Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-10-02 / 40. szám
1Q_ AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, October 2, 1958 f 1ETVEN CENTES ASZTALI KENŐCS Irta: BÓDOG ANDRÁS Aki oly rendíthetetlen hive és hallgatója a televíziónak, mint én, az tudja, hogy miről beszélek. Inkább azok okulására mondom el a televízió e legújabb nagyszerű találmányát, akiket sem az esténkinti két-három gyilkosság, sem pedig a legújabb hajpomádé nem érdekel és ennélfogva a televízió helyett hasznosabb dolgokra fecsérelik idejüket és igy keveset tudnak az egészről. Ez a 70 centes asztali kenőcs dolog a televízióban úgy ment végbe, hogy amikor az egyik ifjú gazember éppen elmondaná, hogy ki volt az az elvetemült. aki' belecsempészte'-á mérgeskígyót a '.nagynéniké délutáni teájába, nem tudja megnevezni a gyilkost, mert abban a pillanatban egy repülőkés szivén találja és összeesik; mire a kísérőzene nagyhangosan felmordul, a kép pedig elsötétedik és megszakad a nagy drámai feszültségben ; elkövetkezett ugyanis a televíziós hirdetés pillanata. A kép újra megvilágosodik és váratlanul két háziasszonyt látunk. Ezek nem a megmérgezett nagynénikéről beszélgetnek, hanem üzletben vannak és bevásárolnak. Az egyik egy skatulácska felé nyúl, de a másik visszatartja és azt mondja neki: “De kedvesem, csak nem akarod ezt a 70 centes asztali ke- nöcsöt megvenni? Nézd csak ezt a Pulimári-féle asztali kenőcsöt, ez ép olyan jó és 70 centnél sokkal kevesebbe kerül.” Ezzel a két háziasszony egyszeribe eltűnik a helyszínről és helyükbe egy édesded férfihang folytatja a szóbanforgó tárgyat, mondván: “Bizony, a mi kenőcsünk olcsóbb és éppen olyan jcizü, mint a 70 centes áru, amit mindjárt ezennel be is bizonyítunk. Tudnivaló ugyanis, hogy ahhoz, hogy jóízű legyen a kenőcs, gyorsan kell, hogy elolvadjon. Már pedig a mi gyártmányunk ép olyan gyorsan olvad, mint a 70 centes kenőcs, tehát ép olyan jóizii is kell, hogy legyen.” Miközben ezeket elmondotta, bemutat két forró pogácsát, az egyiken a 70 centes árunak egy darabja olvadozik, a .másikon pedig az ezennel feldicsért gyártmány darabocskája. “íme”, folytatja a férfihang diadalmasan, “látjuk saját szemeinkkel, hogy egyformán olvadnak, tehát egyformán jóízűek is. Vedd meg tehát a mi gyártmányunkat, amely a 70 centes kenőcsnél sokkal olcsóbb”. Eddig megy a történet; az asztali kenőcsök világába való e kis kirándulás képe eltűnik, egy pillanat alatt, majd felmordul drámai kísérőzenéje és máris a rendőrség izgalmas konferenciájának vagyunk szemtanúi, amint találgatják a kígyóval megmérgezett nagynéniké rejtelmeit. Ami igaz, az igaz, nem tudnám tudósítani az olvasót, hogy végsőleg hogyan oldódott meg a nagynéniké, sem azt, hogy ki ölte meg, mert nincs elég képzelőtehetségem, hogy kispekulálhattam volna a dolgot, látni pedig nem láttam tovább, mert a feleségem éppen a legizgalrhasabbjánál mérgesen rámkiabált, hogy: “kapcsold ki már azt a szamárságot”. Ennek pedig eleget kellett tenni, ha nem akartam helyszíni tanúja lenni egy sokkal ^fájdalmasabb gyilkosságnak, mindjárt ott, saját otthonukban, személyes részvételemmel. Kárpótlásul azonban megpróbáltam megfejteni a 70 centes asztali kenőcs rejtelmét. — Persze az angol kifejezést már jobban megszoktuk, ezért talán nem hangzik olyan nagyon furcsán az angolban, mint magyarban. Kezdetben volt az az angol szó, hogy “spread”, azaz kennivaló, mely általában vonatkozott zsírtartalmú dolgokra, melyeket kenyérre kenve eszik az ember, mint például kenősajtok, vaj oleo-marga- rin, meg ilyesmik. Magyar háztartásban ide illene a körözött liptói meg a zsiroskenyér. Azonban mit tesz isten, az idők múlása és a hirdető-ipar! A margarinkészitő gyárak felfedezték, hogy a “margarin” és “oleo” elnevezés nem elég előkelő, mindkettő nagyon szegényesen hangzik, a háziasszony röstelne az asztalra tenni vaj helyett olyasmit, ami ilyen proletáros nevet visel. Egy szép napon tehát ráfogták a proletár margarinra, hogy ezentúl az ő neve a jobban hangzó “table spread” legyen, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehet másképpen magyarra fordítani, minthogy “asztali kenőcs”. De akárhogy is megelő- kelősitette magát a margarin a hirdetőipar nagyeszűinek segítségével, azt még sem mondhatta el magáról, hogy olyan jó, mint a vaj, mert akkor a felhördüli tej érdekeltségek unszolására a kormány kénytelen-kelletlen eljárást indítana a mar- garinosok ellen, hamis hirdetés címén. Ilyenformán, ha nem lehetett a margarint vajnak felelőkelősiteni, akkor a vajat kellett asztali kenőcsnek lefokozni. Mintahogy pedig a margarint mégis a vaj ára alatt kell tartani, mert különben a kutya se venné, hát elnevezték a vajat nagy szerénységgel “70 cents table-spread”-nek, azaz 70 centes asztali kenőcsnek. Ez meg azért is jo, mert ártatlan képpel le lehet tagadni, hogy mire céloztak a hirdetésben, ha valaki nagyon kiabálni kezdene a vaj érdekében. Hát eddig az ilyesmi még nem zavarna sok vizet. Végre is ha valaki attól függően szereti, vagy nem szereti a margarint, hogy a televíziós ember milyen pornódénak tiszteli meg a nevét, az az ő egyéni dolga és én lennék a legutolsó, aki beleszól a gusztusába. Aki pedig azért veszi meg a drága margarint, mert á vaj még drágább, annak igazán egykutya, hogy mi az ördögnek nevezték el a hirdető-ipar nagyiéjüei. Ugyan inkább eszem vajat egyszer egy héten, mint margarint mindennap és éntőlem elkezdhetik akár holnap is asztali kenőcsnek csúfolni a vajat és vajnak titulálni a margarint, véleményem nem változna meg. A hiba nem is a vaj és margarin nevei körül van. Végre is az egész a margarin és a vajgyárosok pénzeszsákjainak a harca. De képzeljük el, hogy holnap a margarinosok kezdenék kiabálni, hogy hazafias kötelességed a vajnál százszorta jobb asztali kenőcsöt megenni, még ha meg is akad a torkodon és megfulladsz rajta. Ezzel szemben gazfickó vagy, ha megeszed a hazafiatlan és istentelen vajat, amely a leghalálosabb méreg, mert négylábú legelésző csörgőkígyók tejéből készült. Akadna egyetlen egy épeszű ember, aki le nyelné az ilyen hirdetést anélkül, hogy megakadna torkán ? 4${ Nem, amíg csak vajról és margarinról van szó. De amikor életünkről, jövőnkről és az egész emberiség sorsáról van szó, akkor elvárnák tőlünk, hogy nagyobb képtelenségeket is lenyeljünk.1 A külügyünk képviseletére rendelt isteni kiküldött megigazította a szemüvegét, vajnak nevezte el a margarint, csörgőkígyónak a tehenet, sajátmagát pefi r a béke angyalának. És elvárja mindejnki hazafias és isteni kötelessége gyanánt, hogy lenyelje ezt a kenőcsöt, még ha az egész emberiség meg is fullad rajta. Én a magam részéről inkább megeszem a vajat, még ha igazából és hamisitatlan csörgőkígyók tejéből készült is volna. y—^-"nr ■y h* -v ■*'—vr '»r-'v "■y y’v ■e- "V y^ A A, A A A ,.«#i -*■ «A. ndfri. i'fo.i A «t&i jfa* r4^ iffrb. iAu Szendrei József: S A In Y I A haja olyan fekete, mint a holló tolla. Szálas, sima és fényük. Ugyanilyen a bőre is: fekete, sima és fényes. A szeme mindennél feketébb. Alkata középmagas, teste karcsú és szívós, a karjai kicsit hosszúak. A bajusza száz, mert azt még sohasem borotválta, bár — ha igaz,— már betöltötte a huszadik esztendőt és dús, fekete bajuszt visel. De az nem biztos, hogy húszéves. Lehetséges, hogy kevesebb, lehetséges, hogy több. Senki sem tudja pontosan, hogy mikor született. Az anyakönyvbe csak 17 éves korában irták be. S akkor is — hogyan? Úgy, hogy Sanyi árva. Az apjáról semmit sem tudnak, az anyja meg régen meghalt. De hogy cigány volt az apja is, az bizonyos, mert a faluban ő a legszebb cigányfiu. Márpedig a cigány csak akkor szép, ha tiszta vér. A keverék cigány nem lehet igazán szép — se nő, se férfi. És ez a szép cigányfiu 17 éves kofáig pontosan úgy nevelkedett, mint a legárvább erdei virág, amelyet a napsugár is csak ritkán érint, mégis nagyon szép. Szép az egyszerűsége és az ártatlansága. Az emberiség nagy erdejében egy ilyen virág volt Sanyi is. Csak volt, mert tizenhét éves korában tyúklopáson kapták. A falusi suszter kotlósát akarta ellopni. Bekísérték a tanácsházához, az elnök elé. — Hogy hívnak ? — kérdezte az elnök. — Dudu — felelte Sanyi, mert faluszerte igy szólították. — Ilyen név nincs — mondta az elnök — De van — mondta Sanyi —, engem L udu- nak hívnak. Igen, addig csak Dudunak nevezték 1 cigányok is, meg a magyarok is. — Miért akartál tyúkot lopni? — kérdezett megint az elnök. — Mert éhes voltam — hangzott a legigazabb, a legegyszerűbb és a legemberibb válasz. — Menj el dolgozni, majd nem leszel éhes. — Elmennék én, de senkinek sem kellek. Az elnök meglepődött. Valaha ő is nagyon szegény, rongyos, éhező gyerek volt. Félpercnyi ideig a múltjára gondolt. És ezalatt nemcsak megsajnálta, de meg is értette a cigányfiut. — És ha kellenéi valakinek, dolgoznál? — kérdezte. — Dolgoznék. — Jó. Holnap, gyere vissza, addig elintézem. Sanyi először csodálkozott, hogy a tyúklopást ilyen simán elintézték. Pedig már arra gondolt, hogy néhány napra börtönbe zárják. De nem. Az elnök nem a pillanatnyi zsiványt nézte benne, hanem a gyereket és a sorsát. És az Ígéretét teljesítette. Elment a térképészekhez, akik éppen azon a napon érkeztek a faluba és két megbízható segédmunkást kértek a tanácstól. Az elnök Sanyit teljes felelősségével ajánlotta, bár addig alig ismerte. Sanyi másnap meg is jelent a tanács- házán és az elnök kérte tőle a személyi igazolványt. De Sanyinak ilyen igazolványa nem volt. ~~*r---Tfr— y--'V' 1* V V *9 " «r «T •¥>; W A- A •>—- .Ti Jt A m m Sőt, akkor derült ki, hogy Sanyi az anyakönyvbe sincs bejegyezve, bár itt született, ebben a faluban, Sanyit akkor jegyezték be az anyakönyvbe. A Sándor nevet ugy kapta, hogy éppen Sándor napja volt. Ezután Sanyi a térképészekkel dolgozott. Húzta a mérőszalagot, cipelte a karókat és - műszereket. Ennyi volt az egész munkája. És -at kapott havi ezerkétszáz forintot. A faluban ő volt a legboldogabb cigány. De nemcsak a pénz tette ezt, hanem az is, hogy a mérnök nagyon megszerette Sanyit. A harmadik hét végén már beültette az autójába és együtt utaztak Budapestre. Sanyi ezután minden szombaton és vasárnap a mérnök vendége volt. A mérnök arról beszélt neki — bár ez sablonosán hangzik, de igy volt —, hogy itt a kommunisták uj világot építenek. Sanyi ekkor tudta meg azt is, hogy otthon, a falujában a tanácselnök is kommunista. És Sanyii azóta kommunistának vallja magát. Az eszméről, mint tudományról, édeskeveset tud, de az élete ehhez a meggyőződéshez .parancsolta, és el: ben nincs is különös. Sanyi azelőtt a nyomor fene kén élt, neve sem volt, írni sem tudott. A mérnök megtanította Írni és másfél év múlva Sanyi már könyveket olvasott. Ezután jött 1956 október 23, és az azt követő napok. Sanyi a falujában hallotta, hogv “kitöjrt a forradalom”. Először nem tudta, miről van szó. De néhány nap múlva, amikor a kommunisták kiirtásáról kezdtek beszélni, Sanyi megrettent. Ez meg ugy történt, hogy a faluban néhány ember a tanácselnök keresztrefeszitését követelte. Sanyi tudta már, hogy mi az a keresztrefészi- tés. Egyik délután a kocsma előtt meghallotta, hogy néhány ember készülődik. Arra készülődtek, hogy éjszaka elviszik a tanácselnököt a házából és a falu szélén felszögezik a feszületre. Sanyi senkinek sem szólt. Elkövette élete utolsó lopását. Kaszát lopott egy paraszttól. A zsebébe kést tett és alkonyat után odaült a tanácselnök udvarán a kapu mögé. Csak ült, ült és várt. Valami belső érzés azt parancsolta neki, hogy ezt az embert védje meg. Már hajnalodott, amikor meghallotta, hogy jönnek. Sanyi ekkor felugrott, odaszaladt az ablakhoz és egyetlen ütéssel behúzta az üveget. Nagyot ordított. — Elnök elvtárs, jönnek a Judások! Az elnök kiugrott az ágyából és kiszaladt az udvarra. — Kaszát! — ordított Sanyi, és rohant a (kapu felé.A gyilkolásra felkészült emberek éppen akkor értek oda. Tizen lehetettek. Sanyi nekik rontott a kaszával és teli torokból ordított: * Nem engedem! Először engem öljenek meg ... Én is kommunista vagyok! A kaszával keresztülsujtott a kapu fölött, de az emberek meghátráltak. Ekkor már ott volt az elnök is. ő is felemelte a kaszát. És a tizfőnyi csoport megijedt a két embertől. Elszaladtak. De Sanyi e naptól kezdve egészen decemberig örökké az elnököt őrizte. Hogy miért? Talán már megadtam a választ. Sanyit azóta a tanácselnök örökbefogadta. Most már apja és anyja is van. És Sanyi azóta elvégezte a sofőriskolát, ő volt a tanfolyam: legjobb hallgatója. Ma már a szövetkezetben d olgo- zik, szépen keres, csinosan öltözködik és a katonai szolgálatra készül.