Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-19 / 8. szám

6

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, February 19, 1959

AHoGlAM én iAtOm

írja: ehn

Farm-élet Kanadában *

Talán tévedés lenne az a feltevés, hogy a legtöbb ember életében legalább egyszer felvetődik a gondolat, hogy jó lenne hátat fordítani a városnak, a zajnak, a rohanásnak, a fertőzött levegőnek, — egyszóval mindennek, amit a “város” magában foglal és kimenni falura, vagy tanyára földművelőnek.

Számos magyarázata lehet annak, hogy ilyen gondolat tényleg felvetődik az emberekben. Az egyik: az a tény, hogy előbb-utóbb a legtöbb ember belefárad a városi tülekedésbe. Legalább is átmenetileg. A másik: az, hogy a városi emberek nagy része nem ismeri a falu, a tanya, a földművelő nehéz életét, szünet nélküli küzdelmét a természettel. Nem ismeri a paraszti élet hátrányait, csak a városi élettől való szabadulás előnyeit látja. A harmadik: lehet, hogy évezredek után is megmaradt bennünk a vonzódás egy kis csirája az ősfoglalkozás, az anyaföldhöz való közeledés után.

Az első magyar kivándorlók százezreinek legnagyobb része sem azért jött Amerikába, hogy itt bányákban, acélgyárakban, műhelyekben öregedjék meg, hanem azért, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elég pénzt dolgozzon össze ahhoz, hogy visszatérjen a szülőföldjére és ott megvehessen egy darab földet, amelyen a családjával majd elgazdálkodhatik.

Személyes kapcsolatomat az anyafölddel a legnagyobb jóakarattal sem nevezhetem szorosnak. Gyerekkoromban a nyár folyamán, főként az isEl! MESSZE!! Ili MÉHKAS ÄT ; KESERVES KIÁliÁlllLáSI

Világos József régi amerikás és felesége, jószívű, testvéries érzésű öreg házaspár, keservesen ráfizetett arra, hogy jobb belátásuk ellenére, is, hallgattak jószivükre. Házukba fogadtak négy állástalan, pénztelen ujamerikás magyart, akik aztán szélhámos módon rutul becsapták és kizsarolták őket.

Világoséknak a Yorkville-ban, 515'^ East 118. utcában van házuk, amelyben bútorozott szobát adnak ki és ennek jövedelméből élnek. A magyar menekülteket, névszerint Juhász József, Sós Pál és nővére Rózsi, Karcsi Ottó, a 69. utcai református templom egyik női egyház tagja, hozta Vilá- gosékhoz és sirva könyörgött nekik, hogy vegyék be őket. Nem sejtették, hogy milyen szélhámosokat juttattak tető alá. De most már tudják, mert több, mint 1,000 dollár készpénzük bánja, ezenkívül néhány heti házbér és a sok ingyen ebéd, amelyeknek árával ezek a jómadarak elrepültek az épületből.

Mr. Világos nem tudta, hová forduljon bajával. Szégyelt mindjárt a rendőrségre menni. Magyar vádoljon be magyart? Felhívta hát az Amerikai Magyar Népszavát, de amikor ott megtudták, hogy miről van szó, rácsapták a telefonkagylót. Erre feljött a Magyar Szóhoz, elpanaszolni bánatát.

Szélhámos ígéretek

Mr. Világos előadta, hogy a társaság tagjai csak elvétve dolgoztak. Keresetükkel egymást segítették ki, őt inkább ígéretekkel tartották. Juhász József boxolónak adta ki magát, azzal hitegette, hogy rendszeresen trénel és boxol is, hogy boxolt már Chicagóban, Philadelphiában, New Brunsw'ickon és másutt is. El is vitte Mr. Vilá- gos+ a tréning helyre, de csodálatosan Juhász managere “éppen” sohasem volt ott.

Karcsi Ottó énekes, őt Barát színigazgató szerződtette és szerepeltette. Bejárták már a közeli városok magyarlakta helyeit, ahol Ottó fellépett, — ezt mondta Mr. Világosnak.

Sós Pál és Rózsi hébe-hóba gyári munkát végeztek. Hogy hol, azt Mr. Világos nem tudja. De azt tudja, hogy éjjelenként szorgalmasan jártak mulatóhelyekre, későig kimaradtak, úgy jártak haza a hajnali órákban. Fogalma sincs, hogy honnan volt minderre pénzük. Jóhiszeműségében még csak sejteni sem meri.

Közben mindegyik pénzt kölcsönzött tőle. Mr.

kólái vakáció két boldog hónapjában, hetenkint néhányszor elmentünk a “másik házba”, amelynek fő hivatása az volt, hogy az udvarán helyet adott apánk két hatalmas jégvermének. Úgy mellékesen volt kertje is, ahol a gyümölcsfák, a kis krumpliföld, a veteményes kert és nagy büszkeségünk: a mogyoró bokrok adtak némi alkalmat szerény “gazdálkodásra”, a természettel való ismerkedésre.

Földdel való kapcsolatom itt megszakadt egészen addig, amíg 1914 nyara Montrealban ért és a nyárral együtt ránkszakadt az első világháború. Pénzem nem volt, angolul nem tudtam, munkaalkalom a nagy kanadai városban sem termett minden bokorban, — röviden: helyzetem igazán nem volt irigylésreméltó.

A reményt, hogy valamiféle munkával megkeressem a létminimumot, nem adtam fel és addig jártam a munkáselhelyező irodákat, amig az egyik, Lánczy Tibor régi barátommal együtt, hajlandó volt egy távoli farmon elhelyezni. A gazdálkodás területére kiterjedő szaktudásunk iránt nem is érdeklődött és mindig az volt az érzésem, hogy ezzel a jótéteménnyel akart megszabadulni tőlünk, ami sikerült is. Megkaptuk a vasúti jegyet a farmhoz közeleső állomásig és tudomásul vettük, hogy a díjazásunk teljes ellátás és napi másfél dollár lesz.

Hétfőn hajnalban vonatra ültünk és dél tájban a jelzett állomásra érkeztünk, ahol a skót farmer szekérrel várt bennünket. Jó egy órai zö- työgés után megérkeztünk a farmra, ahol gazdánk élt feleségével és két szép leányával. Megmutatta a kis, különálló házikót, amely ottartóz- kodásunk alatt otthonunk lesz és jelezte, hogy a szükséges tisztálkodás után jöhetünk ebédelni a “nagy házba.”

Nem tudom, hány hold föld boldog tulajdonosa volt a gazdánk, de nekünk a kelletténél sokkal

Világos meg adott, mert az ígéretekben mindig ott voltak a nagy kilátások pénzszerzésre és hogy minden centet vissza fognak téríteni. Most aztán mind kereket oldott. Elmentek Világoséktól.

Sósék több, mint 100 dollárral tartoznak. Karcsi Ottó 25 dollár adóssággal és 3 heti házbérrel szökött meg.

De a legjobban Juhász József fonta be őket.

1,000 dollárnál többet kölcsönzött, azzal, hogy a boxolással sok pénzt fog keresni. Már alkudni kezdett a Világosék házára is, amit 19,000 dollárért meg akart venni, hogy valami üzletet kezdjen benne. Azt mondta, Cadillac kocsija van, amit Mr. Világos ugyan nem látott, de látott nála ékszereket, nyakláncot, 3 gyűrűt, 3 órát, női karperecét stb. Pénzt csak akkor látott Juhásznál, amikor ő adott neki kölcsönt. Amikor elment, Juhász 13 heti lakbérrel és koszttal volt hátralékban.

Juhász azt állította, hogy nagybátyja él Kaliforniában, aki azonban nem törődött vele. Azt mondta, hogy Magyarországon senkije sincs, ismerőseitől viszont megtudta Mr. Világos, hogy Juhász feleséget és gyermeket hagyott Magyar- országon. Ennek tulajdonította azt a levelét is, amit Juhász a Magyarok Világszövetségétől kapott Budapestről. Juhász már kétszer került kórházba szúrásból eredő sebekkel. Mindig más magyarázatot adott. Egyszer pedig azt mondta, hogy az FBI verte össze.

Mr. Világos nemcsak a pénzét szeretné visszakapni, hanem sajnálja azokat is, akiket ez a társaság ezután be szeretne csapni. Azért hozza nyilvánosságra ezeket az adatokat. Elmegy a rendőrségre? — kérdeztük Mr. Világost. — Még nem tudja, gondolkozik róla.

— Úgy mentek el a háztól, hogy még a szobakulcsot sem hagyták ott. Hogy lehet igy másnak kiadni a szobát? Hacsak a lakatot ki nem cserélem.

Mr. Világos érdeklődött ismerősöknél és megtudta, hogy volt lakóit látták imitt-amott a York- ville-ben; mint a Zsuzsi vendéglőben és más magyarok által látogatott helyeken.

Ellentmondás:

Egy hátralékos előfizető!

többnek látszott, különösen, amikor kiderült, hogy a “help” csak kettőnkből állott. . . Reggel,

— bocsánat: hajnalban négy órakor keltünk. Az első kötelességem a tehenek egy részének a megfej ése lett volna. Mindjárt az első reggelen nyilvánvaló lett, hogy mint “farm-hand” kevés tapasztalattal rendelkezem, mert egy csepp tej nem sok, de annyit sem tudtam kipréselni a számomra kijelölt tehenekből, aminek az eredménye az lett, hogy a tehenek a szó szoros értelmében lenéztek engem, a gazdánk pedig áthelyezett a ló-depart- mentbe. Másnaptól kezdődőleg reggelenkint a lovakat kellett vakarnom és szép fényesre kefélnem.

A bőséges reggeli után, szép idő esetén széna- betakaritással, esős napokon a végtelennek látszó kukorica földeken gyomlálással szorgoskodtunk. Különösen ez utóbbi egészen reménytelennek látszott. Ugv nagyjából kiszámítottuk, hogy ha minden simán megy és a hátunk bírni fogja, a tél beállta előtt talán a kukorica-föld egy negyed részét képesek leszünk tűrhetően kigyomlálni és a sorsra bíztuk, hogy mi lesz a gyomlálatlan háromnegyed résszel.

Az ebéd is bőséges volt, olyannyira, hogy a délutánokon különösen nem Ízlett a munka, amit ma sem csodálok, ha a kanadai nyár száz fokos hőségére gondolok. Éppen ezért a legjobban a vacsora ízlett, mert utána már semmi tennivaló nem volt. Még olvasásra sem volt alkalom, mert a számunkra kijelölt szerény viskóban csak egy nagyon nyomorúságos petróleumlámpa terjesztette halvány fényét ,de annál erősebb illatát.

így múltak a napok, amire elérkezett a várva várt vasárnap. A fejést — másnak — és a lóvakarást — nekem — aznap is el kellett végezni, mert tudvalevő, hogy úgy a tehén, mint a ló a napokra való tekintet nélkül kiköveteli, ami neki jár. Ettől eltekintve igazi pihenőnap volt, amire nekünk, amatőr farm-hand-eknek, nagy szükségünk volt. Reggeli után a közeli patakban úszkáltunk, amire — egy heti munka után és fürdési lehetőség hijján, — még nagyobb szükségünk volt.

Eddig csak úgy mellékesen jegyeztem meg, hogy a farmernek két szép leánya volt, de elárulom, hogy a hét folyamán ez a körülmény a kukorica-földnél, a szénabetakaritásnál, a fejősnél és a lóvakarásnál is jobban érdekelt bennünket. Ezért érthető, hogy a vasárnapi ebéd után minden figyelmünket arra összpontosítottuk, hogy mit csinál, hová megy a két szép leány. . .

Kanada is csak olyan, mint minden más ország és mint mindenütt másutt, itt is sétálni mentek. Mi is. Egy közeli kis cserjésben értük utol őket,

— “véletlenül”. Az ismerkedés, amely eddig csak abból állott, hogy naponta háromszor ugyanannál az asztalnál fogyasztottuk az ennivalót, gyorsan ment, olyannyira, hogy egy óra múlva azzal az Ígérettel váltak el tőlünk, hogy vacsora után ugyanazon a helyen találkoztunk — további beszélgetésre. (Nekem, angol nyelvtudás hijján, sokat kellett gesztikulálnom.)

Este minden ment mint a karikacsapás, a baj csak az volt, hogy ezen az első vasárnapon a kelletténél tovább beszélgettünk és a leánykák a kelletténél későbben kerültek haza. Ilyesmi nem lévén szokásos a csendes és szorgos farmon, ezért úgy a két leány, mint másnap reggel mi ketten, alapos leckéztetést kaptunk a gazdánktól, aki ama óhajának adott kifejezést, hogy a jövőben a leányai helyett a farm-munkára összpontosítsuk figyelmünket. Elismertük, hogy igaza volt, mert hiszen tulajdonképpen ezért fizetett bennünket.

A következő hét csak úgy mult el, mint az első: gyomláltunk, szénát gyűjtöttünk és én lovakat vakartam. Mire a várva-várt vasárnap elérkezett, a gazdánk leckéztetését régen elfelejtettük, sőt arra is törekedtünk, hogy azt a két leány is felejtse el. Törekvésünk sikerrel járt és az esti órákat ismét a cserjésben töltöttük. A leányok ismét elkésve kerültek haza. ..

Másnap reggel a gazda még a keservesen megszokott időpontnál is korábban ébresztett fel. Felszólított, hogy csomagoljuk be a cók-mókunkat, ami enyhén szólva, azonnal feltűnt. Kettőnket külön megreggeliztetett, utána szekérre ültetett és kivitt a már ismert állomásra. A 12 napi munkáért kaptunk fejenkint 18 dollárt, megváltotta a jegyünket és mire a meglepetéstől magunkhoz tértünk, a vonat robogott velünk Montreal felé.

így szépen induló, reményteljes farmer-karrierem derékban tört ketté és a mai napig soha többé nem volt alkalmam azt folytatni...

Mindez csak bevezetés ahhoz a történethez, amelyben az amerikai vándor farm-munkások életét szándékszom leírni és amire a következő lapszámokban “Akikről mindenki megfeledkezett” címen kerül sor.