Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-03-26 / 13. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, March 26, 1959 zHJuájqszemís ILJA EHREN BURG: FimiSZáG ÉS NÉlETORSZáG Február végén francia újságok hírül adták, hogy Adenauer kancellár — noha meghűlt és nem szabad kijárnia — március 4-én Párizsba repül. Párizsban csodaszép idő volt, húsz fok körül, régóta nem láttak ily korai tavaszt. Ámde a kancellárt nem a párizsi váratlan olvadás késztette arra, hogy utrakeljen: a moszkvai olvadástól ijedt meg. Utazásának igazi okairól a Le Monde cimü jól tájékozott újság ad tanulságos és nem nagyon vigasztaló információt: “Adenauer kancellár villámlátogatásának hírét, a szokott megnyugtató szavak ellenére, Bonnban a nemzetközi helyzet bonyolódása jelének tekintik ... Az Egyesült Államokat Dulles ur betegsége bénítja. Na^y-Britannia legalábbis Bonn szemében — vészit a hiteléből, mert megengedte miniszterelnökének, hogy “a medve mancsai közé” kerüljön. Macmillan ur találkozása Kruscsev úrral túlságosan egybevág Adenauer kancellár komor jóslataival ahhoz, hogy ne idézze elő Bonn és London között, ha nem is a kölcsönös bizalom válságát, (noha itt gyakran tesznek szemrehányást Macmillan urnák, hogy “önző brit meggondolásoktól vezettetve” Moszkvába utazott), de legalábbis az elhidegülést. . . Szovjet házigazdái előtt nem az atlanti szolidaritást dicsérte, hanem az angol— szovjet fegyverbarátságot a Harmadik Birodalom ellen viselt háborúban. . . A németek közül sokan ezt “zsebkéssel való hátbatámadásnak” fogták föl. Hátra van Franciaország. . . “Adenauer kancellár mélységes bizalommal viseltetik a francia kormány iránt, amiért ellenáll a Kreml nyomásának”. Nácik a kormánypártban Mosolyogni lehetne ezen. . . “A németek közül sokan”, vagyis pontosabban szólva a bonni kormányzó körök zokon veszik, hogy Macmillan ur a hitleri Németország ellen viselt háborút emlegette. A bonni kormány 17 minisztere közül nyolcán Hitler idején magas állásokat töltöttek be. A Reynolds News cimü angol újság hangsúlyozza, hogy Nyugat-Németország állami apparátusában 181,202 olyan ember dolgozik, akik a Führert szolgálták — különböző előkelőségek és tisztviselők, tábornokok és utonállók, bírák és fogházörők. Nem csodálható, hogv ezek az ufak sértve érezték magukat, mikor Macmillan ur London és Leningrad ostromára emlékezett vissza. Más valamin inkább lehet csodálkozni: azon, hogy Adenauer kancellár kinek sietett kiönteni a szivét? Ki az a megértő lélek, aki osztja fölháborodását az angol miniszterelnök eljárása fölött? Nem más mint a Francia Köztársaság elnöke, aki Londonból annak idején arra buzdította a franciákat, hogy fegyveres ellenállást fejtsenek ki a bitorlókkal szemben s aki francia repülőket küldött a keleti frontra, hogy szovjet légitérben küzdjenek Franciaországnak Speideltől és Manteufeltől való felszabadításáért. Nyugat-Németországban hónanról-hónaura növekednek a revánserők. Tegnapi háborús bűnösöket honvédőkké léptették elő. Kik az uj német hadsereg parancsnokai ? Itt van például Fertsch tábornok, aki a “Kurland” hadtestet vezette és orosz városokat és falvakat perzselt fel. Továbbá: Kammhuber tábornok, az “Edelweis” poétikus virágnevet viselő lovasság parancsnoka, aki Európa városaira nem virágokat szórt, hanem halált. Itt van a hires Speidel, a NATO támasza. Se szeri, se száma a nagy thvsseneknek és az apró Gestapo-lesrénveknek. Egészen természetes, hogy ezek a hadviselő specialisták, üzletemberek, akik megszokták, hogy vérontásból húzzanak hasznot, ezek az akarnokok, akik félelemre építik a hatalmukat — nem szívesen válnának munka- nélküliekké. Szörnyű álmokat látnak: mi lesz, ha egvszer a nagyhatalmak megegyeznek, kémkedés helyett turistáskodnak, kölcsönös fenyegetődzés helyett irodalmi kölcsönviszonyba lépnek, atom- mag-fegvverkezés helyett sivatagokat öntöznének, rákbetegség ellen küzdenek s békés utón hódítják meg a világűrt, a kozmoszt? De ismételten összecsapjuk kezünket: hova sietett Adenauer kancellár, hogy elpanaszolja keservét? Kit akar meggyőzni a béke halálos veszedelméről? Azt az országot, amely egyetlen emberöltő alatt kétszer sínylette a német betörést — Rheims és Oradour országát. Aki a hidegháború tüzet akarja szítani Franciaország Németország szomszédja. Világos, hogy minden józan gondolkodású francia véget akarna vetni az ősi ellenségeskedésnek. Ki érti ezt meg jobban, mint mi. Akárhogyan is gondolkodunk, Flick úrról vagy Fertsch tábornokról, sohasem vonakodtunk és nem vonakodunk békében élni a Német Szövetségi Köztársasággal. Ha a franciák azért hívták meg a kancellárt, hogy megszilárdítsák Nyugat-Németországgal a gazdasági vagy kulturális együttműködést, ennek mi csak örülünk. Nem igaz, hogy mi bárkivel össze akarnánk veszíteni. Mi nem viszályokat szitunk, hanem általános békét óhajtunk. Ámde Adenauer kancellár nem azért ment Párizsba, hogy a békét szilárdítsa, hanem azért, hogy a “hidegháború” tüzét szítsa. Megijedt: hátha az a Macmillan ur egy kis pohár vizet öntött a berlini parázsra ?. .. mire a kancellár gyorsan ugv siet javítani a dolgon, hogy egy jókora hordó olajat önt rá. Bonn nem titkolta s nem is titkolja, hogy a francia—német közeledés célja “politikai és katonai szövetség Moszkva ellen.” Még 15 év sem telt el a szörnyű háború befejezése óta s lám a gépszedőknek ismét a hírhedt “tengely” szócskát kell kikopognia. Mi persze, nem ismerjük a “villámlátogatás” részleteit, de a francia hivatalos sajtóügynökség közlése szerint Adenauer kancellár beszélt a Németországgal kötendő békeszerződést illető szovjet javaslatról, megtárgyalták a berlini problémát, közölték, hogy mindez kitűnő légkörben ment végbe s megállapítható volt “a szempontok tökéletes azonossága”. Tagadhatatlan: a sajtó- ügynökség közleménye még csodálatosabb, mint a kancellár sietős utazása. Én nem beszélek a “barátságos légkörről”, ezt sorolhatjuk a szokott nyájas kifejezésekhez: hiszen a diplomaták, még ha marakodnak is, közönséges halandókkal azt közlik, hogy a marakodás’ barátságos légkörben folyt le. De “a szempontok, a nézetek tökéletes azonossága” már érthetetlen és aggasztó. Adenauer kancellár szempontja ismeretes: ő fél a nemzetközi feszültség enyhülésétől, igyekszik tovább szítani a hidegháborút, szeretne eltulajdonítani olyan területeket, amelyek már nem tartoznak Németországhoz, szeretné Németországot saját fennhatósága alatt egyesíteni és vezető helyet foglalni el Európában. Visszautasítja az Eden-tervet éppúgy, mint a lengyel tervet, valamint a békeszerződést Németországgal és a berlini kérdés békés rendezését is. Adenauer kancellár — tapasztalt politikus, s bár én joggal mondhatom magam öregembernek, ő tizenöt évvel idősebb nálam. Érthető, hogy nála nem lehet szó egy ifjú ember meggondolatlan kitöréseiről; ha ő attól vesztette el a fejét, hogy Macmillan pohárköszöntőt mondott ebédnél, akkor ez a bonni szempont nagyon erősen harcias jellegéről tanúskodik. Lehet-e az azonos Párizs szempontjával? De- Gaulle tábornok — akinek sorsa még nemrég a német militarizmus elleni harccal volt összeforrva —, oszthatja-e vajon a német revansisták szempontjait? Szervezkednek a nácik A világ összes újságjai az utóbbi időben sokat Írnak a német “áttelepitettekről”, vagyis szudéta -sziléziai születésű, vagy más államokhoz tartozó, különböző körzetekből származó németek tevékenységéről. Május hónapban készülnek Bécs- ben megtartani a szudéta-németek általános “sereglését”: Nyugat-Németországból 100 ezer embert szállítanak oda és Lodgman von Auden lesz a vezérszónok. A “számüzöttek” egyesületének élén egy másik Führer áll —- Hans Krüger, Adenauer kancellár pártjának képviseletében. A “Times” nemrég tiltakozott az ellen, hogy Nyugat-Németország kormánya támogatja a revan- sista szervezeteket. Adenauer kancellár kormánya nem akarja elismerni Németország keleti határait. A revansisták ig.v uszítanak: “Előkészítjük az ifjúságot a német Kelet benépesítésére.” Nem holmi szüzföldekről van szó, hanem városokról és falvakról, amelyeket lengyelek vagy csehek népesítettek be; a “benépesítés” szó ilyen körülmények között háborút jelent. A franciáknak katonai szövetséget ajánlanak a revansista Németországgal, és Normandia vagy Burgundia fiatalsága előtt az a ragyogó perspektíva nyílik, hogy meghalhatnak Lipcsének vagy Drezdának a bonni kormány által való bekebelezéséért. Wroclaw- nak vagy az Elba parti Ustinak “Nagy-Németor- szághoz” csatolásáért. Miről mondanak le a németek Néhány francia újságban feltűnt egy közlemény, amit én fantasztikusnak láttam (egyébként a bonni francia szövetség egész története is elég fantasztikus): Adenauer kancellár a francia politikusok előzékenységének viszonzásaképpen hajlandó ünnepélyesen kijelenteni, hogy Németország örök időkre lemond Elzászról és Lotharin- giáról. Miért nem teszik mindjárt hozzá, hogy hajlandó lemondani Lille-ről, Nantes-ről és mindjárt Marseilleről is? Emlékszem, amikor 1938- ban az Oeuvre cimü újság azt bizonygatta a franciáknak, hogy Hitler Keletre készül benyomulni és sohasem érinti Elzászt és Lotharingiát. Nemrég Strauss ur, Nyugat-Németország hadügyminisztere (egykori hitlerista sturmführer) fogadta Crossman labourista képviselőt s arról beszélt neki, hogy a német hadsereget a NATO “MC—70” jegyű titkos terve értelmében, atommag-fegyverekkel látják el. Aligha növeli Franciaország biztonságát, ha uj esküdt barátai atomfegyverrel rendelkeznek s még a kisgyerek is meg érti, hogy a kardcsörtető Németország első helyre kerül Nyugat-Eurcpában, ha nem jön létre az atommentes övezetről, a részleges lefegyverzésről szóló megegyezés. Az első világnaboru idején jártam Reimsben, Verdunban, Arrasban. 1940-ben láttam, amint német hadosztályok vonultak be Párizsba. Mi meg tudjuk érteni a franciákat — nálunk százával voltak olyan romba döntött városok, mint Caen vagy Saint Nazaire s ezernyi Oradour. Láttam, hogy milyen gyorsan gyógyította meg sebeit Franciaország, láttam az újjáépített Normandiát, láttam hogyan virágzik újra a tudomány, technika, ipar s hogy megváltozott a falvak képe. Mindezt a nép szívós és lelkes munkájával érték el és a franciák bizony nem azért építették újjá városaikat, hogy azokat lövedékek és bombák harmadszor is porrá zúzzák. A francia nép mindenekelőtt békét akar, nem örülhet olyan szövetségnek, amely az oroszok és a lengyelek ellen irányul — hiszen még a legnagyobb fantaszta sem vélheti Adenauer kancellárt a béke galambjának. Mi erős és független Franciaországot akarunk, azért is, mert szeretjük ezt az országot és azért is, mert egy erős, független Franciaország — Euróna biztonságának támasza. Mi úgy gondoltuk és ma is úgy gondoljuk, hogy Franciaország nagy szerepet játszhat, ha elősegíti a két tömb békés közeledését és a háború kiküszöbölését; ha ilyen irányban dolgozik, akkor hü marad legjobb hagyományaihoz s megőrzi a békét önmaga és szomszédai számára. A francia nép ellenzi a “tengelyt” A “Bonn—Párizs-tengely” eszméje Franciaországban aggályokat ébreszt. Már nem is beszélek azokról a társadalmi körökről, amelyek nem helyeslik az uj kormány egész vonalát: de bátorkodom hivatkozni Francois Mauriac-ra, az Íróra és az emberre, aki tőlem távol áll, de akit mélyen tisztelek. Nem kommunista, hanem katolikus, mégcsak nem is mendesista, amennyiben De- Gaulle tábornokot támogatja. De ő aligha örvendhetett a “villámlátogatásnak”. Nemrég interjút adott az Echo der Zeit c. katolikus hetilap számára ; azt mondotta, hogy nincs benne ellenséges érzület a németekkel szemben, de aggasztják a “Németország újraegyesítésére” vonatkozó ama tervek, amelyekhez a bonni kormányzat ragaszkodik, mert azokban egy uj háború zálogát látja: “Végül is már volt egyszer nemzeti szocializmus és ezt nem könnyű elfelejteni. . .” Úgy vélem, hogy Franciaország közvéleménye, a francia nép még változtathat az események menetén. A legközelebbi hetek megmutatják, milyen útra tér Franciaország. Hinni szeretném, hogy ez az ut a francia népre oly jellemző józanság útja
