Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-11-27 / 48. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Nov. 27, 1958 12 AZ ŐSZIRÓZSÁS FORRADALOM ÉVFORDULÓJÁRA Negyedik esztendeje tartott már a világháború, mérhetetlen szenvedést zúdítva az egymás ellen uszított népekre. S amint hullottak az emberek és nőtt az éhség, a dolgozó tömegek és a “felső tízezrek” ellentétei is fokozódtak. A háború vége felé Európa-szerte forradalmivá vált a helyzet. A háborús gyötrelem és vérhullás Magyarországon is a végsőkig fokozta az elkeseredést és a gyülöltséget a fennálló rend ellen. A gyárakban szigorú katonai fegyelmet vezettek be, az ellenszegülőket pedig tömlöcbe zárták vagy a frontra küldték. Gyakori volt a hatvanórás munkahét. Vasárnap is dolgoztatták a népet. Eltörölték a gyülekezési jogot és a munkások sztrájkjogát. A sajtószabadságot korlátozták. A városokat éhínség fenyegette, a munkaerő hiánya miatt a mezőgazdasági termelés teljesen lezüllött. A paraszti törpegazdákat és a proletár sorú földmunkásokat arra kényszeritették, hogy csekély bérért a nagybirtokokon dolgozzanak. Amikor lazulni látták a fegyelmet, katonai zubbonyba öltöztették őket. Az állandó rekvirálás kirabolta a parasztságot. A fáradtságtól, éhségtől legyöngült tömegek közt járványok törtek ki. A só, a gyufa, a petróleum vagy a cukor uzsoraárát a kisember már nem tudta megfizetni. Az értelmiség és a kispolgárság helyzete is aggasztó volt. Ugyanakkor a maroknyi tőkés és földbirtokos mérhetetlenül meggazdagodott. Nem csoda hát — s a helyzet óhatatlanul megkövetelte —, hogy a munkások, a földre áhítozó parasztok, az értelmiségiek és a kispolgárok vala- rninő kiutat kerestek. Annál is inkább, mert Magyarországon ekkor még egyetlen alapvető társadalmi és politikai kérdés sem volt rendezve. A negyvennyolcas szabadságharc bukásának velejárójaként 1867-ben — a kiegyezéssel — csak felemás módon oldódtak meg vagy éppen tovább bonyolódtak a föld, a függetlenség és a nemzeti ellentétek problémái. tS most mindezt megtoldotta még a háború befejezésének és a polgári demokratikus szabadságjogoknak a követelése. Az 1917-es februári orosz polgári demokratikus forradalom hirei csak siettették és biztosabb irányba terelték az útkeresést és a munkásosztály magáratalálását. A budapesti fegyverkovácsok áprilisi, a szénbányászok-májusi, a negyvenezer vasutas országos sztrájkja, majd a háború kitörése óta először ünnepelt május elseje — mindmind már a közelgő vihar előszele volt. S amikor 1917 november 25-én a százezernyi munkás fölvonult Budapesten, hogy kifejezze rokonszenvét a Nagy Októberi Szocialista Forradalom iránt, és arra kényszerítse a kormányt, hogy igazságos békét kössön Oroszországgal — képzeletében, ha ködösen is, ha nem kiforrottan is, de már a szocializmus vágya rejtőzött. Az itt elfogadott határozat a “béke és demokrácia, föld és kenyér, szabadság és egyenlőség” követelését hangoztatta, de a munkások soraiban már fölzengtek ezek a jelszavak is: “Éljen a szociáldemokrata forradalom!”, “A magyar proletárság tanuljon az oroszoktól!”, “Éljen a Katona- és Munkástanács!” Az uralkodó osztályok megzavarodva álltak az események torlódásában. IV. Károly király az uralkodó osztályok számára elfogadható béke megkötésével, szociális intézkedésekkel és a választójog kiterjesztésével akart úrrá válni a tömegek nyugtalanságán. De gróf Tisza István miniszterelnök — egyben a nagybirtokosok és nagytőkések érdekeit képviselő Munkapárt vezetője — szerint vaskézzel kell letörni a tömegmozgalmakat, s ki kell tartani a németekkel kötött katonai szövetség mellett. Ifj. gróf Andrássy Gyula Alkotmánypártja és gróf Apponyi Albert Függetlenségi pártja nem osztotta egyértelműen Tisza bizalmát a németekben, s a belpolitikában is szükségesnek tartott bizonyos engedményeket, de a lényeges dolgokban egyetértett Tiszával. A föld- birtokosoknak és tőkéseknek egy másik, kisebb csoportja — gróf Károlyi Mihály vezetésével — a monarchiát megtartva, de a németbarátságot elvetve, egyersmind szociális reformokat és általános választójogot ígérve akart az események élére állni. Ez a program megfelelt a haladóbb városi liberális (szabadelvű) polgári és kispolgári rétegekének és a demokratikus városi értelmiségnek is. A liberális polgári körök irányitói ugyanis fölismerték, hogy Tisza politikája immár nemcsak a tömeghangulattal, hanem a megváltozott erőviszonyokkal is ellenkezik. Azt is belátták, hogy a [Tisza képviselte hajthatatlanság csakis a forradalom esélyeit erősiti. De szembe kellett fordulniuk a nagybirtok és nagytőke uralmon levő kormányzatával azért is, mert ez akadályozta politikai és gazdasági érvényesülésüket. Az uralkodó osztályok két rétegének e merőben kétféle politikai elképzelése élesen szemben- állt egymással. Károlyi Mihályék, hogy az általuk képviselt parlamenti kisebbség súlyát megnöveljék a parlamenten kívüli többséggel, szövetséget kötöttek a Szociáldemokrata Párttal is. ők egyszerre akarták felhasználni és “törvényes” vágányra vezetni a tömegmozgalmakat. Az akkori helyzetben a Károlyi-párt célja haladó volt, noha programja nem elégítette ki teljesen a tömegeket. De ne feledjük: ekkor még nem volt olyan magyar párt, amelynek programja és cselekvése a nép legszélesebb rétegeinek érzéseit és érdekeit teljesen kifejezte volna. A Szociáldemokrata Párt még ebben a helyzetben sem vállalkozott rá, hogy megkísérelje a forradalmi ut keresését, hanem megelégedett az ellenzék másodrendű szerepével s ebben is a második hellyel. A tömegmozgalmak és a haladó ellenzék — a Károlyi-párt, a Szociáldemokrata Párt, a Vázso- nyi-féle Demokrata Párt, Jászi Oszkárék Radikális Pártja és a Keresztény Szociális Párt, amelyek 1917 junius 6-án választási blokkot alakítottak — 1917 május 23-án már el tudták érni, hogy Tiszát menesszék a miniszterelnöki székből s uj kormány alakuljon gróf Esterházy Móric vezetésével. (Ebben a blokk részéről Vázsonyi Vilmos és gróf Batthányy Tivadar vett részt.) De hogy- a követelt szociális reformokból valami meg is valósuljon, azt már nem tudták kiharcolni. Sőt, 1917 júliusában — amikor a németek győzelmet arattak az orosz fronton — Esterházy helyét a konzervatívabb Wekerle Sándor vette át, s vele lényegében visszatért a Tisza-féle irányzat. 1918 áprilisában menesztették a Károlyi-féle törekvéseket képviselő minisztereket is, és úgy látszott, hogy az uralkodó osztályok szárnya győzött. De ez csak a felszín csalóka látszata volt. Mert igaz ugyan, hogy a Szociáldemokrata Párt segédkezett az 1918 január 18-án kezdődő országos politikai sztrájk leverésében, és a Horthy parancsnoksága alatt álló cirkálóknak és német tengeralattjáróknak sikerült a cattarói felkelést (1918 február 1.) letörniük, de már a sok helyütt megalakult munkástanácsok működését nem bírták megakadályozni, sem a felszínre csapódó megannyi ellentét hullámait elsimítani. De nem is lehetett másképp. A munkások forradalmat követeltek, az egész nép békekötést és uj kormányt akart. Az erjedésnek egyik fontos eleme volt, hogy a Szociáldemokrata Párton belüli ellenzéki csoport — Rudas László, Alpári Gyula, László Jenő, Hamburger Jenő, Landler Jenő és Nyisztor György vezetésével — egyre forradalmibb felfogást képviselt. Ebben is megmutatkozott a tömegmozmal- mak nyomása. De fordítva is áll a tétel: a munkásosztály balratolódásában ugyancsak egyre érezhetőbb volt az ellenzék hatása. A szociáldemokrata párti baloldalon kívül fontos erjesztő szerepük volt a Szabó Ervin köréhez tartozó forradalmi szocialistáknak (Korvin Ottó, Sallai Imre, Ducsinszka Hona, Mosolygó Antal) és a Ma cimii folyóirat baloldalának (Révai József, Romját Aladár). Nagy szerepet játszottak az Oroszországból hazatérő hadifoglyok is. Már 1918 májusában Pécsett katonai lázadás tört ki, s ezt a Mecsek vidéki bányászok is segítették. A hadseregben a fegyelem egyébként is egyre bomlott. Lukachich Géza altábornagy, aki egykor Budapest városparancsnoka volt, emlékirataiban megjegyzi, hogy csupán május havában a fővárosban kevés híján 21,000 büntető eljárás folyt a hadseregben. 1918 első három hónapjában a katonaszökevények száma majdnem 45,000 volt. Egy másik krónikás, Pilch Jenő Írja: “Julius és augusztus az éhezés hónapjai voltak, mert sem hús, sem kenyér nem volt... Voltak csapatrészek, amelyek hátulról a harcolók első vonalába szöktek, mert itt legalább némi eleséget kaptak.” 1918 júniusában rálőttek a béremelést követelő MÁVAG-gyári munkásokra. A munkásosztály — Landler Jenő gyújtó szavára — országos sztrájkkal válaszolt. 1918 szeptember 29-én Bulgária fegyverszünetet kért, és három héttel később — 1918 október 17-én — Tisza kénytelen volt elismerni az országgyűlésben, hogy a központi hatalmak elvesztették a háborút. Október 23-án a Wekerle-kor- mány lemondott, de a konzervatív körök még mindig elég erősnek hitték magukat. Elutasították Károlyi programját, amelynek főbb pontjai ezek voltak: önálló, vagyis Ausztriától elszakadt, független Magyarország, az ország demokratizálása, szociális reformok, megegyezés a nemzetiségekkel. A konzervatívok nem Károlyit,' hanem valamennyi párt közös kormányát, nem a radikális engedményeket, hanem a régi hatalom megtartását akarták. Nem akarták észrevenni, hogy az idő elrohant felettük. Október 29-én a király gróf Hadik Jánost nevezte ki miniszterelnöknek. Ebben a helyzetben e kinevezés pusztán személy- cserét, az ország hangosabb követeléseinek elutasítását jelentette. Károlyi Mihály világosan látta a közhangulatból : a polgárságot együtt a történelmi osztályokkal most már az a veszély fenyegeti, hogy minden hatalmat kiejt a kezéből. E válság tudatában úgy lépett fel a konzervatív irány ellen, hogy egyúttal megelőzze a forradalmat. Október 25-én Károlyi megalakította a Nemzeti Tanácsot, melyben Hock János baloldali ellenzéki papképviselő elnökletével a Károlyi-párt, a szociáldemokraták és Jászi Oszkárék pártja vett részt. Programjuk sok haladó vonása ellenére sem ment túl azon, hogy a monarchia alakuljon át liberális (a feudalizmust ellenző, tőkés érdekű) monarchia vá. A program hitet tesz az ország függetlensége mellett, de nem mondja ki a Habsburgok trónfosztását. Megvalósitandónak hirdette a polgári szabadságjogokat és a nemzetiségek önrendelkezési jogát, de ragaszkodott az ország határaihoz. Földhöz akarta ugyan juttatni a parasztságot, de a feudális eredetű nagybirtokrendszer felszámolásáról nem szólt. Hangsúlyozta a szociális reformok szükségességét, de csak nagy általánosságban. A tömegek mindezt akkor még nem látták, s a Károlyi-programból csak az uralkodó renddel szembeszálló ellenállást olvasták ki. Azt hitték, hogy ha Károlyi kerül a hatalomra, megdől a gyűlölt régi rendszer. Egymást érték a tüntetések. Október 28-án, amikor a tömegek a budai várba vonultak fel, hogy kiharcolják Károlyi miniszterelnökségét, a Lánchidnál beléjük lőttek. A véres lánchidi csata azonban nem félemlitette meg őket. Másnap az üzemekben félórás sztrájk volt, s a rendőrök egy része a Nemzeti Tanács mellé állt. A Soroksári úti fegyvergyár munkásai fölfegyverezték magukat, az ellenük küldött detektívek pedig átálltak a munkásokhoz. A hadiflottában és a hadseregben katonatanácsok alakultak, s ezek egyre inkább a szociáldemokrata baloldal szándékai szerint határoztak és cselekedtek. Október 30-án még több és még hevesebb tüntetésre került sor. Az Astoria-szállóban, ahol a Nemzeti Tanács székelt, állandóan nagy tömeg tolongott, amelyet — az egyik szemtanú szerint — “inkább csillapítani, mint lázitani kellett”. Estefelé a Katona- tanács utasítására a tömegek a Keleti pályaudvarra vonultak, s a már bevagonirózott, frontra irányított katonákat rábírták, hogy álljanak melléjük. Visszafelé jövet elfoglalták a terézvárosi telefonközpontot, és benyomultak a városparancsnokságra. Éjszaka a legfontosabb középületeket is megszállták. Reggel a budapesti munkásság sztrájkba lépett. A forradalom győzött. A sapkákon ott virított a híressé vált őszirózsa. Károlyit még aznap miniszterelnökké nevezték ki. Az uj kormányban a szociáldemokraták is részt vettek. Károlyi, aki dúsgazdag mágnásból, földbirtokosból lett liberális politikus, az események sodrában demokratává s végül republikánussá, az októberi napok egyik pozitív alakjává vált. A polgári demokratikus forradalom nem irányult a burzsoázia hatalma ellen. Földosztást, a polgári demokratikus szabadságjogok megteremtését, az ország függetlenségét és a békét tűzte zászlójára. Ezeknek a feladatoknak a megoldása is sorsdöntő volt, s a munkás-, katona- és paraszttömegek, amelyek a forradalmat győzelemre vezették, e tettükkel örökre beírták nevüket a történelembe. Az 1918-as októberi forradalom győzelme — kedvező körülmények esetén — megteremthette volna a föltételeket a feudális uralkodó osztályokkal való szakításra, az ország függetlenségének kivi vására: lényegében a 48- ban meghirdetett, de 67-ben elvetélt program megvalósítására. 1918 októbere azonban nem valósította meg programját. A hatalmat ugyanis nem a győzelmet kiharcoló tömegek vették a kezükbe, hanem a Nemzeti Tanács, amely pedig nem akarta a forradalmat. Ezt az magyarázza, hogy a tömegek bíztak a Nemzeti Tanácsban és a kormányban, 3 a nagy lelkesültség áradatában nem látták az uj
