Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-05-15 / 20. szám
Thursday, May 15, 1958 AMERIKAI MAGYAR S2Ó JUL Zilahy Lajos tragédiája A lélek kialszik nemcsak a regényhösökben, hanem még regényírókban is Irta: GERÉB JÓZSEF Zilahy Lajos, a neves magyar iró, amerikai polgár lett. Ezt a ránézve igen fontos eseményt saját maga adja tudtunkra a “Coronet” nevű amerikai havi folyóirat márciusi számának a “Krisz- tus-arcu szovjet katona” cimü vezető cikkében. Polgár lett, pedig még az utolsó pillanatban is azt hitte, hogy a “Krisztus-arcu szovjet katona” meghiúsítja polgárosodási szándékát s már azon töprengett, hogy ha innen is mennie kell, hová, merre megy? Elmondja Zilahy ebben a cikkben, hogy 1944- ben, amikól- Tolbukhin és Majlinovsky marsaitok orosz hadtestei már csaknem teljesen körülzárták Budapestet, követeket küldtek a várost védő német generálishoz, hogy a további, már úgyis eredménytelen vérontás elkerülésére adja fel a várost, a náci vezér az orosz követeket agyonlövette. Ez az ostromló haderőket annyira feldühösítette, hogy a harc megindításával a Dante által elképzelt igazi pokol szakadt a városra. Zilahy 41 társával egyetemben olyan ház pincéjében vészelte át a borzalmas napokat, amelyet közben három bomba és 17 ágyulöveg találat is ért. Zilahy megkísérli leírni azt a félelmet, és rettegést, amin ez a 42 ember átment, akik, — mint ő maga Írja, — jobban féltek a várost védő német-magyar csapatoktól, mint az ellenségtől. Mert a náci “katonai rendőrség” még az utolsó napokban is sorra járta a buvhelyeket, szedte ösz- sze a zsidókat, a liberálisokat meg mindazokat, akikről úgy vélték, hogy a Nyugattal szimpatizálnak. A kiválogatottakat vitték a Duna partjára, ahol agyonlőtték őket s a hulláikat bedobták a folyóba. Zilahy és társai várták, hogy valaki majd megszabadítja őket az emberbőrt öltött fenevadaktól. De kik lesznek a felszabadítók ? Az oroszok, akiknek falvait az Ukrajnába betört német-magyar hordák borzalmas bestialitások közepette pusztították el ? Akiknek még békeköveteit is agyonlövette a német náci generális? Mit várhattak tehát az egyre közelgő ukrajnai katonáktól? A krisztus-arcu katona Zilahy az igazi nagy iró képességével festi le a január 18-iki jelenetet, amikor az éhségtől, hidegtől és a félelemtől már a végsőkig letört, ei- kinzott, kétségbeesett emberek megpillantják az első orosz katonát, aki fegyverét lövésre készen- tartva közeledik a buvhely felé, kutatva az esetleg elbújt ellenséget, hogy bosszút álljon az ukrajnai elpusztított falvakért, az agyonlőtt békekövetekért. És jött a katona lépésről-lépésre egyre közelebb. A halálra gyötört emberek a félelemtől der- medten várták: jaj, mi fog következni? Végre a katona óvatosan benyitotta az ajtót. Egyik kezét még mindig a fegyverén tartotta, de mert a félhomályban nem jól látott, kis kézi villanylámpát vett elő és azzal bevilágított a pincébe. A lámpa sárgás fénye egyik rémült arcról a másikra ugrott, majd pár pillanatra megállt egy tízéves lányka zöldes-fehér, behorpadt csenevészre éhezett arcán. A katona eloltotta kis lámpáját, zsebbe tette, majd megfordult és szó nélkül elment. Nyilvánvaló volt, hogy újból visszajön, valószínűleg többed magával. De mi lesz akkor? Hová viszik majd őket? Pár perc múltán csakugyan visszajött az orosz katona, de csak egyedül és fegyver nélkül. Fegyver helyett egy “yard” hosszú katonai kenyeret hozott, azt letette az asztalra, körülnézett. a?4án szinte szégyenkezve kihátrált a pincéből. Zilahy és társaira ez volt a “felszabadítás”. Később Zilahy megírta ezt a jelenetet egy budapesti lap részére és cikkének ezt a cimet' adta: “A krisztus-arcu szovjet katona”. De dacára ennek a felszabadításnak Zilahy 1947-ben otthagyta Magyarországot, kijött az Egyesült Államokba, ahol kiadta a “The Dukays” (A Dukaiak) cimü legterjedelmesebb munkáját, majd beadta a polgárosodási kérvényét s akkor jelentkezett újból a krisztus-arcu szovjet katona. A nagy vallatás Zilahy cikkének leglényegesebb részét a polgárosodással kapcsolatos kikérdezés képezi. Mert ez a polgárosodás nem ment simán, amit abból is sejtett, hogy a kihallgatást évekig elhúzták, még ügyvédet is fogadott «bben az ügyben. Végre mégis csak kikérdezte ., de akkor aztán alaposan. Látszott, hogy valak vagy valakik vádaskodtak ellene. Egyszer aztán az< kérdezi tőle a bevándorlási hivatalnok: — Irt ön valaha kommunista színmüvet, cikket vagy regényt? — Soha, — felelte Zilahy. — Nem irt-e ön valaha cikket egy krisztus- arcu szovjet katonáról? — De igen, irtani. — Bizonyára nagy nyomás alatt irta ? Ön vagy a-családja nagy veszélybe kerültek volna, ha nem Írja meg azt a cikket? — Nem, senki sem mondotta nekem, hogy írjam meg azt a cikket. — Hát miért irta akkor, hogy egy szovjet ka- tona”arca a Krisztus arcára emlékeztette? így folyt a kérdezősködés, ami pillanatnyilag elvette Zilahy kedvét az amerikai polgárosodástól. A hivatalnok még azt is ajánlotta neki, hogy vonja vissza ezt a cikkét. És itt idézzük szóról- szóra Zilahy pár mondatát: Az érzelmek hatása alatt nagyon halvány lehettem. Úgy éreztem» hogy itt igen nagy igazságtalanság történik. . . de kivel? Nemcsak velem és nemcsak az amerikai vizsgálattal, hanem az egész világhelyzettel, az egész emberiséggel; a Krisztus-arcu szovjet katonával. Üldöztek a nácik, mert amerika-barátnak mondottak és ugyanazért kellett elhagynom a kommunista Magyarországot. És most, tiz évvel később, mint bűntettes kell válaszolnom ugyanezen vádakra. Ez nagyon fájt. Nos, a vége az lett, hogy dacára ezen vallatásnak két hét múltán Zilahy megkapta a polgárjogot. És a cikk azt a gondolatot hagyja az olvasóban, hogy mégis csak nagy, nemes, igazságos ez a demokrata ország, ahol a félelmetes vizsgálatok csak a külsc'ségeket szolgálják, de az IGAZSÁG MINDIG GYŐZEDELMESKEDIK. Elefántcsont torony Ez a cikk arra enged következtetni, hogy Zilahy nem látja, vagy NEM AKARJA LÁTNI, hogy mi megy végbe körülöttünk. Mintha soha sem hallotta volna, hogy sokkal alaptalanabb vádak alapján fosztottak meg itt ezer meg ezer embert a megélhetés lehetőségétől, vetettek százakat börtönbe, vagy deportálták őket olyan országokba, ahol halálos Ítélet várt rájuk. Talán Zilahy soha sem hallott arról a hivatalnokról, akinek el kellett hagyni állását, mert az apja, soksok évvel ezelőtt* mint 11 éves gyermeket egyszer magával vitt egy szocialista népgvülésre. Vagy ott van az a másik eset, amelynél a fiatal katonatiszt nem volt hajlandó megtagadni és szakítani az anyjával, aki érdeklődött a progresz- sziv mozgalmak iránt. Oldalak sem lennének elegendők az ily esetek felsorolására, de mégis csak talán tudomásá van a Supreme Court azon döntéséről, amelyekkel az alsóbb bíróságok igen sok igazságtalan és jogtalan Ítéletét semmisítették meg. Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy a szocialista országok hasonló törvénytelenségei felett hunyjunk szemet, hanem inkább csak azt, hogv az ilyen kilengésekei, IGAZSÁGTALANSÁGOKAT, JOGFOSZTÁSOKAT EGYFORMÁN KELL ELBÍRÁLNI, BÁRMELY RENDSZER ALATT TÖRTÉNNEK IS. Zilahy azonban csak OTT látta meg az ilyesmit és nem látja ITT IS. A mártír Pár évvel ezelőtt olvastam Zilahytól valami interjú félét, amiben nagyon keservesen panaszolta, hogy milyen márti-r életre kényszerül az idegen országba került iró. Mert az iró csak abban az országban érvényesülhet, amelynek nyelvén ir, mondotta. Ha más országban kényszerül élni, akkor tehetségét nem érvényesítheti, visszafejlődik, elcsenevészesedik ; nagyot, igazán szépet többé nem igen tud alkotni. Különösen áll ez a kisebb nemzetek íróira. Lám, az olvasóközönség nagyon hamar elsik- lott a “The Dukays”- regény felett is, ma már nagyon kevesen emlékszenek rá. Pedig Zilahy ezt időálló monumentális munkának szánta. A Du— kay család történetével a magyar főnemesek osztályát akarta bemutatni; azt az osztályt, amit ö maga “egy nemzet megrontójának” nevez. Erről a regényről nagyon részletes szemlét Írtam a Bérmunkásban annak idején s mindjárt jeleztem, hogy Zilahy meghátrált, még a regényben sem merte követni a töi'ténelmi igazságszolgáltatást. Mert a történelem jogosan és igazságosan felszámolta ezt a pióca osztályt, de Zilahy a végén meghátrált, — noha már a második világháboru- után fejezte be és adta ki ezt a munkát, — nem. merte a végleszámolás elé állítani a “nemzet, megrontóit”, kitört belőle a nemzeti dicsőségutáni sóvárgás, amely nemzeti dicsőségért hajlandó megtűrni a régi rendet annak minden piócájával egyetemben. Álom és valóság Zilahy (persze vannak mások is hozzá hasonlók) magát az eseményeken, a világfolyásán kívülállónak tartja. Azt mondja, hogy az iró nem tartozhat semmiféle politikai párthoz, maradjon független. Azért hagyta el Magyarországot, mert ott az Írókat “irányítják”, de ugyanakkor nem veszi észre, hogy itt is azt csinálják. Az igazság" az, HOGY MOST AZ EGÉSZ VILÁGON IRÁNYÍTJÁK (befolyásolják) AZ ÍRÓKAT. Hiszen ez a cikke, amit a Coronet közöl száz százalékos irányított cikk, ha mindjárt nem is adtak neki parancsot arra, hogy azt írja meg.. Ma a társadalmi kérdésekkel foglalkozó minden irás irányított, minden cikk propaganda, de amig- azokat, ha a régebben fennálló rendszer mellett szólnak, nem nevezik annak, csak akkor mutogatnak rá, amikor az ellenző rendszert igyekeznek alátámasztani. A kevésbé tehetséges Írók müveiben ez a pro— paganda jelleg nagyon kidomborodik, nagy íróknál azonban csak a kritikus olvasó veszi észre. És mégis a kívánt hatást ezeknek a müvei érik el s hagynak maradandó benyomást. Zilahy Lajos ilyen tehetséges iró; az én véleményem szerint a mai élő irók között a legtehetségesebb, azért foglalkozom vele ilyen részletesen. A lélek kialszik Talán a legjobban sikerült munkája “A lélek kialszik” cimü regény, amelynek hőse egy Amerikába szakadt magyar ifjú, a köznemesség sarja, akit előbb elfog a honvágy, mint a legtöbb' bevándorlót. És az amerikai élete is olyan há- nyott-vetett, mint a legtöbb régi bevándorlóé volt. Azért nem jól találja magát, vágyik az anyja, a nővére meg az otthonhagyott barátai után.. De később, amint megtanulja egy kicsit a nyelvet, megismerkedik az itteni viszonyokkal, a megélhetési helyzete is javul, olyan arányban kezd felengedni nála a honvágy, felejti el az anyját, a nővérét, a barátait, sőt még a magyarságát is. Zilahy erre mondja, hogy “a lélek kialszik” De ugvlátszik van másféle lélek is, amit az előzővel szemben “osztály-léleknek” lehetne neveznünk. Ez a lélek azt a gondolatot és érzelmet tartja fenn bennünk, hogy geográfiai területen túl, sőt családok és barátok körén is tulmenőlég ahhoz az emberréteghez tartozunk, amelynek gazdasági érdekei azonosak a miénkkel. Ez az “osztál.v-lélek” hamarosan abba a csoportba visz bennünket, ahol rátalálunk önmagunkra, ahol nem senvveszt a honvágy, ahol tartalmat nyer életünk, kerüljünk a föld bármelyik, részére is. ^Zilahynál nagyon csenevészen jelentkezett ez az osztál.v-lélek. Úgy tartja, hogy c egyik osztályhoz sem tartozik, hogy kívül, vagy felette áll az összes osztályoknak. És úgy véli, hogy őt azért üldözik, hogy ő annak a mártírja, holott ő CSAK AZ IGAZSÁGOT ÍRJA. • Igen ára, de nincs abszolút igazság. Zilahy igazságai is más — és másképpen hangzanak, ha. osztályszempontból nézik őket. Zilahy azt akarja., vagy azt szeretné, hogy az ő igazságaihoz alakuljon az egész világ és ne c vegye tudomásul, hogv a történelmi folyamat milyen igazságokat gyárts De ugylótszik, most már ő is tanul s változik- Legalább is erre mutat a Coronetben megjelent í'övid cikke. Mert a lélek kialszik nemcsak a regényhősök- ben, hanem a megélhetésért küzdő regényírókban is. JAPÁNBAN az elmúlt hat hónap alatt 46 fiatal pár követett el öngyilkosságot, — jelenti a Kyodo hírszolgálat.. Az öngyilkosságra legtöbb j esetben „az adott okot, hogy a szülők ellenezték & házasságot.
