Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-05-08 / 19. szám
Thursday, May 8, 1958 AMERIKAI MAGYAR SZ<5 9 Mr. Allen W. Dulles, a Központi Felderitőszol- gálat (CIA) főnöke, a Dulles család egyik legtehetségesebb tagja, a múlt héten az Országos Kereskedelmi Kamara előtt tartott beszédében nyilvánosságra hozta azt az érdekes és figyelemreméltó tényt, hogy “1958 első negyedében a szocialista államok, a Szovjetunió, Kina és a népi demokráciák első ízben felülmúlták az Egyesült Államokat acél- termelés terén”. Először fordult ez elő a szocialista termelési rendnek a világ egvharmadán történt bevezetése óta! “A gazdasági visszaesés — hangsúlyozta Mr. Allen Dulles — drága lukszus. Nemcsak határainkon belül érezhető annak hatása. A szovjet propagandisták az elmúlt hónapokban gátlás nélkül ostorozták az amerikai szabad vállalkozási rendszert. . . “Állandóan ezt ismétlik a világ el nem Ígérkezett népeinek: Ugy-e megmondtuk nektek, mast láthatjátok: Válságok és munkanélküliség elkerülhetetlen a tőkés rendszer alatt. A kommunizmus az egyedüli igaz ut a társadalmi haladás felé”. Ez igazán nem szép a propagandistáktól, de miért legyenek éppenséggel ők az egyedüliek, akik agyonhallgatják az amerikai gazdasági válságot? A múlt héten az amerikai lapkiadók new- yorki konvencióján az egyik legfontosabb határozati javaslat, amelyet elfogadtak az volt, hogy nem fogják eltitkolni a gazdasági válság egyetlen részletét sem. Mr. Dulles, aki fivérével, a nagy humanistával és nieredekpolitikussal, a Fosterkával egyetemben hive a szabad sajtónak, bizonyára nem akarja a sajtót felszáj kosarazni az amerikai depresz- szió fényeivel kapcsolatban. ★ Dehát ezúttal nem a Dulles fivérekkel akarunk polemizálni, hanem bele akarunk tekinteni ama szenzációs tény hátterébe, hogy első ízben a világ történelmében, a szocialista államok túlszárnyalták a tőkés világ citadelláját, Amerikát, acéltermelés terén. Ha az acéltermelés hanyatlásának okát — és következményeit — meg akarjuk érteni, akkor nem az amerikai acélcentrumokat. Pittsburghoi, Bethlehem, Pa.-t, Youngstownt vágy Gary, India- nát kell felkeresnünk, hanem — Detroitot, az autóipar szivét, amely egy normális évben az amerikai acéltermelésnek több mint 20 százalékát használja fel automobilok gyártására. Ez a riport Detroitról szól, arról a városról, amely a futószalagot adta a világ technológiájának, amely forradalmasította a szállítást a modern civilizációban, amely autóra ültette Amerika népét olyan mértékben, amelyet eddig soha egyetlen más nemzet nem tudott megközeliteni? amely valóban felelős az amerikai életszínvonal igen nagy hányadáért, amely a Il-ik világháborúban a “demokrácia arzenálja” és azóta a “szabad vállalkozás” szimbóluma lett itt és az egész világon. Detroit 1958 tavaszán. ★ “You never had it so good” Detroitnak két arca van ezen a tavaszon. Példátlan jólét ez, nem sajtóhiba: példátlan jólét — és mérhetetlen (s a sújtottak számára értTWO WAY STRETCH hetetlen) nyomor. Az a kérdés melyik oldalról és hogyan érkezel Detroitba. Ha Delray-n keresztül jössz autóval, láthatsz munkanélkülieket sorban állni az állami munkanélküliségi hivatalok előtt. Láthatsz gyárakat a dermesztő “No Help Wanted” táblákkal. A Detroit folyam partján javakorabeli autómunkásokkal találkozhatsz, akik — halászattal töltik idejüket. De ha repülőgépen érkezel a városba és a taxi vagy autóbusz a város szivébe visz egy szállodába, akkor ez a reklám ötlik szemedbe: “Sohasem volt ilyen jó, mint most” (You never had it so good). A maga módján igaza van annak a cégérnek: Soha annyi luksruskocsit nem gyártottak Detroitiján, mint 1958-ban. A Cadillac és a Thunder- bird autók termelése rekordmagasságot öltött. Valakinek vagy valakiknek tehát igenis jól megy. Sőt, sohasem ment olyan jól, mint most. “They never had it so good.” Az a kérdés, kiknek! Azokba a vendéglőkbe, ahol 3—5 dollárt számolnak fel egy sztékért, csak protekcióval lehet bejutni, annyira zsúfoltak. A baseball évad megnyitójára 47,000 “Tiger” szurkoló (fan) ment el. A városi kereskedelmi kamara 150 millió dollárt készül elkölteni a belváros (downtown) pályaudvarainak és kikötőjének rendezésére, modernizálására. Van itt kérem pénz dögivei. Mindössze azt kell megállapítani: Kinek. KIKNEK? Nem annak a 45,000 autómunkásnak, aki már KIMERÍTETTE munkanélküli segélyét. Nem annak a másik 5,000-nek, aki hétről-hétre csatlakozik a nyomor szélén tántorgók táborához. Nem azoknak a százaknak, alíik MÁR ELVESZTETTÉK OTTHONAIKAT, AUTOMOBILJAIKAT, BÚTORAIKAT! Mit mond a háziasszony? A riporter beszélt egy detroiti háziasszonnyal. Esetét tipikusnak tartjuk-azért némi részletességgel közöljük. De ha kerestünk volna, bizonyára találtunk volna száz más csaknem teljesen hasonló esetet. A nappali szoba platformján két lábnyi lyuk tátong, de a szobában azért ott van még a televízió. f iatal asszony, öt-gvermekes. Férje a Chrysler gyárban dolgozott. Az egyik gyermek leesett a lépcsőről, agyrázkódást szenvedett. A másiknak arcideggyulladása volt (sinus) és kórházi kezelést igényelt. De akkorára már nem tudták fizetni a Blue Crosst és az orvosi adósságok 300 dollárrá emelkedtek. A mosógépjüknek baja támadt decemberben, azóta nem tudja használni, megjavítására nincs pénz. A férje 1948-as Ford kocsijának áttételi szerkezete (transmission) néhány hónap óta felmondta a szolgálatot. Februárig még csak képesek voltak leszurkolni a havi 80 dolláros lakbért. De abban a hónapban már kimerült a heti 48 dolláros munkanélküliségi segély. 200 dollárnyi megtakarított pénzüket egy kettőre felélték. Mit volt mit tenni, kölcsönt vettek fel a “finance company”-tól. “A háziúr — mondta az asszony tudósitónknak — igen rendes ember, ő is Chryslernél dolgozik, de őt is elbocsájtották. Neki is szüksége van arra a pénzre, amit lakbérből kaphatna. “A férjem nap nap után kimegy munka után nézni. Járja az utcákat mérföldet mérföld után. De sehol nem vesznek fel senkit. Néha elmegy valamely ismerőshöz a gyermekekre ügyelni. (Baby sitting.) Kap érte 50 centet óránkint. Mit volt mást tennünk ? Elmentünk segélyért. Kapunk hetenkint $26.42-t élelemre, mert azt azért még sem engedheti meg a város, hogy egy polgár, a felesége és öt gyermeke éhen forduljon fel. De el tudja képzelni, milyen érzés számunkra az, hogy közsegélyen, könyöradományon élünk? És rettegek attól, hogy a gyermekek lelkét meg ne sebezze ennek a tudata. Én Arkansasban nevelkedtem és szüleim mindig figyelmeztettek, sohase vegyek igénybe segélyt. Óh, ha csak munkát kapnék valahol”. • Na, ez a munkásasszony nem írja alá, hogy: “You never had it so good before!” Elmentünk egy magyar órás-ékszerész üzletébe. “Soha ilyen rosszul nem ment az üzlet. Mindent megölt a recesszió”. Ép akkor egy vevő lépett be az üzletbe. “Bocsánat, egy pillanatra”, mentege» tődzött az ékszerész. Amikor a vevő távozott, az ékszerész fejét vakarva magyarázta: “Ez egy Chevrolet-munkás volt. Most tették le első ízben egy hétre. Ez az ember 750 dollár ára órát és ékszert vásárolt néhány héttel ezelőtt — részletfizetésre”. ★ “A recesszió drága lukszus”, mondta Mr. Allen Dulles. Igen, és a lukszus is drága a recesszióban. A delray-i magyarok Most pedig menjünk el halászni a Detroit folyó partjára, mert a recesszió óta igen fellendült a halászat. Keressük a magyar halászokat. Köny- nyen meg lehet találni őket. ők a legvigabbak. Persze a legtöbbjük második generációs. Sok köztük a Verhovay meg Rákóczi tag. Némelyiknek még eszébe jut mit hallottak régebben a Delray-i munkásotthonban arról, hogy nem fog tartani örökké a prosperitás. Hogy a tőkésrendszerben elkerülhetetlenek a válságok. De egyelőre még csak elmélkednek. Vakarják a fejüket és nagyokat nevetnek. Mi mást tehetnek. “Az ember megunja az otthonülést — mondja az egyik. “Egyideig nézi az ember a rohadt televíziót, amíg éjfélkor véget ér a program. Na, akkor kezdhetem reggel. De hát az asszony ideges, hogy otthon vagyok, nem hozok pedát. így aztán gyakran hajbakapunk. No, mindehhez jön az Ike- és mégjobban befütyül nekünk. Tudja mit mondott az asszony a múlt héten? Aszónkra: Te, Eisenhower elnök azt mondta, hogy a múlt hónapban 300,000 ember kapott munkát. Mért nem voltál te azok egyike”. Aszondom neki, fogd be a lepényiesődet, mielőtt megharagszom. Azzal fogtam magam és eljöttem ide halászni. De ki kell jelentenem, azt hiszem Eisenhower elnök jobban tenné, ha stickolna a golfozáshoz és hagyná a dolgokat, amelyekhez nem ért”. És ezzel az atyámfia nagyot pökött a Detroit folyó vizébe. ír Odébb megyünk, ahol harsány kacagást hallunk. Ott is egy magyar a hangadó. Fennhangon nevet. “Kibabráltam velük — mondja és vígan csap- dossa térdét. — A finance companyval. Négy évvel ezelőtt vettem egy használt Ford autót. Fizettem eddig 500 dollárt rá. Még tartozom rá 310* dollár 60 centtel. De két hónap óta, amióta felvettem az utolsó munkanélküli segélyemet, nem fizettem nekik. Azt hiszi, elvitték az autót? A fenét! Úgy kihasználtam azt a kocsit, hogy amikor kijöttek elvinni, egyet tekintettek rá és mári- pucoltak el. Még a junkyardba se való. Kibabráltam velük”. Hát ugy-e vidám az élet, a Detroit folyó partján? Ez az illető munkás mellesleg, feleségével és két gyermekével özvegy nővéréhez költözött be- egy olyan lakásba, amely tisztességgel legyen, mondva, disznóólnak sem való. “Az autón kivül mindent elvittek”, mondta a honfitárs, most már valamivel csöndesebben és a. szemeiben különös fények kezdtek villogni: “Elvitték hálószoba berendezésemet. Elvitték a nappali szoba berendezésemet (parlor set). Mert tartoztam még rájuk 300 dollárral. És elvitték a gázkályhát. Tartoztam rá még 100 dollárral”. ★ Haragszik ez az ember? Nem lehet mondani! A tőkés propaganda jól dolgozott 1915 éta. Anynyira meggyőzték az amerikai munkásokat a “szabad vállalkozási” rendszer előnyeiről, a prosperitásról, hogy a munkás egyelőre még alig tudja elhinni, hogy fuccs, vége a prosperitásnak. És szinte önmagára kezd gyanakodni, amikor keserű gondolatai támadnak, hogy nini, csak tán. nem kaptam meg a “kommunista” betegségei (F )lytatás a 10-ik oldalon) “Na, mi lesz Smith? Mit akar? Nem vesztegelhetem az egész napot” Detroiti riport - 1958-ból
