Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-04 / 49. szám

14

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, December 4, 1958

'T-W T T TT T V

Uitközhen

—> — Sánta Ferenc elbeszélése —

■ ^ ^ »■ A it, A A J

PAPP SÁNDOR hátradőlt a bakon, és egész hasáig húzta a gyeplőt, és rászólt a lovakra: Hó, Lámpás, hó Szúnyog, hóóó! Megállította a szekeret. A lovak tekergették a nyakukat, dobbantottak a lábukkal, aztán odahajtották egymáshoz a fejüket. Sándor tenyerével rátámaszkodott az ülésre, hátrafordult és megszólította a gyalogos embert.

— Tessék felülni, ha a városba tart. . . Elviszem egy darabig.

A gyalogos nagyon elmélyedhetett a gondolatában, mert megtorpant a hangra. Úgy nézett fel, mint aki hirtelen bajba került és tekintget, hogy merre futhat. A szekeres emberre is csak a kalapja alól pislogott, s olyan volt a hangja, mintha bocsánatot kérne.

— Köszönöm, de majd elmegyek valahogy. . . Köszönöm, jó ember.

Máskor, ha igv szóltak, Sándor megvonta a vállát és a lovak közé csapott: Na, indulj, ez nem megy messzire! De ennek az embernek a szava- járásán és egész viseletén meglátszott, hogy városba való, élhetetlen. Gondolta, megbátoritja még pár szóval. Leugrott a szekérről,, ostorát be- esusztatta a hüvelyébe és nekifogott igazitani a pokrócot:

— Tessék csak felülni, jobban eltelik az idő és mindjárt odahaza lesz.

A vándor topogni kezdett, mint aki nem tudja, mit csináljon. Nézte a szekeret, nézte a parasztot, s végül köröskörül a vidéket is. Aztán, mint aki nagyon elszánja magát, megindult a kocsi felé. A zsákját hátradobta, és felkapaszkodott az ülésre.

— Mehetünk ? — kérdezte Sándor, amikor maga is felült és kezébe vette a gyeplőt.

— Hogyne kérem, köszönöm. Tessék indulni.

Sándor a lovak közé csapott, elindultak.

Gyönyörű idő borult a földre. A nap áldozóban

járt, s ami sugarát megtartotta eddig, azt most özönnel szórta a földre. A levegőben fecskék cikáztak. Olyanok voltak, mintha bukfencet hánynának a napsugarakon. Köröskörül érett volt a föld. Kicsi, fiatal szellők kergetőztek. Végighemperegtek a búza tetején, s beszaladtak a kukoricásba. Sándor nézte, simogatta szemével a tájat. Addig, mig kiszaladt a száján:

— Szép ez a világ. . .

Mintha más szólt volna, úgy riadt a maga hangjára. Megfeledkezett a vendégről s most szép tisztességtudóan odaszólt hozzá. — Nézze, ugye milyen szép?

Az ember felnyúlt a nyakához és a gallérját- kezdte hajtogatni, mintha az egész kabátot az arcára akarná huzni. Mintha fagyot fújna, olyan volt a hangja.

— Már akinek tetszik kérem.

Sándor belérántott a gyeplőbe. Nem volt szándékában, de megmozdult a keze. Harag szállt rá, akkora, hogy alig tudta tartani a hangját.

— Magának mi nem tetszik?

Még mindig a kabátját hajtogatta, aztán a kalapjához nyúlt és lehúzta egész a homlokára.

— Nekem ?

—> Magának! Mi nem tetszik?

Az utas zsebre tette a kezét. Sándor épp olyannak látta, mint egy meredt, csúnya baglyot, ha kiteszik a napra. Kalap és gallér között éppen hogy a szeme és a szempillái, ahogy verdesett velük.

— Rendben van kérem. Csak nézze, ha annyira tetszik. — Aztán hozzátette még, de nem volt meleg a hangja, s a szavak mintha jégbe ölték volna őket, úgy kopogtak: — Gyönyörű itt minden kérem.

De akkor már Sándor lelkében simogató meleg ünnepelt. Amilyen hirtelen szűnt, olyan gyorsan szállt vissza a kedve.

— Merre jár itt, gróf ur?

Csend lett. Olyan csend, mintha a lovak is a levegőben járnának. Mintha köröskörül az egész világ megállana, elfojtaná a hangját és a fülét tárná. Félszennnel látta, hogy az ember felkapja a fejét, s összébbrántja magán a kabátot. Olyan sokáig hallgatott, hogy Sándor attól félt, választ sem kap már. De megszólalt:

— Maga ismer engem?

— Én igen! — mondta Sándor és felegyenesedett ültében. Elővetette a dózniját, csendesebbre

fogta a lovakat, és elkezdett cigarettát sodorni. Nem kérdezett többet. Hagyta, hogy a gróf válaszoljon tovább.

— Ismerősöknél voltam. Még mindig akadnak becsületes emberek.

— Ez igaz. S egyre többen lesznek. — Már rágyújtott Sándor, hátra fújta a füstöt a szélnek. Olyan érzés fogta el, mintha minden porcikája szájat nyitott volna és beszélni akarna. — Hát lovat nem adtak?

— Miféle lovat, kérem?

— Hát azok a becsületes emberek. Hogy ne baktasson igy zsákostul az országutakon.

Egymásra néztek. Sándor egyenesen a gróf arcába. Az lecsusztatta róla a szemét, az ostor nyelére nézett, onnan a lovak hátára, mint aki nem tudja, mit csináljon a tekintetével. Sándor odaszólt gyorsan:

— Azért ne búsuljon, lássa, máris mennyit haladtunk.

Hagyta, hogy szaladjanak a lovak. Nem is kellett biztatni őket, mert érezték, hogy hazafelé járnak. Hallgattak. Egy darabig Sándor is, a gróf is. Aztán Sándor szólalt meg újból.

— A felesége hogy van ?

A gróf tartotta szájában a szót, amig kieresztette magából, s akkor se szívesen, csak úgy tes- sék-lássék válaszolt.

— Köszönöm, jól érzi magát.

— Nem volt rossz asszony.

— Hát igen . . .

— Csak magyarul nem tudott, éppen.

— Már tud, kérem!

— Tud?

— Tud!

— Megtanult volna?

— Meg!

Valamelyik porcikája megint szólni akart, és Sándor hagyta, hogy beszéljen.

— Hát akkor maguk is jól jártak ezzel a nagy fordulással. Tiszta haszon volt.

— Az kérem az. . .

— Micsoda ?

— Hogyhogy micsoda. . . ?

Sándor mélyet szívott a cigarettájából, aztán meglóbálta az ostorát.

— Hát hogy mi volt haszon. . . ?

— Maga mondta kérem,, hogy ez a fordulás. . .

— Jól van. . . Arra értettem én is. S megtanult?

— Magyarul?

— Magyarul.

— Mondtam kérem, hogy.meg!

— Na lássa!

A gróf maga elé nézett, s bajuszát rágcsálta. Sándor pedig szerte a széles határra. Ahány pillantás, annyi sziliben játszott a vidék. Valahol énekeltek, s olyannak tetszett, mintha a föld dalolna, Sándor ránézett a grófra.

— Maga ismeri?

— Mit?

— Ezt a földet.

A gróf megnedvesitette az ajkait, s megmozgatta a nyakát, mintha a gallérja alá mászott volna valami. Úgy válaszolt, mintha minden egyes szót kipréselne a fogai közül.

— Ezt a földet kérem, még a nagyapám örökölte.

— A nagyapja?

— Az.

— Améket a szeretője ölt meg, ugye?

A gróf hallgatott, bebújt a ruháiba, csak a válla emelkedett a lélegzéstől.

— Csak azért, mert ha ismerte ezt a földet, akkor rizst mér nem vetett?

— Mért nem vetettem?

— Az, az, mert tudni kellet volna. Itt jobb terem, mint Japánban. Maga nem tudta?

— Nem!

— Na lássa! A Balog Dani tudta, mondta is a maga apjának. Ismerte?

— Nem.

— Hát a fiára emlékszik? Balog Janira. Az istállóban volt a parádés mellett.

— Nem emlékszem, kérem!

— Ő emlékszik magára, emlegeti is mindig. . . Szóval ők csinálják a rizst, apja meg a fia, ketten vezetik a rizsgazdaságot. Olyan is az, hogy az ország csodájára jár.

— És jobb a külföldinél! Ki mondta ezt magának kérem ?

— Utoljára a miniszter, Csikós Józseféknél. De én aztán eljöttem, mert dolgom volt. Maga ismeri ?

— A minisztert ?

— Azt.

— Nem kérem, én nem ismerem.

— Na lássa, Csikós József ismeri.

Megint csak elhallgatott a gróf. Sándor most már másfelé terelte a szót. Azt kérdezte:

— Rég nem járt mifelénk, gróf ur. Biztos azért, mert sok a dolga.

— Igen kérem, nekem nagyon sok a dolgom.

— Külföldre utazgat-e mostanában, mert azt mindig szerette?

— Én mostanában nem utazok külföldre. Gyárban dolgozom kérem, hegesztő vagyok. Hegesztő!

— Szép szakma, becsületes munka. Az én fiam is az, már két esztendeje. Magának mennyi a százaléka ?

— Megcsinálom kérem a száz százalékot. ..

— Az szép, mert az én fiam is annyit csinál, s mondja, hogy neki kell feküdnie, ha tartani akarja. Maga is nekifekszik?

— Neki.

— A munkának?

— Annak kérem, a munkának.

— Nem is rossz az. Úgy lesz ember az ember. De az én lányom inkább külföldre ment. Maga nem volt mostanában?

— Mondtam, hogy nem!

— Az kár. Mert Kínát érdemes lenne megnézni! Maga nem járt ott?

— Nem kérem, én nyugaton jártam.

— Németországban?

— Ott is.

— Az is szép. A Fehér Juli meséli, tudja Julinak a fia, aki kastélyos volt az öreg gróféknál. A fiú meséli, mert nemrégiben kinn volt egy pár hétig. Mondja, hogy szép ország, s Berlin a legszebb. De Szabó Gyuri azt mondja, Moszkva még szebb, és Leningrád még annál is gyönyörűbb. Maga látta?

— Nem láttam, kérem.

— A Szabó Gyuri látta, s neki elhiheti.

Fák alá értek, szekeret, autót is kerülgettek és Sándor lehajtott egész az ut oldalára. Szaladtak a lovak, játszadozott felettük az árnyék. A szellő mozgatta a fák leveleit.

— Az édesanyja hogy van?

— Az jól van kérem. Nincs Magyarországon.

— Nincs?

— Nincs.

— Azért van jól ?

— Azért!

— Akkor maga rosszul van?

Olyan gyorsan fordult feléje a gróf, hogy Sándor azt hitte, mindjárt leesik a szekérről. A szája széle remegett, s valósággal kiszaladt belőle a hang.

— Rosszul vagyok. Ezt kérdezte kérem? Utálom ezt az életet. Érti? Koporsó, melyikbe bezárták az embert, amig megdöglik. Utálom ezt az országot. Érti, kérem?

Sándor is feléje fordult, és belenézett a gróf szemébe. Úgy guvadtak előre a szemgolyói, hogy majdnem kiestek az arcából. Csendesen rászólt.

— AzJbaj! Úgy nehéz élni. . . Mikor a határ a magáé volt, nem utálta.

A gróf levette a kalapját és ujjaival a haját turkálta. Olyan volt éppen, mint egy részeg ember. Susogott maga elé s egyre hajtogatta, mintha sohase érne a végére:

— Meg kell dögleni! Elevenen megdögleni, mint egy koporsóban!

Sándor cigarettát sodort, s amikor megnyálaz- ta a papirt, újból megkérdezte:

— Mikor földje volt ezer holdjával, akkor tetszett, ugye az ország? Nem mondta, hogy már akinek tetszik. Mér nem ment ki az anyjával, az jól van!

— Igen, ő jól van, anyám jól van, az én anyám . .. ! Megszökött tőlem, s én itt vagyok. Vénség létére elment a szeretőjével, az én pénzemmel. Az én pénzemet vitte el, az anyám!

—- Jó kis család — mondta Sándor, s a lovakat beljebb kanyaritotta az útra.

A zsák háti-arázódott egész a szekér végébe, s a gróf hátralépett érte. Betette az ülés alá, aztán ült szó nélkül, mint a beteg ember. Kalapját behúzta megint a homlokába, gallérját az arcára hajtotta és összefogta két inas kezét. A csókos gróf! Igv hívták mindenfelé. Asszony vagy leány, ha látta, messzire kikerülte.

Már közel jártak az úthoz, ahol elválnak egymástól. Lassan bucsuzkodni kezdett Sándor:

— Na, szedje magát gróf ur. Én itt eltérek, s ha ismét erre jár, ne jöjjön ilyen fényes nappal.

A nap éppen a szemébe sütött Sándornak, ahogy a dülőutra betért. Hosszú jegenyék őrizték kétfelől a földeket, s mögöttük ringott, aránylóit a vetés.