Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-02 / 1. szám
14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, January 2, 1958 AZ 1907-ES ROMÁNIAI PARASZTFELKELÉS “1907 tavaszán revólucia vöt, mejikbe az én tatám es részt vett: ő mesézte .. hogy a zsemberek. ha- maréb a membrut (kisbirót) akarták eléfcgni, amét meglszkelita (aláírta) a maxim-lézsát (törvényt), mejik lézsával a bojérok nagyobb adót tettek a népre. Evvel a láz'sával még a füstiikra is adót tették.” Kaszáp János István,pusztmai csángó idézi igy emlékeit. Nemcsak az ő, hanem alighanem minden csángóknak és minden román parasztnak a szivében él még a fél évszázaddal ezelőtti nagy parasztfelkelés emléke. ~★ A román mezőgazdaság a múlt század második felében és századunk elején a többi keleteurópai országéhoz — Magyarországéhoz is — hasonlóan a fejlődés “porosz útját” járta. Ez annyit jelentett, hogy bár 1864-ben Cuza fejedelem egyik rendeletével eltörölte a jobbágyságot, a jobbágyfelszabadítás olyan föltételek és körülmények között ment végbe, hogy a paraszt középkori, elnyomott helyzetében voltaképp nem sok változás történt. Minthogy a parasztság nem népi forradalom eredményeként szabadult fel, hanem felülről rendeletileg előirt felszabadítással, a nagybirtokos nemesek, a bojárok eleve gondoskodni tudtak arról, hogy érdekeik ne szenvedjenek csorbát. Érintetlen maradt a nagybirtokrendszer. Á refprm csak a telkes jobbágyoknak juttatott némf földet. A zsellérek nem kaptak földet. S mert a törvény nem számolt a parasztság ter- mészetesi&zaporodásával sem, a kis paraszti birtokok egyre inkább elaprózódtak, s a földtelenek tömege nőttön-nőtt. A XX. század elején számuk már--több mint 300 ezer volt. Nagymértékben sújtotta a parasztságot a legelők hiánya is A nincstelenek, de még a legtöbb kisbirtokos paraszt is, akiket kis parcellácskájuk nem bírt eltartani, kénytelenek voltak a bojároktól földet bérelni részmüvelésre. A bérleti dij eleinte a termés negyede volt, de csakhamar a felére emelkedett, és ráadásul a szerencsétlen parasztok 10—20 napi robotra is kényszerültek. A bérleti dij emelkedését az okozta, hogy kialakult a láncbérletek rendszere. Ebben nem közvetlenül a földet megművelő parasztnak adták bérbe a földet, hanem a-földt.ulajdowftR bojár és a pa- - raszt közé a spekuláns bérlők egész serege ékelődött, akik mind-mind a paraszt rovására húzták a hasznot. A román parasztság nyomora rányomta bélyegét az egész ország szociális viszonyaira is. Egy 1906-ban készült statisztika szerint a házaknak több mint 5 százaléka putri, vagyis föld alatti verem “lakás” volt. A sokféle járványon kívül az elégtelen táplálkozás, az egyoldalú kukoricaliszt-fogyasztás következtében erősen pusztított a sokszor halálos bőrbetegség, a pellagra is. Elterjedtségére idézünk egy adatot: 1900-ban több mint 150 ezer pellagrás megbetegedést tartottak számon. Csak a szikra kellett . . . Érthető hát, hogy a parasztság egyre elviselhetetlenebbnek érezte a helyzetét. Már 1906-ban erősen nyugtalankodott országszerte,. Csak az a bizonyos szikra kellett, amely kirobbantja a fölkelést. Ez a szikra egy észak-moldvai bérlőcsoport túlkapásainak a sorozata volt 1907 februárjában. Persze a fölkelés kitörésének helye önmagában,^ világosan mutatja, hogy az 1905—7- es orosz forradalom és a romániai parasztfölkelés összefüggött. Ez a fölkelés ugyanis Romániának éppen az Oroszországgal határos területein robbant ki. A konzervatív kormány mindent elkövetett, hogy kisebbítse a történtek jelentőségét. Holmi antiszemita zavargásnak próbálta az egészet beállítani. A liberális ellenzék meg egyenest örült egy kis “antiszemita mozgolódásának, mert arra számított, hogy a külföldi hatalmak tiltakozása megbuktatja a konzervatív kormányt. Csakhamar nyilvánvaló lett, hogy többről és másról van itt szó. A felkelés tüze gyorsan terjedt annak bizonyságául, hogy országszerte megértek a fölkelés feltételei. Moldva után csakhamar fellángolt a Havasalföld és Olténia is. A kereskedelem és a forgalom teljesen megakadt. “... a helyzet rendkívül válságos s a kormány el van készülve egy nagy agrár forradalom kitörésére.” Majd következett a kényszerű beismerés: “Az eredetileg csakis antiszemita pogrom kezdi elveszíteni kizárólagos zsidó-ellenes jel- gét... a pogrom általános agrár zendüléssel növekedett” (Az Újság 1907 március 23-iki számában.) Most már a kormány is megpróbált erélyesebben fellépni' a felkelők ellen. Katonaságot vezényeltek a fölkelés elfojtására. A helyi katonaság azonban nem volt alkalmas arra, hogy letörje a zendülést. A katonák többsége — javarészt parasztfiuk — nem voltak hajlandók saját szüleikre, testvéreikre lőni. Sőt, maguk is megelégelve a paraszti élet tűrhetetlen nyomorúságát — hiszen a leszerelés után rájuk is ez várt — nyíltan rokonszenveztek a felkelőkkel. Keserűen állapították meg a magyar újságok is: “Több helyütt a katonaság és a rendőrség, mint ahogy Oroszországban történt, egyenesen szövetkezik a lázadó parasztokkal.” A román bojárok és az Osztrák- Magyar Monarchia összefogása a román parasztok ellen Az eredménytelen katonai beavatkozásokon kiyüly megpróbálta a kormány azf is, hogy jiát- ba támadja a felkelést. Március közepén azokról a területekről, amelyekre a felkelés kiterjedt, Bukarestbe rendelték a papokat és a tanítókat, hogy “utasításokkal lássák el őket” (bukaresti távirat). A bojárok és a bérlő nagypolgárok a rájuk nézve szerfölött veszélyes helyzetben félretettek minden pozició- és pártharcot, s összefogtak a felkelés elfojtására. A parlamentben a konzervatív kormány pénzügyminisztere, Ionescu Take kijelentette: “A mostani szerencsétlen mozgalomnak nem annyira antiszemita, mint inkább agrár és anarchista karaktere van. . . A jelen körülmények közt minden román adjon kezet egymásnak a haza (értsd: a nagybirtokrendszer) megmentésére és feledjük el az egymástól elválasztó különbségeket.” A konzervatív kormány helyébe Sturdza ve- vezetésével liberálisokból álló kormány lépett. Ez nyomban nekilátott a “haza megmentésének.” A bojárok az Osztrák-Magyar Monarchiától kértek segítséget a román parasztok ellen. A Monarchia nem küldött ugyan csapatokat, de minden eshetőségre készen mozgósította • az egyik erdélyi hadtestet, nyilván attól való félelmében, hogy a felkelés lángja átcsap a Monarchia területére. Hiszen még egy év sem telt el egészen az 1906 nyarán lezajlott magyarországi nagy aratósztrájkok óta. De az aggodalmaskodó magyar urak r.em elégedtek meg ezzel. Törvény- hatósági üléseken foglalkoztak a romániai parasztfelkeléssel, és a parlamentben is tárgyalni akarták az ügyet. A budapesti törvényhatósági bizottság március 26-i ülésének határozata félelemtől eltelve követelte a kormány hathatós intézkedéseit, mert "... a romániai parasztzendülés lángjai... könnyen átcsaphatnak határainkon, s egy vérengzésre és fosztogatásra hajlandó népelemet hazánkban is a kegyetlen példa utánozá- sára felizgathatnak.” A feudális és kapitalista magyar uralkodó ‘osztály rettegése azonban nem talált visszhangra a felkeléssel rokonszenvező néprétegek körében. A Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava a magyar társadalom haladó és józan itéletü rétegeinek felfogását tükrözve kezdettől fogva megmondta az igazat: “... kétségtelen, hogy a lázadás kitörése egyedül annak a parasztnvuzó politikának köszönhető, amelyben a bukott kormány is részes.” (Március 26.) A lap egy vezércikk sorozatban kimutatta, mennyire hasonló a magyar és a román parasztság helyzete. S a budapesti törvényhatóság fentebb idézett határozatával foglalkozva azt a tanulságot vonja le, hogy elsősorban nem a parasztok kegyetlenkedései ellen kell tiltakozni, hanem a földesuraknak évszázadok óta a román és a magyar parasztokkal szemben tanúsított kegyetlenségei és kizsákmányoló magatartása miatt. A fegyverek döntöttek Sturdza liberális kormánya — okulva konzervatív elődjének kudarcain — határozottan hozzálátott a mozgalom katonai elnyomásához. Ostromállapotot rendelt el, mozgósította a tartalékosokat, átcsoportosította a katonaságot. Onnan, ahol a helyi ezredek kerültek szembe a felkelőkkel, a parancsot megtagadó katonákat sóbányákba küldette. Utasítást adott a tüzérség bevetésére is., Megkezdődött a véres megtorlás. Falvakat lőttek rommá és a modern fegyverekkel fölfegyverzett katonaság vadul mészárolta a csupán botokkal és kaszákkal védekező parasztokat. A megtorló “hadjárat” során 11 ezer román parasztot öltek meg a román király' és a kormány emberei. E véres megtorlás keserű csalódás volt a parasztoknak. Miként általában minden parasztfölkelésekben, az 1907-esben is a román parasztok bíztak a “jó király”-ban és a központi kormányhatalomban. A későbbi vizsgálatok szerint már a felkelés kirobbanásakor nagy szerepe volt ennek a hiedelemnek. A parasztok körében az a hir terjedt el, hogy Károly király meghalt, s Erzsébet királynő megparancsolta, hogy a földet osszák szét a nép között, de a parancsot a bojárok és a bérlők eltitkolták előttük. A parasztok a felkelés során — miután a ma" guk módján megbüntették a bojárokat és a bérlőket — nem akartak mást, mint 5—5 hektár földet családonként. Ennek biztosítására megelégedtek volna egy, '“közjegyző előtti nyilatkozattal . . ., hogy a bérlők nem gazdálkodnak tovább bérletükön, hanem a földet át fogják adni a parasztoknak” (egykorú sajtótávirat). Nyilatkozatot ugyan nem kaptak, de kaptak ágyutüzet, katonaságot és a katonák élére olyan tábornokokat, mint Gigurtut, aki azt követelte tisztjeitől, hogy “ne a foglyok, hanem csak a halottak számát jelentsék!” A véres megtorlás azonban —- és ezt jól tudta a kormány is — nem volt elég, hogy lecsende- sitse a parasztokat, és megállítsa- a fölkelés terjedését, Ezért, ahogyan minden korábbi paraszt- felkeléskor is történt, a kormány most is ígérgetett ezt-azt, hogy a fölkelést leszerelje. Megígérte, hogy felállítja a Rural-bankot, amely állami birtokokat vásárol majd, s ezeket a parasztoknak adják bérbe. Megígérte, hogy a bérleteket 4090 hektárban maximálja (eddig volt olyan bérlő is, aki 159,399 hektárt bérelt több bojártól), hogy ‘egységesíti az adóalapot és a kamatlábat 10 százalékban maximálja. Arra azonban még Ígéreteiben sem vállakozott, hogy földet osszon a parasztoknak. A katonai túlerő végül is diadalmaskodott a parasztok fölött. Hiba volt a hősi ellenállás. A rossz fölszerelést, fegyverzetet, a paraszti erők szervezetlenségét, a vezetés hiányát nem ellensúlyozhatta sem a nagy tömeg (Jassy városát 30 ezer paraszt '‘ostromolta eredménytelenül), sem a hősiesség, lelkesedés és elszántság. Április" közepére eltaposták a felkelés tíizét. Megkönnyítette az ösztönös paraszfelkelés elnyomását, hogy a román proletariátus ebben az időben még gyenge volt. A román munkásosztály szervezetlen volt. Még a II. Internacionale alapján álló szociáldemokrata pártja sincs akkor. A magukat ‘munkás vezér”-nek tekintő opportunisták meg egyenest elitélték a parasztság fölkelését: “A paraszefelkelések nem használnak csak a bojároknak. A felkelés után a parasztok még gyengébbek és reményvesztettebbek lesznek.” E “hivatalos” állásfoglalás ellenére az egyszerű munkások a maguk módján lehetőségeikhez képest segítették a felkelőket. A Pharova völgyéi ben az olajmunkások a parasztok közé álltak, a pascani vasúti munkások meg felnyitották azoknak a vasúti kocsiknak az ajtaját, amelyekbe az elfogott parasztokat zárták. A fővárosban, Bukarestben, 5000 munkás tüntetett a felkelt parasztok mellett. Kezdettől fogva támogatta a parasztok harcát a román 'értelmiség haladó része és a diákság is. Március 21-én a bukaresti egyetemi hallgatók és tanárok tüntető felvonuláson fejezték ki együttérzésüket a felkelt panaszokkal. A jassy-i diákok kiáltványban adtak hangot felháborodásuknak, hogy “. . . a parasztkérdést antiszemitizmus kérdésévé tették, holott a parasztságot saját fajrokonaik is kizsákmányolják.” Diákküldöttséget akartak meneszteni a királyhoz a parasztok érdekében, de a király nem fogadta őket. Sok diák állandóan járta a falvakat és tájékoztatta a parasztokat a helyzetről. Az 1907-es romániai nagy parasztfelkelést vérbe fojtották ugyan, de az most már napnál világosabban kiderült, hogy a parasztságban nagy- nagy forradalmi erők rejlenek. Az elnyomatás évei alatt erőt adó hagyományként élt a parasztok szivében a fölkelés emléke. Csak negyven év múltán, Románia felszabadulása után, valósultak meg azok a célok, amelyekért a román parasztok 1907-ben vérüket hullatták. A föld, a kenyér a parasztoké lett. Bersényi Iván
