Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-03-13 / 11. szám
Thursday, March 13, 1958 AMERIKAI MAGYAR SZdf UL A milánói senki földje Irta: BÓDOG ANDRÁS Milánóban olvastam a helyi lapokban, hogy egy nevezetes honfitársam a városba érkezett 6 hétre tervezett európai tanulmányútja során. “Ez már teszi”, gondoltam, “végre is nem mindenki olyan loafer, mint én, aki csak töltöm az időt itt is, ott is és semmit sem tanulmányozok. Példát vehetnék erről a hires honfitársamról, aki 90 éve ellenére is hasznosan tölti napjait Európában, mert tanulmányt folytat és embertársai üdvére”. így szidtam le magamat, noha megvigasztalhatott volna az a tudat, hogy nem nagy a kár, mert minek duplázzuk a munkát és ketten tanulmányozzuk ugyanazt a dolgot, amit csekélységem amugyis sokkal kevésbé hathatósan tudna csinálni. Nemcsak azért, mert a szóbanforgó honfitársam az Egyesült Államok szenátora, aki valószínűleg államköltségen tanulmányozta a világot, el is múlt 90 éves és lehet-e elképzelni érettebb életkort, melyben országok és népek életviszonyait jobban meg lehet Ítélni egy 6 hetes körutazás nyomán? Ebben igazam is volt, mert pár nappal később hazaérkezésekor az éltes szenátor tanulmányainak eredményeiről elsőoldalas nagyfejü nyilatkozattal számolt be a lapoknak. Ebben elmondotta, hogy 6 hét alatt 12 európai országot járt be és a tapasztaltakkal nagyon meg volt elégedve. A gazdasági újjászületést látta mindenütt. Kifogásolni valónak csak azt találta, hogy az európaiak nem tesznek ki eleget magukért, holott “az adott viszonyok között több és nagyobb áldozatokra is képesek volnának a nyugati világ védelmére”. így beszélt szenátorunk és meg is irigyeltem, ha nem is ugyan élemedett koráért, de a többi dolgokért. Magam csak 5 országban jártam és sokkal hosszabb időt töltöttem el az utazással, de minthogy se nagykövetekkel, se nagy államférfiakkal nem tanácskoztam, még csak egy nyomorult diszebédet se adtak tiszteletemre sehol, nem töltöttem félnapokat aludVa koromhoz illően, gyalog is jártam olykor-olykor, a vonatok ablakain kinézegettem, hát persze nem beszélhetek, olyan csalhatatlan biztonsággal a világ dolgairól. Például tegyük fel, hogy a szenátor, ur 15 percül Milánó állomása előtt kikukucskált volna a onatablakon. A vágányok még alig kezdenek sokasodni, de magas drókerités választja el már a pályát a külső világtól. Mögötte már egy kövezett üt és a város. Az ut vagy 20—25 lábbal magasabban halad, mint a vasúti pálya, a homokfal meredeken szakad le, közte és a drótkerítés között vagy 20 láb széles sáv húzódik el mérföldekre. Aféle senki földje volna, de mindenféle különc népség fejébe vette, hogy oda betelepszik. Ez nem cigánysor, hanem egy utcanélküli lakó- Aki elmegy hazulról, az egyszerűen felkapaszkodik a homokfalon az útra, aki hazajött az lecsúszik rajta. Csak arra kell vigyázni, hogy hol csuszkái, nehogy a tetőn keresztül a házban találja magát. Ugyanis ezek a népek a nyugati világ hathatósabb védelme érdekében ugylátszik kicsit spórolósak lettek. Nemcsak hogy bitorolták ezt a keskeny sávot hosszú mérföldeken keresztül, de egyik a másik mellett úgy épített magának házat, hogy beleásta magát a magas homokpartba, ezzel megtakarított magának 3 falat és a bejáratnál negyedik falat épített ládákból, kártyapapirosból pléhlemezekből, meg hasonló időálló anyagokból. Aki pedig kevésbé viselte szivén a nyugati világ és kultúra védelmét az még arra a pazarlásra is vetemedett, hogy valóságos 5—6 láb széles kulipintyót varázsolt a homokbarlang elé második szobának, konyhának vagy előcsarnoknak és mert az esőre többet gondolt, mint szabadságának védelmére még be is tetőzte Valamivel úgy, hogy nem is csurgóit be csak ott, ahol a palota összetámaszkodott a homokfallal, ez is csak akkor történt, ha esett az eső. Minthogy én nem voltam tanulmányúton és ennélfogva akadt .időm bőven nem úgy, mint nemzetünk szenátorának, harmadnapra rászántam magam, hogy megnézem magamnak ezt a Milánót is. Mentem az orrom után a vasút irányába — vagy 3 órás gyaloglás után találtam erre a tájra —, de ebben nem voltam semmivel különb a külvárosiaktól, kik mind gyalog járnak, valószínűleg az autóbusz költségét takarítják meg az emberek, a katonai kiadások érdekében. Hát a Senki-földjének városát végül is megtaláltam. de már megjárni elejétől végig nem volt erőm, isten tudja hány mérföldre ‘nyúlhatott el a másik vége. A homokbarlangokkal kombinált kulipintyók sora végnélkül húzódott el vagy 10— 12 láb széles telkekkel a parttól a vasút kerítéséig. Itt még pár sor zöldség és főzelék is megtermelődött, de hogy ezen kivül miből és min éltek avárosrész lakói, az valószínűleg féltve őrzött titka maradt a nyugati védelemnek, mert az itt- ott jövő-menő toprongyos asszonyok és gyerekek még angolul sem tudtak beszélni. Hát ezeket ugyan semmikép sem kérdezhette volna ki a szenátor, hogy “képesek a hathatósabb áldozatokra”, hát akkor minek is jött volna errefelé az európai újjászületés tanulmányozására. Megtudtam végül is, akármilyen furcsán hangzik, hogy az agg szenátornak igaza volt. Végül is Olaszország egyike azon haladottabb európai or- P7áerrvknnk. «hol az adóztatásban a legnagyobb a Erich Kastrier: A GORDIUSZI CSŐM Erich Kaestner, a jeles német iró “Der taegliche Kram" cimü kötetében ezzel a megjegyzéssel tette közzé alábbi cikkét : “Nem csoda, hogy a Harmadik Birodalomban felnőtt, háborús hősök tiszteletéhez szoktatott ifjúság nem tudja, s nem akarja minden továbbiak nélkül elfogadni ideáljai “leszerelését.” A következőkben megkíséreltem, hogy a serdületlen fiatalok előtt a humor segítségével tegyem kérdésessé a militarista tör- ténetirást.” Ismerjük valamennyien, még a történelem- óráról, macedóniai Sándort. És ismerjük a hírhedt gordiusi csomó anekdotáját is, mely az ifjú hóditóhoz fűződik. Mikor bevonult Goidionba és hirt vett a mesterien összegubancolt csomóról, amelyet mindaddig egyetlenegy ember sem tudott szétbontani egyszeriben odavezettette magát a nevezetes holmit megszemlélte minden oldaláról, emlékezetébe idézte a jóslatot, amely a probléma megoldójának fényes sikereket és messze- hangzó dicsőséget Ígért, gyors elszánással kardot rántott és középütt kettéhasitotta a csomót. Úgy bizony, Sándor katonái természetesen ujjongtak. És széltében dicsérték az ifjú király el- mésségét és eredetiségét. Egyet azonban őszintén meg kell mondanom — ha az én édesanyám jelen lett volna, az nem lett volna valami kellemes! Ha az én édesanyám a közelben van, abból botrány lett volna. Ha én kisfiukoromban, egy hajszálnyival sem kevésbé eredetien és elmésen, mint Sándor, egy átkötözött doboz felbontásához gyors elszántsággal kardot, illetve bicskát rántottam, hogy a gordiusi zsineget kettévágjam, anyai részről nyomban olyan nézeteket, hangoztattak előttfem, amelyek ama jóslattal homlok- egyenest ellentétben állottak és amelyek az ujjongó macedóniai csapatokat rendkívül elképesztették volna. Sándor tudvalevőleg nagy háborús hős volt, és a perzsák, a médek, az indusok, s az egyiptomiak éjjel-nappal egyhuzamban reszketni szoktak volt tőle. Nos, az én édesanyám nem csatlakozott volna ehhez az általános reszketőshez. “Csomót nem szokás szétvágni” — mondotta volna szigorú hangon. — “Ez nem illik, Sanyi! Madzagra mindig szükség lehet!” És ha Sándor nem halt volna meg olyan fiatalon, hanem bölcs öregember lett volna belőle, talán egy napon visszaemlékezett volna erre és azt mondotta volna magában: “Ez a Kaestnerné asz- szony, annak idején Gordionban, nem is igen fogott mellé. Csomót nem szokás kettévágni. És ha mégis megteszi az ember, a katonák ne ujjongjanak. És ha a katonák ujjonganak, ne legyünk nagyra vele!” ★ Tényleg különös, nem? Valaki leül a fenekére, s ésszel, szorgalomal, ügyességgel egy csomót készít, amelyet olyan rafináltan bogoz össze, hogy senki fia az égvilágon nem tudja azt felbontani, és az-illetőt, aki ezt a mestermunkát végbevitte, nem hagyományozta ránk a história! De aki kirántotta a bicskát, azt persze ismerjük! A historikusoknak évezredek óta gyöngéjük az erős férfi. Kőtáblákon, papirusztekercseken, pergamenteken és vaskos fóliánsok- ban rajongják körül azokat az embereket, akik a problémákat kardcsapással akarták megoldani. demokrácia. Jövedelmi adót például csak az fizet, akinek jövedelme van és ebből is az, akit meg lehet fogni; a fixfizetésü, órabéres és napi béres. A többi ahogy esik, úgy puffan. Szerencsére ott vannak a nagy fogyasztási adók a kukoricamáié, kenyér, gyertya, petróleumtól kezdve mindenen. Ha a Senki-földjének lakói hazafiasabban fogyasztanák a polentát, kását, kenyeret és hasonlókat és fényűzőbben használnák a gyertyát palotáikban, mindjárt több folyna be a nyugat védelmére is. Ez az egésznek a titka. Nem tudnám hamarosan megmondani hány százmilliókat kapott és kap Olaszország amerikai segitség gyanánt a háború óta. Bizonyos, hogy annak nyomait a milánói Senki-földjén hiába keresné akárki is. Az amerikai dollármilliók egy részét a Senki-földjéről visszajövet találtam meg bent a város szivében vadonatúj hatalmas üzletpaloták és nagylakásos fényűző bérpaloták formájában. Nyilvánvaló, hogy ezeknek bérét a senkiházi barlanglakok nem akarták megfizetni. Hát akkor csak maradjanak ott, ahol vannak, ugyebár kedves szenátor ur. De hogy afelől tudósítsanak, miképpen kuszá- lódtak össze kibonthatatlanul a sors szálai, ez kevésbé izgatja őket. És hogy arról írjanak, miképpen igyekeztek furcsa idealisták ezeket az összebogozódásokat békés utón szétgubancolni, ettől egyenesen viszolyognak. Diákos érdeklődésük a csomó szétvágásának szól, s nem kis részük van benne, hogy sikerült tiszteletben és életben tartani a régi gordiusi módszereket. Szerencsénk volt éppen ismét egyszer személyesen jelen lenni, mikor egy ilyen csomót széthasítottak, ahelyett, hogy fáradságos munkával szét bogozták volna. (A fasiszták háborújáról van szó. — Szerk.) Roppant érdekfesztiő volt. Még mindig-égnek áll minden hajunk szála, a- mennyiben ki nem hullott. És mig a nemzetközi konferenciákon a világ minden részéből jött küldöttek agyongyötrik magukat, hogy a szanaszét képződő uj csomókat kigubancolják, addig mindenfelé, s nem utolsósorban minálunk, megint ott dsíicsülnek a kardelmélet hívei és morognak: ‘‘Csupa üres duma! Mit kell annyit vacakolni ? Kettéhasitani, ez az egyetlen, ami célirányos !” Úgy vélem, lassacskán valóba-n át kellene térni arra, hogy a csomók helyett azokat az embereket hasitsák ketté, akik efféle tanácsokat adnak. Fordította: Békés István. K! ÜTI? Néhány adatot nyújtunk irodalmi detektiveink részére Mint gondoltuk, a “Ki irta?” megfejtését célzó irodalmi detektivTnunka megélénkült a múlt- heti “minta” nyomozó Írásunk óta. Miután a kitűzött határidő már tulközel van, úgy véljük, hogy több alkalmat kell adnunk azon nagyszámú olvasóinknak, akik a multheti számunkban adott “nyomok” alapján meg akarják kísérelni az “irodalmi nyomozást”. Azért úgy határoztunk, hogy a határidőt meghosszabbítjuk három héttel. Arra kérjük tehát olvasóinkat, hogy a megfejtést legkésőbb, — de most más visszavonhatatlanul, — küldjék be április 5-ig. Azok részére, akik az idő rövidsége miatt nem olvasták el a multheti számban adott “minta”- nyomozást, ime, megismételjük azt: Először is mint mindenki, úgy mi is észrevettük, hogy a “Mária” cikk a tárgy választás révén elárulja a szerzőjét, igy most már csak öt marad. Viszont a “Hires védőügyvéd” címűben olyan sok és intim adat van Eugene Debsről, hogy azt csak Debsnek igen jó ismerője és tisztelője írhatta. Viszont azt tudjuk, hogy a szerzők egyike Debsről már többször is irt értékes cikkeket a lapunkban. így most már marad csak négy. De azt is láthatjuk, hogy a nagy magyar költővel kapcsolatosan a szerző igen helyesen gazdasági kérdésekkel is foglalkozik s azokban a számok szinte beszélnek. így őt sem lesz nehéz helyesen “elhelyezni”. Azután tudomásunk van arról, hogy a szerzők egyike valamikor jórégen, itt, New Yorkban, tanított a Ferrer-iskolában. Talán ez is jelenthet valamit.>És végre azt is hallottuk, hogy az egyik szerző a déli államok egyik rádió- állomásán szép méltatást adott le a legnagyobb magyar zeneszerzőről. Rajta tehát, várjuk a válaszokat! Nézzük, kit illet meg az “irodalmi Sherlock Holmes” cim?
