Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-03-20 / 12. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, March 20, 1958 JE. Mr. Murphy nagy feladata Murphy megbízott és kollégája, az angol Bee- ley, a jelek szerint aligha remélheti, hogy a francia—tuniszi viszályban vállalt “jószolgálata” gyors sikert arat — s az is kérdéses, vajon a két “közvetitő” valójában milyen sikerre is pályázik ... A szakieti terrorbombázás rendkívül' feszült légkört -teremtett nemcsak az algériai—tuniszi határon, hanem Párizs és Tunisz viszonyában is, s Franciaország és Tunisz kapcsolata azóta is tovább romlott. Murphy azt mondja, hogy ennek az elmérgesedett viszálynak a “rendezésére” tesz kísérletet. Murphy tervei szerint meggyengült Franciaország egyfelől engedékenyebb atlanti partner lenne, másfelől könnyebb lenne kiszorítani észak-afrikai pozícióiból. Ez a koncepció eleve kétségessé teszi Murphy közvetítői buzgalmának jellegét — erre félreérthetetlenül céloz a párizsi jobboldali sajtó is. A Monde hozzá is fűzi: az angolok jószolgálataikat nem is annyira Párizs és Tunisz, mint inkább Párizs és Washington között gyakorolhatják. .. A közvetítés kilátásait a nyugati sajtó borúsaknak ítéli: az alapvető ellentét abban áll, hogy: 1. a tuniszi kormány szerint addig szó sem lebet a francia—tuniszi kapcsolatok megjavításáról, amig tart a Tuniszt is fenyegető algériai ko- lonista háború; következésképp Burgiba a francia—tuniszi—angol-amerikai négyes megbeszélés tárgysorozatára fel akarja vétetni az algériai konfliktus kérdését is, illetve hogy 2. a francia kormány továbbra is makacsul ragaszkodik az “Algéria—Franciaország” fikciójához és az algériai háborút francia belügynek tekinti. (A francia kormány lényegében már utóvédharcokat folytat ebben a kérdésben.) Burgiba a Monde-nak adott nyilatkozatában azzal érvelt, hogy ha az algériai problémát nem vitatják meg most, “az atlanti családon” belül, akkor a problémának ezt a fél-nemzetköziesitését később már csak az algériai kérdés teljes nemzetközivé tétele pótolhatjá, amely sokkal hátrányosabb lenne Franciaország számára. Felmerül Bizerta kérdése Bizerta tehát jogilag ismét tuniszi területté változott, a gyakorlatban azonban továbbra is francia kézben van: a tuniszi blokád alatt álló tízezer francia katona kezében. A kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad A tuniszi kormány kijelentette, hogy “kész harcbaszállni Bizertáért”. A franciák viszont nem hajlandók kivonulni a támaszpontról: Pi- neau külügyminiszter szerint “Bizertának franciának kell maradnia”, Chaban-Delmas hadügyminiszter hangsúlyozta: “Nem fogjuk elhagyni Bizertát”. “Mintha Bizerta Franciaországban lenne!” — kiáltott fel Burgiba tuniszi köztársasági elnök válasznyilatkozatában. “Független ország vagyunk-e vagy sem? Tagja vagyunk-e a UN-nek vagy sem? — kérdezte újságíróknak adott interjújában. — A legutóbbi események után beláthatják, hogy többé nem bízhatunk Franciaországban. Beleegyeztünk, hogy közös védelmet léA Nasszer elnök által márc. 6-án megalakított uj kormánynak 31 minisztere van. Közülük 19-en egyiptomiak, 12-en sziriaiak. Jelentések szerint kilenc miniszter hatásköre az Egyesült Arab Köztársaság mindkét tartományára kiterjed. Ezek a következők: Hadügyminiszter: Abdel Hakim Amer tábornok. Hadügyminiszter-helyettes: Fathi Rizk. Iparügyi miniszter: Aziz Szedki. Külügyminiszter: Mahmud Favzi. Propagandaügyi miniszter: Fathi Raduan. Közoktatásügyi miniszter: Kamal Eddin Husz- szein. Államminiszterek: Ali Szabri és Szalah Bittar. Vallási alapítványok minisztere: Hasszán el Bakuid. tesitünk vele. Rádöbbentünk, hogy ennek a védelemnek csak a francia katonai megszállás további fenntartása a célja. Hogyan is bizhatnánk Franciaországban, amikor arról értesülünk, hogy a francia kormányfő megkérdezte Ely tábornoktól: mibe kerülne Tunisz visszahódiása?” Bizerta ügyében egyik fél sem enged — erre hivatkozva Murphy úgy képzeli: a francia kecske is jóllakik, a tuniszi káposzta is megmarad, ha Bizertát —• amerikai támaszponttá változtatják. Az első kisérleti léggömbök fel is röppentek a sajtóban: nyilvánítsák Bizertát NATO-támasz- ponttá! Tunisznak azt mondhatnák, részben elérte célját, mert a támaszpont már nem a franciáké — Franciaországnak pedig azt, hogy mégsem kell Tunisznak átadnia Bizertát. Az atlantinak minősített földközi-tengeri támaszpont — nyilván közvetítői jutalékként — az amerikai vezérkaré lenne, minthogy a NATO parancsnoka hivatalból amerikai tábornok. Ezeket az otromba próbálkozásokat — legalábbis “az első menetben” — mind a tuniszi, mind a párizsi sajtó elutasította. A haladó lapok azonban jogosan Írják: az amerikai “jó szolgálatok” elfogadásával valójában mindkét kormány lehetővé tette, hogy Washington keresse az észak-afrikai rendezés kulcsát. Kilenc miniszter hatásköre csak Egyiptomra terjed ki. Tizenegy miniszter hatásköre Szíriára korlátozódik. Orosz táncművészek az Egyesült Államokban A Szovjet Állami Népitánc Együttes két hónapi túrára jön az Egyesült Államokba és első előadását New Yorkban, a Metropolitan Operaházban tartja meg április 14-én. A látogatás a nemrég megkötött kulturális kapcsolatok egyezménye alapján történik. Az együttes vezetője Igor Moiseyev és tiz amerikai városban tervez előadást tartani. Az Európában jó hirnévnak örvendő tánccsoport a szovjet köztársaságot alkotó különböző nemztiségek népi táncait fogja bemutatni. * az, Az uj arab állam kormánya A francia és a tuniszi álláspont különös hevességgel ütközik egy fontos részletkérdésben. Bi- zertáról van sző. Amikor Szakiet-Szidi-Jusszef bombázása után Burgiba elnök a francia csapatok kivonását követelte, hangsúlyozta: “A franciáknak el kell hagy- .tiiok Bizertát is.” Ez rendkívül súlyosan érintette a francia kormányt. Az észak-tuniszi kikötő ugyanis, amely 60 évvel ezelőtt még kis^alászfa- iu volt, ma az algériai háborút folytató francia 'hadvezetőség egyik legfontosabb stratégiai bázisa. A francia légierő és haditengerészet egységei a korszerű bizertai támaszpontokról indulnak az észak-kelet algériai tengerparti és a keletalgériai hegyi hadműveletekre. Bizerta a szakieti agresszióig éppan olyan francia hadikikötőnek számított, mint Toulon. Az 1952-ben aláirt francia—tuniszi egyezménynek, amely Tunisz függetlenségét deklarálta, volt egy titkos záradéka is; ez a záradék a bizertai kikötőt és közvetlen környékét levágta a függetlenné vált Tunisz testéről. A bizertai támaszpont parancsnoka, Laurin francia tengernagy, felhatalmazást kapott a kikötő teljes forgalmának ellenőrzésére (a kereskedelmi hajózáséra is), az ő engedélyétől függött, hogy Bizerta környékén mit építhetnek a tunisziak, milyen vállalatokat létesíthetnek stb. Ezt a titkos egyezményt annak idején Burgiba annak ellenében vállalta, hogy a franciák felszerelik az újonnan létesítendő tuniszi hadsereget. A függetlenné vált Tunisz egy pillanatig sem titkolta, hogy az algériai testvérnéppel érez és elitéli a francia kolonisták véres háborúját. Párizs azzal próbálta Tuniszt politikája megváltoztatására bírni, hogy megtagadta a fegyverszállítást a fiatal tuniszi hadseregnek. London és Washington azonban a francia fegyverszállitók helyébe lépett. Ez volt a francia—tuniszi viszony ((és egyben az atlanti szolidaritás) első nagy válsága: a feszültség azóta csak éleződött és a tuniszi határfalu terrorbombázása után érte el tetőpontját. A tuniszi francia helyőrségeket blokád alá vették, a tuniszi kormány megtiltotta, hogy Bizertába francia hadihajók fussanak be, illetve, hogy elhagyják á kikötőt. Mi több, a múlt szombaton a tuniszi kormány párszavas rendeletet közölt a hivatalos lapban: érvénytelennek minősítette az 1952-es statum Bizertára vonatkozó titkos záradékát. SZAPORODIK A GSUOS-KONFERENGIA TÁMOGATÓINAK SZÁMA Az államfők összejövetelének szükségessége a kelet-nyugati ellentétek kisimítására olyan mély gyökeret vert-a békét kívánó népekben, különösen az európai országokban, hogy vezető politikusok kényszerítve vannak meghajolni a népük követelése előtt. A kormányok képviselői óvatosan bár, de kénytelenek foglalkozni a kérdéssel. így a Manilában tartózkodó Dulles-, Selwyn Lloyd és Christian Pineau, Amerika, Anglia és Franciaország külügyminiszterei levettek egy napot a Keletázsiai Szövetség tárgyalásai közben arra, hogy megbeszéljék egymásközt- azokat a lépéseket, amelyeket a csucs-konferöncia ügyében, saját szempontjukból szükségesnek tartanak. A megbeszélés eredményét nem hozták nyilvánosságra. Nyilatkoznak az ellenzéki vezetők Egy rádió leadáson, amely összekötötte New Yorkot, Londont és Párist, három ellenzéki politikus folytatott véleménycserét e kérdésben. Adlai E. Stevenson volt demokrata elnökjelölt, Hugh Gaitskell, az angol Munkáspárt vezetője és Pierre Mendes France, volt fráncia miniszter- elnök különböző megközelítéssel ugyan, de megegyeztek abban, hogy kell nemzetközi csúcskonferenciát tartani, mely a világot a valódi béke felé irányítaná. Mr. Stevenson azt mondta, hogy támogatja a csúcs-konferencia megtartását, de határozottabb eredményt vár tőle, mint amit az 1955-ös genfi konferencia hozott. A fegyverkezést “korunk legelrettentőbb jelenségének” tartja és a lefegyverzés terén elérhető bármilyen eredményt, különösen a próbakisérletek beszüntetése terén ki- vántosnak tekinti. Gaitskell szerint a csúcs-konferenciát nem szabad elhalaszani arra az időre, amikor az Egyesült Államok gazdasági hanyatlása megszűnik, hanem meg kell tartani még úgy is, ha csak “jégtörő” eredménye lesz. Mendes France azt mondta, hogy a keletnyugati viszonyban nagy változást hozna létre az, ha a nyugati államok a visszamaradt országok segélyezését más szempontból közelítenék meg és ha az országok belpolitikája úgy alakulna át, hogy nagyobb súlyt fektetnének a gazdasági és kulturális fejlődésre és a tengerentúli területeik problémáinak megoldására. Dulles egy SEATO gyűlésen tartott beszédében negativ- formában foglalkozott a csúcs-konferencia kérdésével. Abnormálisnak nevezte az államfők összejöveetelét, ha azt diplomáciai és külügyminiszteri utón előre nem dolgozzák ki részletesen úgy, hogy az eredmény előre biztosítva legyen. Támadta a Szovjetuniót, hogy a hamis biztonság érzetét szándékszik a népek között meghonosítani. Mikor fog Dulles valami újat mondani? Bármi legyen is, ellene vagyunk ; . .
