Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-04-16 / 16. szám
Thursday, April 16, 1959 7,500 munkanélküli Washingtonban Szerdán, április 8-án, különvonatokon, autóbuszokon, automobilokon 7,500 AFL-CIO tag jött össze Washingtonban, “dramatizálni a munkanélküliek problámiát”. Nagygyűlést tartottak a National Guard Armoryban. A központi vezetőség kvóta szerint állapította meg, hogy mennyien jöhetnek Washingtonba. Ha ezzel nem fékezték volna le a mozgalmat, akkor nem 7500, hanem tiz ezrek jelentek volna meg a fővárosban. Ha a konferencia nem lett volna leszűkítve egy napra és egy gyű lésre, akkor minden képviselő és minden szenátor a saját kerületéből jött delegátusoktól hallhatta volna, hogy milyen nagy a nyomorúság a munkanélküliek családjában és hogy mit esznek azok, akik már több mint egy éve nem dolgoznak. A leszükitett kvóta dacára, több mint 1,000 olyan delegátus jelent meg az Armory előtt, akinek nem volt hivatalos központi levele. Nem állottak kint sokáig. A bentlevők követelték, hogy nyissák ki az ajtókat és engedjék be a munkanélkülieket. Ez meg is történt. Eisenhower elnök nem lehetett jelen, hogy fogadja a munkanélkülieket. Ki volt szegény fáradva. Itt járt a jordáni operett-király és más előkelőségek és egy kis golfozásra volt szüksége, tehát lement Georgiába. De azért nem feledkezett meg a munkanélküliekről sem. Elküldte Mr. James P. Mitchell-t, a munkaügyi miniszterét, aki beszédében megnyugtatta a munkanélkülieket, hogy a kilátások nagyon jók és szeptemberre minden rendben lesz. Ha nem úgy lesz, ahogy mondja — fogadkozott Mr. Mitchell —, “akkor megeszi a saját kalapját”. (Nem mondta, hogy főzve, vagy nyersen). Még ha meg is eszi a kalapját, attól legfeljebb a gyomrát fogja megrontani, de hogy ez hogyan fog a munkanélküliek helyzetén segíteni, arról nem szól a krónika. A gyűlésen felszólaltak még szenátorok és képviselők is, különösen a demokraták és próbáltak politikai tőkét csinálni a munkanélküliek bőrén. Az egyetlen konkrét ajánlat Lyndon B. Johnson szenátortól (Tex. D.) jött, aki bejelentette, hogy törvényjavaslatot nyújtott be a szenátusban. amit a szenátorok többsége támogat. A javaslat egy üzleti és szakszervezeti megbízottakból álló bizottság felállítását ajánlja, amely a helyszínen vizsgálja meg a munkanélküliséget és 60 napon belül tegyen jelentést és hozzon javaslatokat a problémák megoldására. A kvóta-konferencia A washingtoni konferencia felületes megvizsgálása ezt a javaslatot mutatja fel egyetlen konkrét eredményként. Azonban ha közelebbről néz ziik a dolgot, más jelentőségét is látjuk. A gondolat maga nem Washingtonban született. Az autómunkások Michiganban követelték először, hogy egy országos munkanélküli sereg vonuljon Washingtonba és követelje a munkanélküliek problémájának azonnali megoldását. Reuther, az autómunkások elnöke, aki jól tudja, hogy Mitchell kalapevésével a munkanélküliség nem lesz megoldva és a monopolisták eljárásával is tisztában van, akik uj gépekkel és munkamódszerekkel a válság mélyítését és nem megoldását idézik elő, megígérte a munkanélkülieknek, hogy támogatni fogja követelésüket. Portorikóban, az AFL- CIO központi vezetőségének téli gyűlésén, még mielőtt George Meany odaérkezett volna, az ő megkérdezése nélkül határozták el az országos felvonulást Washingtonba. Amikor Meany megérkezett. le akarta fújni az egészet, de ebbe Reuther nem egyezett bele. így jött létre a megalkuvás egy kvóta-jellegii nagygyűlésre. 50,000 munkanélküli jött volna Washingtonba, ha ilyen mesterséges gátat nem emeltek volna ellene. 50,000 munkanélküli elég erőt képezett volna, hogy nem 60 nap múlva, hanem azonnal intézkedjenek a törvényhozók. Meany valósággal aláaknázta az egész megmozdulást. Miért? Erre a kérdésre nem egy, hanem több válasz is van. George Meany, a 14 millió szervezett munkás képviselője, a saját bevallása szerint, sohasem vett részt egy piketvonalon és sohasem vezetett egy sztrájkot sem. Mr. Meany éppen ugv irtózik a rank-and-file tömegakciójától, mint a legkon- zervativebb politikus, bankár, vagy gyáros, ö és a többi fővezetők az osztályegyüttmüködés emberei. Osztályharc idegen fogalom a számára, tömegakció majdnem azonos az osztályharccal és az ilyesmit jobb elkerülni. De ez csak az egyik válasz. Azok a munkások, akik a washingtoni tünteHARRY BRIDGES TAPASZTALATAI EURÓPÁBAN Sok ország munkásviszonyáról jelentett. — Beidézést kapott az Amerikaelle nes Bizottságtól AMERIKAI MAGYAR SZÓ g A nyugati tengeri kikötök rakparti munkásainak vezetője, az International Longshoremen’s and Warehousemen’s Union elnöke visszaérkezett hathetes európai útjáról (közben Egyiptomba is benézett) és tapasztalatait közölte a “The Dis- patcher”-ben, miután az újságíróknak is beszámolt róluk. Lelkiismeretes szakszervezeti vezető létére megfigyeléseit a meglátogatott 10 országban főleg a munkások és a szakszervezetek ügyeire összpontosította. Mindenütt beszélt szakszervezeti vezetőkkel — jobb — és baloldali szocialistákkal, kommunistákkal, szociáldemokratákkal, katolikus és politikai pártokhoz nem tartozó vezetőkkel. Az újságírók leginkább a Szovjetunióban szerzett tapasztalatai iránt érdeklődtek. Bridges csak négy napot töltött ott, egyet Moszkvában és hármat Odesszában. Válaszában Bridges a N. Y. Times vezércikkét vette alapul, amely kihívást intézett hozzá, hogy feleljen arra: mikor vezetett utoljára egy szovjet szakszervezet sztrájkot és miért alkalmaznak nőket nehéz fizikai munkánál? “A szakszervezetek olyan hatalmasak ott, olyan erős szavuk van az ország gazdaságának intézésében, hogy semmi szükségük nincsen sztrájkolni”, mondotta Bridges. Hozzátette azt is, hogy ha az amerikai szakszervezeteknek ilyen hatalma volna, akkor ők sem sztrájkolnának. A munkások a sztrájkot utolsó eszköznek használják, amikor már semmi utón nem érnek el eredményt. A nők alkalmazása a nehéziparokban összefüggésben van az óriási férfivesztességgel, amit a Szovjetunió a 2-ik világháborúban szenvedett. Az asszonyok családok elveszett kenyérkeresőjét helyettesítik. De nemcsak megélhetésükért dolgoznak, hanem hazájuk felépitése és munkaerőszükségletének kielégítése vezeti elhatározásukat. Nehéz összehasonlítani Bridges úgy az újságíróknak, mint a cikkében kifejtette, hogy helvtelen dolog összehasonlítani, az amerikai és a szovjet munkásviszonyokat, mivel két teljesen különböző rendszerről van szó. A saját szakszervezetének tagjai szívesen elfogadnának egves szovjet módszereket, egyeseket azonban visszautasítanának. Ha az orosz rakparti munkás életnívója még nem olyan magas, mint az ILWU tagé, meg kell érteni a hátteret — a háború okozta pusztítást és azt a nehéz küzdelmet, amit az orosz munkásnak meg kellett vívni, hogy elérje mostani nívóját, továbbá azokat a célokat, amelyeket kitűzött magának és a módszereket, amelyekkel a kitűzött célt el akarja érni. Az orosz munkás nem tesz összehasonlítást az amerikai életszínvonallal, hanem azzal, amiben neki ezelőtt része volt. Az odesszai rak vart Bridges részletes felvilágosítást kapott az odesszai rakparti munkások szakszervezetének elnökétől az ottani munkaviszonyokról és hogy azok megállapításában milyen szerepe van a szak- szervezetnek. A munkaegyezmény részleteinek kidolgozása, a termelési problémák, á munkásvédelem, az uj munkamódszerek és uj gépek bevezetése, a kikötő kiterjesztése és fejlesztése csak egy részét képezik annak a munkakörnek, amelyben a szakszervezet vezetősége a szakmai ügyvezetőkkel együtt intézkedik. A szakszervezet megbízottja tagja és elnöke az “állandó termeléstervező bizottságnak”. Ennek mmwvmwvwwvwmwmwvwwwwwwvMvwv tést kezdeményezték,! nem ezt akarták. Azok még emlékeznek az 1929-es válságra, az éhségmarsokra és az azt követő nagy nyomorúságot akarták elkerülni azzal, hogy a kormány azonnal intézkedjen. Ugylátszik, hogy a monopolisták semmit sem tanultak a múltból. A republikánusok sem. De a munkásság tanult. Pont ez ijesztette meg a vezetőket. Sikerült nekik átváltoztatni a tervezett tüntetést barátságos beszélgetésre. Ezzel csak elhalasztották a munkanélküliek súlyos prolémáinak megoldását. Hatvan nap múlva ä a kérdés ismét napirendre kerül, de akkor a kvóta-rendszerrel nem lesz lehetséges kielégíteni az éhes munkanélkülieket. a bizottságnak határozata kötelező erővel bir az ügyvezetőkre (management) is. Az ipari termelés decentralizálása erre a bizottságra nagy felelősséget hárít, amennyiben a kerület tervhivatalának minden termelésre kiterjedő munkájában fontos szerepe van. A sanfranciskói rakparti, munkásoknak nehéz elképzelni azt, hogy saját maguknak beleszólásuk legyen ilyen fontos kérdésekbe .amellett, hogy ők intézzék a túlórázás díjszabását, a szabadságolást, a társadalmi biztosítást, a lakásellátást, stb., mint azt az orosz munkások teszik. A szovjet rakparti munkások keresete megfelel a gépmunkások keresetének. Többet keresnek, mint az épitőmunkások, de kevesebbet, mind a föld alatt dolgozó bányászok vagy a kohóknál dolgozó acélmunkások. De nem fizetnek semmit orvosi ellátásért, szabadságért, gyermekeik oktatásáért végig a legfelsőbb iskolákon. Odesszában, egy vasöntödében Bridges a Legfelsőbb Szovjet két képviselőjét találta a munkapadnál dolgozni; egy férfit és egy nőt. Képzeletében mindjárt a kongresszus két tagjával szeretett volna ilyen körülmények között találkozni. Nyugat-Európa országaiban Csehszlovákiáról, majd a többi európai országokról szóló jelentésében Bridges úgy találta, hogy a kapitalista országok szakszervezeti vezetőségei is a szocializmus hívei, ha nem is fejtenek ki széleskörű tevékenységet a megvalósitására. “A programjukban benne van a termelőeszközök köztulajdonba való vétele, hogy a termelést a munkásosztály, nem a kapitalista osztály érdekében végezzék.” A nyugati országokban uralkodó gazdasági válságot súlyosbítja a NATO-követelménye. Mig á munkások keresete a megélhetés szükségleteinek csak 50 százalékát elégiti ki, az országok költség- vetéseik 40 százalékát NATO-kiadásokra fordítják. Ezért a kormányok nem tudják teljesíteni a munkások sztrájkköveteléseit. Bridges szerint a legveszedelmesebb helyzet Nyugat-Németországban van. Az antiszemitizmust még mindig széles körben és gátlás nélkül gyakorolják. A szakszervezeti vezetők azt mondták, hogy a kormányban túlsúlyban vannak a fasiszták. Az Egyesült Államok atombombával készül őket ellátni, ami növelni fogja a háborús veszélyt. Konvenciót tart az ILWU Múlt héten tartotta 13-ik országos konvencióját a rakparti unió. Bridges elnöki beszámolójában bőséges jelentést adott európai tapasztalatairól. Gazdasági problémákról beszélve figyelmez- tetőleg utalt arra, hogy 1965-ig a világgazdasági egyensúly a szovjetek javára fog eldőlni, hacsak az Egyesült Államokban az 1941—45-öshöz hasonló gazdasági fellendülés nem fog megtörténni. A Szovjetunió a világ termelésének 51 százalékát akarja addig elérni, ugyanakkor a munkások keresetét 40 százalékkal akarja emelni és a munkaidőt 35, egyes esetekben 30 órára leszállítani 1968-ig. “Azt tapasztaltam, hogy a szovjetek nem akarnak háborút. Támadhatjuk, sértegethetjük őket, amennyit csak akarjuk, nem fognak harcolni”, mondta Bridges. A konvenció 250 delegátusa erőshangu háború- ellenes határozati javaslatot fogadott el, amely a német egyesülés feltételeként azt követeli, hogy Németországot tiltsák el a fegyverbirtoklástól, fegyvergyártástól vagy fegyverrel való ellátástól. “Az a német szabadság és demokrácia, amit velünk el akarnak hitetni, a reakciós államtitkárunk, John Foster Dulles elképzelése csak, aki két évtizeddel ezelőtt a náci kartellek szószólója és köntörfalazója volt. Ezt az elképzelést egy kiöregedett demagóg, dr. Konrad Adenauer német kancellár segít neki fenntartani.” Egy másik konvenciós javaslat azt ajánlja, hogy országunk kezdje meg kereskedelmi kapcsolatok létesítését Kínával. Az Amerikaellenes Bizottság is tudomást vett Harry Bridges európai tapasztalatiról. Ugylátszik, hogy nagyon felkölthette érdeklődését, -mert idézést küldött Bridgesnek, hogy jelenjen meg kihallgatásra.
