Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-25 / 39. szám

Thursday, Sept. 25, 1958 AMERIKAI MAGYAR SZÓ J*- -V -t^A. A ^ HÉTVÉGI LEVÉL írja: Rev. Gross A. László B. D„ Th. M. ^ t- «y «y y ▼ ~,<r Ké! nyereg még Duilesnak is sok lehet Aki folyton-folyvást széditoen mély meredekek szélén ugrál-táncol, az magára vessen, ha előbb- utóbb megcsúszik, elveszti az egyensúlyát és a meredek fenekén talál megnyekkenni. Dulles ur ezt a veszedelmes sportot íizi már évek óta — saját bevallása szerint. Persze, nem nagy virtus bevallani olyasmit, amit letagadni úgysem volna lehetséges, hiszen egy egész világ figyeli ezeket a hajmeresztő mutatványokat és hátborzongva, lélegzetvisszafojtva lesi. mikor fogja ez a bravúros akrobata kitörni a nyakát... Hogy a libánon-jordáni vakmerő fejesugrás nem jár a rettegett nyaktöréssel, az nem Mr. Dallas érdeme, hanem annak köszönhető, hogy a méltán és jogosan íelajzott arab indulatokat si­került Nassernak és higgadtfejü tanácsosainak I DEIGLENESEN lecsillapítani. Azért hangsúlyo­zom ezt a szót: ideiglenesen, mert egy újabb ki­hívó vagy sértő lépés esetén egyszerűen kizárt­nak tartom, hogy a rendkívül érzékeny és lobba­nékony arab népek felháborodása ismét lefékez­hető volna... Ennek a kardinális kérdésnek a fémpróbáia a közeli napokban vagy hetekben esedékessé válik. Mire e sorok napvilágot látnak, a Washington által halálratámogatott Chamoun-kormány átad­ta a helyét a Chehab-apparátusnak. Az uj elnök, noha sohasem volt aktiv részese a libanoni felke­lésnek, tudvalévőén a külföldi beavatkozást — legyen az diplomáciai vagy katonai jellegű — erő­sen ellenzi. Nyilvánvaló tehát, hogy Chehab tá­bornok — ha mindjárt a legudvariasabb fomában is — de félre nem érthető határozottsággal köve­telni fogja, hogy az Egyesült Államok hadereje a legrövidebb záros határidőn belül kotródjék ki az ő szuverén országának a területéről, ahol je­lenlétükre semmi szükség nincs — és nem is. volt. . . Az arab népek türelmének a próbaköve vedig az lesz, hogy az Egyesült Államok milyen maga­tartást fog tanúsítani erre a felszólításra. Ha Washington elkezd kertelni, ötölni-hatolni és a kivonulást halogatni különféle mondvacsinált ki­fogásokkal (amelyek közt a legvalószínűbb az lesz, hogy “mivel a közrendet nem látjuk biztosí­tottnak, még egy darabig itt rostokolunk”), ak­kor Nasser minden mérsékletessége sem lesz ké­pes az arab világ indulatait lefékezni és Wash­ington egy sokkal nagyobb krízissel fog szemközt állani. mint az a válság volt, amelyet a libanoni “kirándulás” ürügyéül használt. Ka viszont min­den további huzavona és akadékoskodás nélkül visszavonja a Libanonban veszteglő amerikai ka­tonaságot és ugyanezt az eljárást javasolja Lon­donnak a Jordánban vendégeskedő angol haderő­re nézve, akkor komoly reményünk lehet arra. hogy a középkeleti konfliktus — amelyet a mi kétbalkezes külügyi meredek-politikánk mérgesí­tett el ennyire-nagynehezen, sok-sok türelem, hü vösen józan mérlegelés és megértés árán, vala­hogyan megoldódik. De ha a libanoni és jordáni kitakarodás mester­séges elodázásával további olajaf (iraki olajat!) öntünk a most kissé elfojtott arab tűzre, nincs az az önhitt próféta az egész földkerekségen, aki békés kibontakozást merne jövendölni. . . Hihe­tőleg Dulles sem érez annyi önbizalmat magában, hogy ő két meredeken tud láncolni egyidőben. Egy jó magyar közmondás szerint egy üleppel nem lehet két nyerget megülni. Ivét nyereg még Dulles ülnöki fertályát is alaposan próbára ten­né — kivált mikor az egyik nyereg a Középkele-, ten, a másik pedig a Távolkeleten vár megiilés- re. . . Még az ő elhomályosult szemeivel sem túlságo­san nehéz felfedezni, milyen visszahatást kelle­ne az emberiség nagy többségét kitévő szinesbő- rüek világában, ha 80 millió arabnak és 600 millió kínainak a jogos kívánságaival szemben mi rideg elutasító álláspontra helyezkedünk és mereven kitartunk rozsdamarta, hajlithatatlan külpoliti­kánk mellett, amelynek egyetlen célja: a halálra­ítélt “status quo” mindenáron való megvédése és folytatása. Az a reményem és fohászom, hogy a józan be­látás végül is győzni fog úgy a Közép-, mint a Távolkeleten követett balsikerei vonalvezetésünk AHOGYAN ÉN LÁTOM... írja: EHN & “szüz-fehér" városi tanácsért Az évek folyamán többször hallottam vitát ar­ról, hogy melyik Amerika legnagyobb területű városa. Voltak, akik New \ örköt tartották a legnagyobbnak, mások Chicagót, Philadelphiát, vagy Los Angelest. Ha a vitatkozók nem röstelték volna a fárad­ságot és megnézték volna az erre vonatkozó pontos adatokat, akkor rájöttek volna, hogy a vita felesleges és meddő, mert Los Angeles te­rületen messze felülmúlja országunk — és a vi­lág — többi nagy városát. És hogy Los Angeles mennyivel nagyobb, mint a többi nagy város, azt mutatja a következő ösz- szehasonlitás; New York City területe 299 négy­zet mérföld, Chicagóé 206.7 négyzet mérföld. Los Angeles 454 négyzet mérföld területével tehát messze elhagyja New Yorkot és nagyobb, mint Chicago, New Orleans és Miami együttvéve. Ismerve ezeket az adatokat és figyelembe vé­ve azt a körülményt, hogy Los Angelesnek még nagy területei várnak beépítésre, némi csodálko­zással olvastam a hirt. hogy az ország legna­gyobb kiterjedésű városa ismét megnagyobbo­dott, 1.100 holddal. Los Angeles városi tanácsa ugyanis alapos meggondolás és hosszas vita után, 12 szóval 3 ellenében engedélyezte a San Fernando völgy nyugati részében fekvő 1,100 holdas Platt Randi­nek városhoz való csatolását. Bevallom, hogy mint régi los angelesi lakos­nak és adófizetőnek halvány sejtelmem sincs ar­ról, hogy az ország legnagyobb városának mi szüksége van pont erre az.1,100 holdas randire, de ez nem fontos. A fontos az, hogy a városi ta­nács tagjainak mi adtunk hivatalt és biztosan van a hivatalhoz szükséges eszük, hogy azt szükség esetén a lakosság érdekeinek megfelelő­en és annak előnyére használják. A Piatt Ranch bekebelezése folytán 1960-ban arról is dönteni kell majd, hogy vájjon az újon­nan adoptált területből uj tanács-kerületet alkos- sanak-e és ezzel egy taggal megnyagyobbitsák a városi tanácsot avagy az uj területet felosszák-e a meglevő tanács-kerületek között. A tanács-kerületeket minden négy évben sza­bályozzák. — időnkint oly módon, hogy azzal in­kább a tanács tagjait elégítik ki, nem pedig a lakosság óhaját teljesitik. Az utolsó alkalomkor 1956-ban. Don A. Allen 7-ik kerületét az a “ve­szedelem” fenyegette, hogy lakossága túlnyomó számban néger lesz. Ennek természetes követ­kezménye az lett volna, hogy a legközelebbi vá­lasztás alkalmával néger jelöltet állítanak szem­be a fehér Allenn-el. Nem lett volna meglepő, ha a néger többség a néger jelöltet juttatta volna a városi tanácsba, ami megváltoztatta volna a szin-fehér városi tanács eddigi jellegét. Amikor a déli államokban hasonló “veszede­lem” fenyegeti valamelyik kongresszusi kerüle­tet, akkor szakavatott szabászok a kerület a fe­hér kongresszusi képviselő érdekeinek megfele- lőleg vagdalják darabokra. A los angelesi városi tanács szabászai ilyen déli minta szemelőtt tartásával léptek működés­be: a veszedelemben forgó 7-ik kerületet felosz­tották Hahn, Roybal, Gibson Callicott s Navarro kerületei között s a San Fernando völgyben üj “7-ik kerületet” létesítettek, amelynek képvise­lője James C. Corman lett, aki fehér s igy a vá­rosi tanács egyelőre szüz-fehér maradt. EGYELŐRE, mert az öntudatra ébredő néger lakosság egyre hangosabban követeli, hogy arányszámának megfelelően igenis legyen 1960 után egy, és később több olyan kerület, ahol a néger szavazóknak módjuk s alkalmuk lesz saját jelöltjeikre szavazni. Bízunk abban, hogy a déli államok iskoláinak súlyos problémáit röövidesen sikerül az ország felett és ha ez nem lehetséges egy Dulles irányí­tása alatt, akkor itt a legfőbb ideje, hogy “az ország legjobb s legtehetségesebb külügyminisz­terét” (Eisenhower szavai!) sürgősen polcra te­gyük, ahol élete hátralévő napjait arra szentel­heti, hogy megírja memoárjait: “Hogyan sike­rült hazám barátait elidegenitenem rövid hat év alatt ?” Ennek a könyvnek “best seller” jövőt jó­solok — magam is vennék belőle egy-két pél­dányt. . . Egyet hétköznapra, egyet ünnepnapra... demokratikus hagyományai szellemében megol­dani és akkor talán sorra kerülnek majd az észa­ki és a nyugati államok is, amelyek suttyómba» folytatják a nem kevésbé szégyenletes megkü­lönböztetést a kisebbségek ellen. Egy államférfi igazi működési tükre —- az adó­zás politikájában fejeződik ki. Mátyás királyt például igazságosnak tartotta a nép, a történelem bebizonyította, hogy igen ne­héz adókat vetett ki túlságos nagy tervei és pa­zarlásai miatt. Utódjának Ulászlónak könnyebb volt. a helyze­te ,de 1516-ban az állam kénytelen volt államcső­döt bejelenteni. F. D. Roosevelt demokrata, népszerű elnökünk­nek az egész republikánus nagytőke ellensége lett és ö is egészséges gyűlölettel felelt erre. Roose­velt elképzelése az volt, hogy a háborúban az if­júság vérrel fizet és ezen senki se csináljon pro­fitot. Oly törvényt kivánt. hozni, amely szerint 25,000 dollárnál több jövedelme senkinek ne le­gyen a háború alatt. De ezt a “gonosz” vagyon­fosztó gondolatot a szenátusunk csirájában meg­ölte. Rooseveltnek sok oly eszméje volt, mely ha keresztülment volna, a nagyipar csak 9 százalé­kot keresett volna a hadianyag gyártáson. Az uj republikánus adminisztráció nem hozott olyan adótörvényt, amely a kis embereken segi- ' tett volna, de próbálkozott állandóan a nagytőkéd nek előnyös törvényekkel. A legfőbb két Roosé- velt-i adórendszert — a progresszív kereseti adót (amely szerint minél magasabb a jövedelem, an­nál magasabb az adókulcs) és a nagy részvény- társaságokat terhelő adót ($25,000 feletti jövede­lem külön adóteher alá esik) nem merte a re­publikánus párt megváltoztatni. Különösen az. után, hogy a választásokon állandóan gyengült. A republikánus pártnak ma egyetlen elnök je­löltje van: Nixon. E szerencsés politikus minden ellenfele valahogy rosszul járt. Knowland, még ha meg is választanák Californiában, népszerű­ségét elveszítette. Knight, a ealiforniai liberális kormányzó kibukott a kormányzói székből. War- rent a legfelsőbb, bíróság elnökévé tette abban a reményben, hogy ott elfelejtődik. Valóban leg­nagyobb ellenfele: Sherman Adams, az elnök iro­dájának diktátora volt, aki politikailag tönk­rement a Goldfine barátságban. Nixon-nak nincs mit félni. Szeretne kissé balra menni, hogy a nagy tömegek rászavazzanak, de nem kívánja az igazi barátait a nagy üzletembe­reket sem bántani. így adópolitikája ingadozó. Félévvel ezelőtt, amikor a munkanélküliség kér­dése oly politikai jelentőséggel bírt, a kis embe­rek részére adócsökkentést javasolt. Most várat­lanul egy igen reakciós — nagy üzletemberek ál­maihoz közeljáró — adójavaslattal lépett fel. Rö­viden itt ismertetjük. 1. A luxus-adót a szőrmére, ékszerre, pipe­recikkekre — eltörölné. Minthogy csak gazdag ember vesz ilyet, a gazdag embereknek jó volna. Viszont a szegény ember dohányzJk és szeret szeszes italt inni, ezt nem könnyítené meg. 2. Behozna egy gyárosok által fizetendő forgal­mi adót. Ez egyenlően sújtaná a szegényt és a gazdagot. Csak a gazdag jobban bírná, mint a munkásember és főként egyforma volna gazdag­nak és szegénynek, tehát elkerülné a progresszív jövedelmi adót. 3. A jövedelmi adónál a szegénység és közép- osztály fizetné a mai arányt, de a gazdagok adó­ját lényegesen leszállítaná, mert alelnökünk úgy érzi, hogy ennek vagvonelkobzó hatása van. 4. Leszállítaná a nagy részvénytársaság mai 52 százalék korporáció adóját. Ehhez nem kell magyarázat. 5. Az adóelkerülés legszebb módja, az épületek . értékleirása, amely a ház- és épület-tulajdonost majdnem adómentessé teszi. Ezt az értékleirási lehetőséget még jobban (liljérálisabban) kezelné. , Minden politikai hatalomnak vannak hatalmi eszközei. Az er&szakszervek szemünk előtt van­nak, azt mindenki felismeri. De az adózáshoz a nagy tömeg nem ért, vagy nem kíván vele fog­lalkozni, pedig ez a hatalom legjobb eszköze. Ez­zel lehet a szegényeket szegényebbé, a gazdago­kat még gazdagabbá tenni. És ezt ajánlja Nixon alelnök urunk a választás előtt. Talán azért, hogy a republikánus párt­kassza újból megteljen. ______ S.87921056382179872345698712398356321738494^| i A SZAROK BESZÉLNEK j $8356321738 /r/a: Eörsi Béla 2105638217b|

Next

/
Oldalképek
Tartalom