Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-12-25 / 52. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Dec. 25, 1958 MÓRICZ ZSIGHOND ÉS A MAGYAR ŐRI PARLAMENT “Az ország érdekei...” vagy “a mi dicső mul- :u magyar népünk javát nézve” kezdetű beszélek, nagyhangú szónoklatok gyakran elhangzótok a Horthy-Magyarország parlamentjében. Hu- norosan és ugyanakkor mélységesen tragikusan s hatottak ezek a cikornyásan fogalmazott beszédek, amelyek hátterében mindig valamelyik íépviselő, egy pár földbirtokos, gyáros, vagy ragykereskedő érdekei húzódtak meg. Valójában az ország és a kizsarolt nép tényleges sorsának számbavétele helyett — üres szó- :séplés, személyi viták jelentették a “tisztelt láz” legfőbb tevékenységét. Móricz Zsigmond •észletesebben két alkalommal, 1927-ben és 1932- >én vette kritikus tolla alá ezt a jórészt üresfejü, éha és felelősségnélküli emberekből álló gyülekezetét. Fájt a nép, a szegények sorsáért aggódó rónak, hogy kik beszélnek és tetszelegnek a köziét irányítóinak szerepében. Nem tudta elhallgatni, hogy ezeket az urakat a szeretőjük ruha- rondja is jobban érdekli, mint az ország ügye. Isak addig volt érdekes a “képviselői” cim szá- nukra, mig megszerezték. Aztán a legkisebb lolguk is nagyobb volt, mintsem, hogy a nép soróval törődjenek. De még az ülésekre is csak hé- >e-hóba jártak el. 145-böl 29 Ezekről a részvétnélküli ülésekről irt keserű runnyal Móricz 1927-ben a “Tisztelt Ház” cimü iportjában. Jóformán üres termet talált, amikor belépett a parlamentbe. “.. .Még nem voltam benne, mióta ez a jelenlegi t. Ház él s tériszonyt kaptam, ahogy néztem, néztem az üres padmezőket. Volt ott néhány ur. A miniszter háta mögött ketten ültek. A Tisza István kifürészelt padja mögött, mégis hatan. Minden mezőnyben voltak négyen-öten, összehajolva. S minden négyöt ur külön társalgást folytatott. A szocialisták szónoka beszélt, mögötte is ültek jobbra ketten s balra is ketten. Még egy hátrább újságot olvasott. Megolvastam, hányán voltak, jelen, 29-en voltak. De ezek is csak testileg látszottak jelen levőnek, lelkileg mind valahol idegenben bolyongtak. — Hány képviselő van? — kérdeztem valakit, aki hivatalból jól ismeri a Házat. — Kétszáznegyvenöt. — S mindig ilyen kevesen vannak bent? — Ó, most még sokan vannak. Nagyon ritkán éri el a jelenlevők száma a huszonötöt.” ís az “ellenzék”? No, de hát hol voltak az úgynevezett ellenzé- iek, akik szót emeltek volna e szégyenletesen ongó üresség láttán? — kérdezheti az olvasó, tért voltak ellenzéki képviselők akkor is, persze, ogy voltak ilyen titulust viselők a t. Házban, lóricz Zsigmond is arra keresett választ, mi van z ellenzékiekkel. Megkérdezte ismerősétől, hány llenzéki van. A választ azonnal megkapta rá: “... Harminchat, illetve, harminchatan vannak, akiket nem kormányprogrammal választottak meg, de ezek közül legalább tiz kormánypártibb a kormánynál. Vagyis huszonöt ellenzéki képviselő van, már olyan, aki nem feledkezik meg a nyilvánosság előtt arról, hogy — ellenzéki. De hogy in pectore ki ellenzéki? azt nem tudni”. Mint látni ezek az ellenzéki urak se sok vizet avartak, márcsak azért sem, mert ők se nagyon írtak be a t. Házba. Egyébként igen jól érezték tagúkat. Hogyisne, amikor a képviselőség szá- íos üzleti lehetőséggel és egyéb haszonnal járt gyütt. No, meg szükség is volt rájuk a válaszok előtti porhintés végett, hogy az “ország kor- tányzásának demokratizmusa” nevű komédia iljes legyen. “...Néztem, néztem a ragyogó termet, a csillogó barna bőrhuzatokat, a hidegen, s mereven magasba szökkenő oszlopokat, a márvány falakat, s a magasban pókhálósán szőtt boltozatokat. Elhatároztam, hogy bejárok, mig valamilyen képem nem lesz arról, hogy is megy az ország szekere.” íme, ilyen gondolatokkal zárta sorait Móricz Zsigmond. Mert minden másról hallott, csak arról nem, amiről szeretett volna. Csendőr szurony és 90 ezer liter bor Ezután az írása után, öt esztendővel később, 1932-ben ismét kíméletlenül tollhegyre kapta a dicstelen társaságot. A “90,000 liter bor” címet viselő tudósításában nemcsak azt leplezte le Móricz Zsigmond, hogy mivel foglalkozik a képviselőház, hanem azt is: kik és hogyan jutottak be a parlamentbe. Méghozzá két olyan képviselő, mint a magát “baloldalinak” valló Ulain Ferenc és a jobboldali — a kormányt támogató — Berki Gyula. “Előbb Ulain beszélt. A képviselő fizetések leszállításáról volt szó. Ulain a legmagasabb erkölcsi szempontokat vetette fel. Beszéde formás volt és félelmes is volt, mert teljesen le akarná mondatni a képviselőket a fizetési igényükről. Legfeljebb azokra a napokra adna nekik napidijat, amikor tényleg részt vesznek a Ház munkájában. Aztán Berki Gyula beszélt, aki ábban az irányban szólott, hogy a képviselőknek éppen erkölcsi integritása megóvása szempontjából .. van joga és szüksége a fizetésre. Jiszta emberek kellenek a parlamentbe, és legyen vége a választási visszaéléseknek. Ulain beleszólt: — Az ön belügyminisztere csinálja. Egy kis vihar. Az Ulain hangja hasit: — Tudom, hogy ön is hogy lett képviselő. Csendőrszuronnyal jött be ön is. Berki riposztoz: — Az ön pártjából volt ellenjelöltem, aki egymagában kilencvenezer liter bort töltött az én választóimba. Ebből viharcsengős vita kerekedett. Ulain később felállt és személyes kérdésben szót kérve, egy államtitkárra hivatkozott, aki szintén hetvenötezer liter bort folyósitott egy választáson. Berki Gyula szintén személyes kérdésben kért szót, s megmagyarázta, hogy az a bizonyos ellenjelölt az ő 502 választójának fejenként 20 pengőt ajánlott fel. A választók hozzáfordultak, hogy mit tegyenek, s ő azt mondta nekik: “A kisgazdatársadalom mai nehéz helyzetére való tekintettel azt ajánlja, hogy csak fogadják el a pénzt”. El is fogadták, s 501 választó őrá szavazott.” Mikor pedig a szópárbaj befejeződött, a két “halálos elenség” — mintha semmi sem történt volna — békésen összeölelkezett. Megveregették egymás hátát és kedélyes beszélgetésbe kezdtek. A másfél tucatnyi ur — akik jelen voltak — sziporkázó hangulatban törölgették arcukról a nevetés nyomán keletkező könnyeket. Majd lássan, komótosan a büféhez sétáltak a képviselők és a “jó megérdemelt” munka jutalmául ki feketét, ki bort, vagy mást fogyasztott. Kitűnő légkör! Telik is miből iszogatni, hiszen csekkfüzetek, kövérre tömött pénztárcák lapulnak a zsebekben. Papp Mihály és Varga Julianna esete Itt bent a parlament, és az őket körülvevő gazdagság, fényűzés falain keresztül nem hallani a nyomorgók jaj kiáltásait. De ha el is érne hozzájuk a szegények, a nélkülözők hangja, legjobb esetben is egy-két szemfényvesztő jótékonyság telne az erejükből. Legtöbbször azonban még erre sem. Ugyanakkor azoknak a képviselője, aki az utolsó csepp vért is kisajtolná a parasztból, a munkásból, álszenteskedő képmutatással kijelenti : “Nem akarok proletárt látni ebben az országban”. Móricz “A pénzügyminiszter szava” cimü tudósításában válaszolt az országgyűlésen felszólalt pénzügyminiszter kijelentésére. Két példát állít a velejéig hazug szavakkal szembe: “... Első példám az, hogy a napokban felkeresett szülőföldem egyik kis falujából, Marosligetről, Papp Mihály atyámfia. Nyolcholdas kisgazda. Arra kért, hogy szerezzek neki valami napszám-munkát. — Miért jött maga Budapestre? Hiszen magának háza, földje, jószága van? — Azért jöttem kérem, mert a tehenemet, meg a két tinómat elhajtották adóba. Igen, de nem tudták eladni, hát a végrehajtó visszahajtotta, hogy azt nekem kell tartanom, amig az állam el nem tudja adni. Igen, de én meg, mig odavótak az állatok, rögtön eladtam a kis takarmányt, mert nem vót liszt.. . Most osz- tán feljöttem Pestre, hogy megkeressem az adóra valót. — Mennyi adót fizet? — Ligeten ötvennyolc pengőt, Uszkába hetvenkét pengőt. Igényelt három hold földért most kellene százharminc pengőt. Azután legelőbér négy állat után, egyenként tizenkilenc, kantartás háromötven, pásztornak élet, bokorpénz hétötven és a többi négyszázhat negyven pengőfillér. Igen, de adóssági kamat is van kétszázhetvenkét pengő, összevissza hat- százhetvennyolc pengő negyven fillér kész- kiadás. — És mennyit hoz a földje? — Hoz négy-öt mázsát jó esztendőben. — De hiszen magának akkor annyi se terem, amennyi készkiadása van közterhekre. — Annyi nem terem! Azért jöttem most is deres fővel Pestre, hogy kikeressem a külön- bözetet. Nem bánnám, mán csak haza tudnék jutni a családomhoz, öt gyerekem van otthon. Csak legalább annyi munkám lenne, hogy az útiköltséget megkeressem, mert úgy mégse akarnék hazamenni, mint a múlt hónapban egy ember tőlünk, gyalog négyszáz kilométerre. Jött vagy két hétig...” S hallgassuk csak meg, hogy szól a második példa: “. . . Kecskemét pályaudvarán leszállóit a múlt hetekben egy betegségből gyógyuló szegény nő, Varga Julianna. Kiskunfélegyházára igyekezett volna, de nem volt több pénze, csak éppen Kecskemétig. Kiskunfélegyháza még 30 kilométer, betegen nem birt gyalog menni, hát hozzáfogott kérni, 1.20-at az emberektől. Senkinek sem volt, s eligazították a városházára, a polgármesterhez, akinek előadván nagy baját, az meg is szánta, s kiutalt neki 1.20-at a város szegényalapja terhére.” Ez volt a régi világ, s az agyonreklámozott t. Ház. Kár, hogy Móricz Zsigmond nem érhette meg, mikor népünk, a történelem e levitézlett figuráit kisöpörte a parlamentből, a hatalomból. Kár, hogy nem Írhatott végre azokról az országgyűlésekről, amelyeken azok foglalnak helyet, akik valóban a népet képviselik. Ebben a parlamentben bizonyára jól érezte volna magát és azt hallotta volna, amiért hiába járt régen a parlamentbe: a nép hangját. M. J. A Legujabbkori Történeti Muzeum a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulójára 1959 márc. 21-re EMLÉKKIÁLLÍTÁST készít Ez alkalomból a muzeum kéri mindazokat, akiknek a Magyar Tanácsköztársaság történetével kapcsolatos Írásos vagy tárgyi emlékeik vannak, a Tanácsköztársaság valamelyik jelentős eseményében résztvettek, a Vörös Hadseregben harcoltak, anyagaikat vagy visszaemlékezéseiket juttassák a múzeumhoz, vagy erről értesítést küldjenek Legujabbkori Történeti Muzeum Budapest, V., József nádor tér 7, vagy a Magyar Szó kiadóhivatalához ! Magyarország |
