Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-24 / 17. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, April 24, 1958 8 Hfl LEVELET IRHÉK AZ OKÚÉI.. ■ Tisztelt Elnök Ur! Az Amerikai Magyar Népszava 1958 április 11. számában a “Munkanélküliség” cim alatt olvas­tam március végén elhangzott sajtókonferenciá­jának rövid, egy-két mondatos kivonatát. Mond­hatom, igen nagyon rosszul esett olvasni. Én ugyanis több, mint hat hónapja nem dol­gozom, elbocsátás miatt. Ebből következik, hogy a munkanélküli segélyemet már kimerítettem s most részemről a dollár értéke a minimumra csökkent s ebből következik szerény személyem vásárlóképtelensége is. Az angol nyelvtudás, va­lamint az amerikai állampolgárság hiánya nehe­zíti elhelyezkedésemet, az amerikai állampolgár munkástársaimmal szemben. De a lenagyobb ne- hégséget nem az amerikai állampolgárság és a nyelvtudás hiánya okozza elhelyezkedésemben, hanem az amerikai gazdasági életben “mutatko­zó” recesszió, illetve depresszió. Meg kell említenem, soha nem néztem olyan várakozásteljesen egy ember kijelentései elé, mint az utolsó hónapokban az Ön kijelentései elé, Elnök Ur, melyeket a munkanélküliség fel­számolásával kapcsolatban tesz, melynek én is szenvedő alanya vagyok, de idáig mindig csalód­tam. Csalódtam most is, amikor a fenti kivona­tot olvastam s amint ékesszólásai következtetni engedik, csalódni fogok a következő kijelentései­ben is. Ugyanis a gyönyörű, felejthetetlen mon­datok, melyek minden betűjéből csak a munka­nélküliekért való aggódást, lehet kiérezni, ierv hangzanak: “a legrosszabbján most nagyjából túl vagyunk és megindulhatunk felfelé, ha az üz­letemberek erőltetik az eladást, és az emberek vá­sárolni kezdenek oly áron, amelynél olcsóbbat nem várhatnak. Ez igen. Elnök Ur, mondhatom, ilyen bölcs szavak senki másnak eszébe nem jut­hatnak, csak egyedül önnek Elnök Ur. Mivel attól tartok, senki sem tudja elképzelni, ezért ide irom, hogy azt a rettenetesen nagyon nagy bölcset cselekedte, hogy háború nélkül leve­zette a recessziót a depresszióval együtt egyetlen varázsszóval. Hogy mi az a varázsszó? Hát, “vásároljatok”. Ugy-e milyen nagyon könnyű, amikor már meg­mondja az ember. Hát, mondanom se kell, hogy engem hogyan érintett ez a.... hogy is mond- jom, a depresszió megszűnése. Olvan hirtelen jött, hogv azóta sem tudok vásárolni örömöm­ben. Kérdeztem az egyik barátomat (amikor fel­ocsúdtam), hogy te mit vásárolsz? Azt mondta, nincs pénze. Ne búsulj barátam. Eisenhower el­nök urunk arról is gondoskodott, mert adott 840,- ír.illió dollárt. Na, barátom, hát most aztán az el­nöki felhívásra szórni kell ám azt a pénzt. Ne törődjél vele, hogy mit veszel, csak vásárolj, hogy minél hamarabb elmúljon a recesszió a depresszióval, amelyek végét harangszóval fog­ják jelezni. Vásárolj magadnak bugyogót, mell­tartót, kombinét, hasszoritót, pelenkákat, gyerek­kocsit, hintőport, meg ilyen nyalánkságokat, mert hátha megnősülsz és hogy akkor majd ne fájjon a fejed. Aztán, mivel mérnök ember vagyok, hát gyor­san kiszámoltam a rengeteg pénzt mellyel az el­nök ur megajándékozott minket s azt találtam, hogyha tényleg mind megkapjuk mi, munkanél­küliek azt a szerény nyolcszáznegyven milliócs- kát, mivel hatmillióan vagyunk (ez nem is olvan sok), hát egv-egy-re jut ugv száznegyven dollár körül. A tőkéseknek nem adok semmit, ők ugv- eem vásárolnak. De a depresszió el fog múlni. Igaz, nem sok időre, ha hetven dollárt számitok hetenként, hát ke* hétre. De nem muszáj nekem $70-et keresni, elég nekem $47—48 is és akkor rrár rögtön három hétre elegendő. No meg aztán egy kis trükkel mindent el lehet érni. Nem adunk mind a hatmillió munkanélkülinek munkát, csak mondjuk egymilliónak. Akkor a munkanélküliség hatmillióról ötmillióra csökken és az enyhülés 18 hétig fog tartani. Akkorára aztán megint majd csak lesz valami. Pl. egy kis atombomba, vagy egy kis rakétácska árusítása a NATO-or- szágoknak.. Mindenesetre az indok elegendő ah­hoz, hogy a munkanélküli segély összegének fel­emelését és idejének meghosszabbítását fedező összeg, valamint a tűrhetetlenül magas adók csökkentését fedező összeg megmaradhasson a szövetségi kormány kasszájában, egy kis további “tiszta” bombák gyártására. Az Elnök Ur nem mindig ilyen szűkmarkú, amikor pénzosztásról van szó. így nem vétózta meg azt a javaslatot (ill. igen nagyon a sarkára állt.) mely szerint a farmereket kell segélyezni. Erre biztosan azért van oly égető szükség, hogy azok a szerencsétlen gazdag farmerek fel ne for­duljanak éhen. Meg aztán minden szentnek maga felé hajlik a keze. Hát az Elnök Ur is kapott ab­ból a segélyecskéből egy kicsikét, úgy $2,700 kö­rül, a múlt évben. Hát, mondjuk meg az őszinte­séget, ki nem vétózna ezért? Akkor is kap, ami­kor vétóz, és azért is kap amiért vétózott. Mélyen tisztelt Elnök Ur. Én nem azért jöt­tem ki Amerikába, hogy az amerikai gazdasági életet megváltoztassam, vagy annak megváltoz­tatására törekedjek. De nem is azért, hogy az amerikai gazdasági élet minden nyomorúságát vállaimra vegyem. Sajnálattal kell megállapíta­nom, hogy egy éves ittartózkoclásonr alatt sem­miféle intézkedés nem történt sem a szövetségi kormány, sem az államok kormányai részéről, mely helyzetünket megkönnyitené. Minduntalan az az érzésünk, hogy az Amerikai Egyesült Álla­mok az uj magyar menekülteket a “jófogás ér­dekében” a munkabérek leszorítására és jó szov­jetellenes propaganda lehetőségére hozta ki. Sa­ját példámat említve és nem felértékelve produk­ciómat, ahol alkalmazva voltam ugyanazon mun­káért és munkaminőségért csak 40-50 százalékát kaptam a bérnek, mint az ugyanolyan munka- területen dolgozó amerikai kollégáim. Jelenleg azonban örülnék, ha ilyen lealázó bérért is mun­kát vállalhatnék. A szövetségi kormány nem ad nekünk kölcsön pénzt, hogy valamilyen vállalko­zásba kezdhetnénk és igy elkerülhetnénk a lealá­zó bérezést, munkához jutnánk és értékes vállal­kozásainkkal hozzájárulhatnánk az amerikai gaz­dasági élet vérkeringésének megindításához. így hát nem marad más hátra, mint, hogy továbbra is rójjuk az amerikai városok aszfaltjait, mig va­lamelyik restaurantban nem méltányolják érté­kes szaktudásunkat — tányérmosogatással. A fentiek ellenére én vagyok olyan kemény le­gény, hogy biztatom a mélyen tisztelt Elnök Urat, ne hagyja magát semmiféle szocialista jel­legű javaslatokkal befolyásolni, beugratni holmi adócsökkentéssel és a munkanélküli segély ide­jének és összegének felemelésével, mert, ha ne- tán-tán ilyen beugrató, könnyelmű intézkedés ténylegesen akadályozni találná a depresszió ter­jedését, végül is minden bajok megoldása után kifogyna az elnöki teendőkből. Mi lenne akkor Amerikából? A nebulóját neki, még tényleg fel találna virágozni. így biztatja önt Elnök Ur egy Uj-amerikás * pen, VIGYÁZZUNK HOGYIN Tisztelt Szerkesztőség! Nagy hibát követ el Eörsi Béla a Magyar Szó márc. 27-én megjelent cikkében, amikor általá­nosít saját tapasztalatai alapján. Megállapításai az általános óhazai viszonyokról ellenkeznek a valóságos élettel. Akarva, vagy nem akarva az igazsággal feketézők táborába tévedt, akik a “boldog múltat” csempészik be a sötét agyakba. Ha az óhazai viszonyok olyanok lettek volna, mint ahogy a cikkíró lefesti azokat, akkor azt mondhatjuk, hogy az a sok kivándorló azért hagyta el a szülőhazát, hogy bele ne fulladjon a jólét zsírjába. Kár, hogy a cikket nem lehet tel­jes egészében ismét közölni, igy csak idézek be­lőle: “Száz évvel, ötven évvel ezelőtt Európában a társasági élet legfontosabb pontja az ebéd volt. Arra készültek a nők egész héten át. Az élet ol­csó volt, mert nem voltak kifejlődve a szállítási eszközök, melyek az élelmet messze földre vihet­ték volna. Jó termés idején sok volt a lakodalom és vendéglátás. Emlékszem, hogy disznótor ide­jén az volt a szokás, hogy megüzentük a házi­asszonynak, hogy eljövünk, ha nem kell disznó- ságot enni. mert már elegünk volt belőle”. A tár­sasági élet, valamint a templomok körüli élet le­írásából kimaradt a pálinkaivás, de ezt most hagyjuk, eléggé el vagyunk foglalva a “disznó­torral.” Van az embereknek egy öröklött tulaj donsá-, guk, melytől nem tudnak megszabadulni. Azt a szerencsésebb helyzetet, melyben ők és környeze­tük élt, a nagy társadalomra általánosítják. Már­pedig a dolgozó ember (mely pedig a nép több­ségét alkotja) élete feneketlen nyomor volt, tel­ve megalázással. Nagy különbség van abban, amikor a kiváltságosokról írunk, vagy a nyomor­gó népről az úri zsarnokok idején. (Nem lett vol­na olyan nagy a hiba, ha Eörsi Béla megjegyezte volna, hogy leírása a kiváltságosokról szól és nem a nagy tömegekről. Különben Írásával csak alátámasztja azokat a hazugságokat, melyekre e levél végén rátérek.) A világ köztudatába fúrta magát a hárommil­lió magyar koldus fogalma. Ezeket a kultúrálat­lan, rongyokkal takart testű embereket ellen­szenvvel, bántó gyűlölettel fogadták Ameriká­ban. Pedig Eörsi szerint is volt jólét, kultúra az óhazában. De kinek? A felső ezreknek és azok kiszolgálóinak. A paraszt sárkunyhóban Iákott, látástól vakulósig dolgozott és Írástudatlan volt. A városi munkás felesége pedig azon törte a fe­jét, hogyan teremtsen elő valamilyen ebédet, vagy vacsorát. Voltak csodás, szép lakások is, DE KIKNEK? A nagypénzzel rendelkezőknek. A munkásnak piszkos, poloskás lakás, sokszor csak pincelakás jutott. A Cséry-szeméttelepbe vájt lyukakban kik laktak? Dolgos, hasznothajtó családok, sok- gyermekes szülők. A szemétdomb tulajdonosa azonban milliomos versenyistálló tulajdonos volt. Hogv a szemfényvesztés tökéletes legyen, a Wekerle-telepen s Rákospalotán az államvasutak szervezete épített “tűrhető” lakásokat. Ezeket mutogatták a külföldi látogatóknak. E sorok Író­ja is ilyen lakásban lakott. A magyar kálvária felsorolásának nincs se vé­ge. se hossáa. Az aratósztrájkok, a csendőrgo­lyók, cselédpofozás, a grófi, papi birtokokon. Túltermelés volt a tintakulikban. Akik a “Nap” és az “Est” nevű lapvállalatok épületei környé­kén jártak, láthatták az újságíróknak tilulált koplaló művészeket, akik a rikkancsoktól köl­csönzött pénzen kávéztak. Ennek a fajzatnak kö- nyörgött a kölcsönző: “nagyságos ur kérem szé­pen, még egy kávé árával tetszik tartozni”. Talán még emlékszik Eörsi Béla a következő óhazai szegénységet kifejező mondásra: “Csor­dáinknál disznót öltek, mégis krumplilevest főz­tek”. Ha ezen szavak jelentőségét megérti, akkor azt is tudja, hogy az óhaza dolgozói életében a disznótor ritkább volt, mint az úri “disznóság”. A fehér tánvérsapka, Nedeczky ur és a palacsinta-evő zsellérek Van-e különbség a Magyar Szóban megjelent Eörsi-cikk és az Amerikai Magyar Népszava jul. 27, 1957 számában Ruby Erzsébet tollából meg­jelenő “Tányérsapkás aratók” c. cikk között? Ez az irás arról az időről szól. amikor Horthy- ék leküldték Ruby Erzsébetet Fejér megyébe, hogy a népoktatást megszervezze. A Nedeczkyné őnagysága személyesen várta és meghivta va­csorára, ahol Svoy székesfehévári püspök is megjelent. Olyan demokratikusak voltak, hogy nem kívánták meg tőle az estélyi ruhát. Vacsora után megtárgyalták a teendőket, beszéltek az aratásra Pestről lerándult fehérsapkás egyete­mi hallgatókról. S most itt idézünk Ruby Erzsébet cikkéből: A Nedeczky uradalomban a cselédházak mö­gött hosszú deszkabarakban volt az aratók szál­(/e/eí'C a fte -y/CeJt-úd% \ Az ebben a roüatban kifejtett néze­;; Olvasóink :> tek nem szükségszerűen azonosak hozzászólnak a szerkesztőség álláspontjával :* a közügyekhez «;

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom