvel, kezemben a rozsdás fűrésszel, fejemen a szőrmetáskából rögtönzött föveggel. Akkor kezdek csak tápászkodni, mikor a tanárnő közelebb jön. >f|t — Egész jól tudja a történelmet. . . — mondja, s látom az arcán, hogy visszafojtja nevetését. Én meg csak állok előtte, s keresem a szavakat, amit ilyenkor mondani kell. De nem jut más eszembe, s igy végülis csak annyit mondok: _______________ __________________- re — Azt hiszem, sikerült végre megszilárdítanom apai tekintélyemet. .. ŐNAGYSÁGA1916-BAN Irta: KARINTHY FRIGYES — És ez például micsoda? \— Ez, nagyságos asszonyom? Melyik ez? — Ez a katona a másik asztalnál. — Ez egy főhadnagy. — Főhadnagy? Azt miről látni, hogy főhadnagy ? | — Tetszik látni, nagyságos asszonyom, két arany csillag van a gallérján. — Úgy. De bizony négy van. — Mindkét oldalon kettő. — Ahá, már értem. És ez nagy állás? — Ahogy vesszük. Sok rang van alatta, de fölötte is van elég. — És ennek milyen állása van a csatában? — Pardon, nem egészen értem a kérdést —• hogy milyen állása van a csatában? — Na igen, hogy milyen foglalkozása van, mire van beosztva — ez vezeti a csatát? Ez mondja azokat az izéket, a vezényszavakat? — Milyen vezényszavakat tetszik gondolni? — Hát hogy hapták, meg baljobb, meg előre arc, hátra arc — amik kellenek a csatában. — Hát — ezek éppen nem kellenek az ütközetben ... De mindenesetre vezényel, igen. Rendesen egész zászlóaljat vezet, ami háborúban több száz emberből állhat. — Tudom én, láttam már ilyet az “Ezredkis- asszony” operettben. Egy nagyon jó primadonna-színésznő játszotta a főhadnagyot. Az is mondta, hapták, hapták. — Na igen — hát nem éppen... — Nem vagyok én olyan műveletlen. — Dehogyis, nagyságos asszonyom... Sőt meglepő és tiszteletre méltó ez az érdeklődés korunk legnagyszerűbb mozgalma, a militarizmus iránt. — Hát persze, az ember érdeklődik. És aztán, mondja, mennyit kap egy ilyen főhadnagy egy csatáért ? — Hogy mennyit... Nem értem a kérdést. — Na hát, csak van fizetése egy ilyen nagy- rangú főhadnagynak. — Persze, hogy van. — Hát azért kérdem, mennyi jár neki egy csata után? Vagy átalányban fizetik, nem csatánként? — Hm. . . mondjuk átalányban. — És körülbelül hány csatát kell neki csinálni havonként? — Istenem... azt nem lehet pontosan... — És amelyiket megnyeri azért többet kap? — Mindenesetre nagyon méltányos gondolat, nagyságos asszonyom. Csodálom, hogy a hadve- zetőség még nem gondolt erre. — Pedig világos. És mondja, ez a főhadnagy, hol dolgozik? — Hogy hol dolgozik. . . A parolija után Ítélve valamelyik vadászezredben... — Hisz akkor nem lehet rossz dolga. — Hát persze. Vadászni nem rossz. És ezek mikor vadásznak, délelőtt vagy délután? — Pardon — azt nem egészen úgy kell érteni.. . ez csak ilyan szimbólum. . . — Na, és a szimbólumok nem vadásznak? A& más. És milyen idős lehet ez a főhadnagy? — Azt igazán nem tudom, nagyságos asszonyom. — És most mért komolyodott úgy el? — Nem tudom... Az újságot olvassa, talán rosszul esik neki, hogy Erzerumot elfoglalták. — Na és? Hiszen az jó, ha elfoglalták. Mindig örülni szoktunk, mikor valamit elfoglalunk. — Igen... de Erzerumot kivételesen nem mi foglaltuk el. ..-— Ja! Az más. Na, és mondja — mit gondol, van ennek a főhadnagynak felesége? És ha nem — ki lehet a szeretője? ri íin »s fi >it a i a a z I r a i tr a i 1 i r ' 5 l J l 1 l i » r L
