Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-20 / 8. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, February 20, 195$

14

Egy év múltán mit írnak róluk még a barátaik is

}.<*

Irta: GEHÉB JÓZSEF

Mostanában nemcsak a Magyar Szó, hanem más lapok és folyóiratok is foglalkoznak az 1956- os befulladt magyar ellenforradalom idemenekült “szabadságharcosaival”, — mint ahogyan az amerikai sajtó elnevezte és állandóan említi őket. Miután a “hősök” már kitöltötték az első amerikai évüket, egyes szerkesztők úgy gondolják, hogy talán az amerikai közönséget érdekli, hogy miként váltak be a reményeik azoknak, akik idejöttek.

December Í2-iki számunk “Kirakat-magyarok” cimü Írásomban már felsoroltam pár ilyen esetet s úgy v#em, hogy azt csak kiegészítem az “Atlantic Monthly” folyóirat január havi számában megjelent “The Hungarians One Year Later” cimü’’Cikk ismertetésével.

fizikusokra ott is szükség van. Elképzelem, hogy ha alapos vizsgálat alá vennénk Professzor R. esetét, kitűnne, hogy nernjs olyan nagyon világhírű fizikus és valószínűleg azért tartott a megöléstől, mert a “nyugati összeköttetés" a nyugatról jövő lázit ás taovábbitását jelenti. így sokkal érthetőbb a hires fizikus nagy félelme.

De ott van például a 10 ügyvéd esete, akik a nyugati nagyvárosok egyikében most edényeket mosnak, szőnyegeket pucolnak, vagy másféle szakmanélküli munkát végeznek. Nem panaszkodnak, csak ajkaikat harapdálva dolgoznak s mint egyikük mondotta: “Nem mondom, hogy élvezem a szőnyeg tisztítását, de úgy vélem, hogy egy kis segítséggel és szervezéssel megfelelőbb és hasznosabb munkát is tudnánk végezni".

Segítséget akarnak

nagy győzelem lenne az számunkra!?”

És hogy lehetne azt megmutatni? Ha akár állami vagy privát teke segítségével minden nagyobb városban irodákat nyitnánk, ahonnan szervezetten támogathatnánk őket. És azonkívül “social center” (társalgó, mulató) központokat rendeznénk be nekik, hogy ne érezzék magukat annyira idegeneknek.

És természetesen az ilyen irodákat meg “social centereket” az Ida meg az Amerikai Magyar Szövetség kezelnék. Hej, micsoda régi álmuk ez nekik. Az igaz, hogy hajdanában nem-az amerikai kormánytól, nem is az amerikai privát tőkétől várták az ily hazafias ábrándok finanszírozását, hanem a Horthy alatti magyar-királyi minisztériumoktól. Az idők azonban nagyot változtak. csak a királyi magyar hazafiak álmai maradtak meg változatlanul s az, ahogy a pénznek nincs szaga, jöhet akárhonnan is.

A százesztendős jámbor öreg Atlantic Monthlv- alaposan bedült ennek a dolognak s igy a magyar királyi berkekben.talán megint ábrándoznak meg álmodoznak. . .

A cikk irőia bizonyos Ida P>obula, aki azt állítja magáról, hogy adminisztrátor, tehát magas állású tisztviselő volt a “Royal Hungarian Ministry of Public,Instruction” hivatalában, vagyis a MAGYAR KIRÁLYI KÖZOKTATÁSÜGYI MINISZTÉRIUMBAN.

Ejnye, — gondoltam magamban, — de nagyon idős nő lehet ez az Ida őnagysága, hamár Ferenc Jóska, vagy Károly király alatt is olyan magas állása volt I

De amikor tovább olvasom a szerzőt ismertető sorokat, kitűnik, hogy a Horthy királvtalan királysággal dicsekszik még ma is. így lehet, hogy talán éppen ő adminisztrálta, vagyis vitte gyakorlatba a zsidó tanulókat a főiskolákból kizáró “Numerus-"Clausus” törvényt. Másképpen itt, a. “szabadság' földjén” nem dicsekedne el “királyi” hivatalával.

Királyi nagyítások

P>e is vallja, hogy 1947-nél tovább nem bírta ki Magyarországon, kijött ide -és jelenleg az “Amerikai-Magyar Történelmi Társulat” könyvtárának köhyvtárnoknője. (Ugyan hányán ismerik az amerikai magyarok közül ezt az intézményt ?)

Az Atlantic Monthly egyike az ország legtekintélyesebb folyóiratainak. És dacára annak, hogy az ily folyóiratok ellenőrzik (check) cikkeik fontosabb adatait, ebben az esetben az ellenőrzés elmaradt. talán azért, mert a százesztendős folyóirat már olyan öreg, hogy képtelen az ellenőrzésre, vagy pedig azért, mert bedültek a “Roval- Hungarian” címnek.

Pedig ez a magyar királyi ész mindjárt cikke elején azt/Írja, hogy az “egy évvel azelőtti népszerű lázadást több mint 100.000 magyar fizette meg életével és legalább KÉTSZERANNYIT DEPORTÁLTAK.”,

A lázongások sziintével kiadott adatok szerint a halottak skámá 7,000—7,200 között volt. Ezt több. mint százezerre duzzasztani csak magyar királyi merészséggel lehet. És honnan vette a több mint 200,009 deportálást? Talán az Amerikai Magyar Szövetségtől? Mert á cikk folyamán említi, hogy azoktól kapott adatokat. így aztán már éftpjk á féktelen lendítést. Mert ha az “Amerikai-Magyar Történelmi Társulatnak” soha hírét sem hallottuk, az Amerikai Magyar Szövetséget annáj jobban ismerjük s igy elképzelhető. hogy mit várhatunk magyarkirályi Ida cikkétől.

Bajok vannak

És ime, mégis a Horthy királytalán királyi hivatallal dicsekyj,és az Amerikai Magyar Szövetséggel ’ paktál^^srző kénytelen beismerni, hogy az idemenekiilt .„szabadságharcosokkal sok baj van.

Azt írja, átvizsgált vagy száz esetet és csak igen kevés olyanra akadt, akiknek az idejövetel “bevált”, vagyis nem bánták meg, hogy kijöttek. De ezek között vannak azok, akiknek összeköttetéseik voltak, akiket tehát már vártak, nyomban felkarolták őket, hivatalokba rakták (mert mind hivatalba vágyik) s igy boldogulnak.

Itt van pl. Professzor R. a “nemzetközi nagy tekintély a fizika terén”, aki szerényen beismerte: “Azért hagytam ott Budapestet, mert nyugati összeköttetéseim miatt mint a páriával bántak velem és ha nem menekülök, bizonyára meg

is ölnek”. Miért ölték volna meg? Hiszen a hires

Persze ez a nagy baj, nem kapnak elég segítséget, nem becsülik meg őket, sőt, úgy vélik, hogy senki sem törődik velük. Mert nem elég ám az, hogy fizették a kijöveíel költségeit meg gondoskodtak róluk az első pár héten át. ők nem ilyesmire számítottak. Bizonyára azt várták az Amerika Hangja Ígéretei után, hogy itt állandóan ' ünnepelni fogják őket, kapnak mindent, még automobilt is. ha mindjárt nem is egy Cadillac-ot. de legalább is egy Shevit, vagy egy Fordot. És ahelyett ime itt van példának a .Ferenc A. esete.

Ez a. Ferenc A. 20 éves “nice chap" képzett autó-mechanikus és még sem tud elhelyezkedni, mert n\int panaszolja, ahol mechanikus munkát kapna azt követelik tőle, hogy hozzon magával szerszámokat, amiket ő nem tud beszerezni és azért napi hosszú 8 órán keresztül az olajat kell neki mosni multigrafáló (sokszorosító) gépekről. Az olajból feltörő gázok megszéditik és nap- ról-napra betegebbé teszik. De hát mi egyebet tehet ?

Itt van például a 19 éves János P., aki már lures zenész, de itt mégis csak egy pék üzletben kell dolgoznia és a sok tepsi-hordással úgy tönkreteszi a kezeit, hogy többet soha sem fog tudni zongorázni.

Prostituáltak

De jóval érdekesebb egy másik “nice chap”, a 17.éves Béla esete, aki egy középkorú magyar származású asszony pártfogóhoz (sponsor) került. A Béla hamarosan lopott pár dollárt a pártfogójától, mert kellett neki a pénz cigarettára. Ida felkereste és beszélt vele: “Hát nem tudod, hogy te itt csak ‘parolee’ vagy és ezért a tettedért visszaküldhetnek Magyarországra, ahol megölnek?”

Ugyláíszík az Ida mindenkinek azt mondja, hogy ha visszatérnek Magyarországba, ott megölik őket.

“Semmi mást nem kívánok jobban, minthogy felakasszanak!” —: mondotta Béla durcásan. — Akkor legalább vége lesz mindennek”. Az Ida aztán megkérdezte az asszonyt, hogyan került hozzá a fiú ? Persze a válasz az, hogy az egyházon keresztül, a pap ajánlatára.

“És mit mond a pap?"

“Az a szegény Reverend már nyakig van velük! Képzelje, még két prostituáltat is küldtek hozzá. Azonnal vissza is küldte őket Magyarországba”.

“Hogyan tudta meg, hogy prostituáltak voltak?” — kérdezte az Ida, ami igazán helyénvaló kérdés.

“Nem akartak dolgozni”, — volt a válasz ,majd hozzátette: “A kommunisták nem akarnak dolgozni!"

Régi álmok

Néhány hasonló eset felsorolása után Ida meg-, állapítja, hogy a menekültek, — nagyon kevés kivételével — nem rossz emberek, hanem csak nagyon szerencsétlenek, akik oly hosszú éveken át harcoltak a kommunizmus ellen, amiért megérdemelnék, hogy itt megfelelő módon támogassák őket.

“Százakkal ismerkedtem meg” — írja az Ida, “de közöttük nyomára sem akadtam olyannak, akit a kommunizmus megfertőzött volna”.

De, s ez a legfontosabb .dolog, — “ha most megmutathatnánk nekik, hogy a demokrácia mennyivel különb a kommunizmusnál, milyen

Atyai hidegvér

Egyes apák irigylésre méltó hidegvérrel képesek eltűrni gyermekeik legmegátalkodottabb csinytevéseit is. Az okot már jómagam is sokszor kutattam hiába, mígnem egy tanulságos beszélgetés véletlen fültanuja lettem barátnőm és a férje között.

A teremtés koronája, munkából jövet, éppen ebédek, neje közben még kissé feldultan a közelmúlt viszontagságaitól, egyetlen fiúgyermekük aznapi viselt dolgairól számolt be.

— összetört három tányért, elszakította a függönyt és képzeld el, beverte a szomszéd gyerek fejét. De ez még mind semmi. Szünet nélkül felesel. Az előbb is úgy kihozott a sodromból, hogy májdnem agyoncsaptam.

— És aztán? Történt még valami? — szakítja félbe a családfő kissé ingerülten a hosszadalmas felsorolást.

—- Igen. Kiöntött egy üveg tintát.

A férj mohén kanalazva a levest, hiimmög egyet és megránditja a vállát.

— Csupa tinta lett az abrosz, leöntötte a legújabb képeskönyvét, és. . . és a mama ruháját. . .

Az apa nyugodtan, talán még egy fokkal jobb étvággyal eszik tovább, ajkai körül játszi mosoly nepdes, szemlátomást egyre jobban dagad a keble, hogy ilyen vagány fiacskája van.

— És — fejezi -be neje némi elégtétellel a történetet — leöntötte az uj szürke ingedet. . .

Nagyot koccan a kanál a tányérban, kilöttyen a leves, amint az eddig oly higgadt atya hátralö- ki maga alól a széket, s felpattanva az asztaltól, haragosan dörög: “Hol az a büdös kölyök? No, majd ellátom a baját!”

No lám! Mit tesz a nevelésben, a fegyelmezésben is a “közvetlen érdekeltség”.

Anyák e%y m á s k ö z t

Különböző telefonbeszélgetések vannak a világon. S ennek megfelelően különbözőképpen szoktak végetérni, randevúval, vagy szakítással. Két nő, pontosabban k*?t anya között pedig áz esetek többségében — veréssel. Az anyáknak ugyanis tudvalévőén gyermekeik vannak, a gyermekeknek pedig ellenállhatatlanul kedves szokásaik. Ezek közé sorolható, hogy amikor szeretett édesanyjuk telefonál, akkor ezer és ezer kérdezni- valójuk akad. És ha már semmivel sem sikerül magukra vonni a figyelmet — kezüket a készülék azon kényes pontjára helyezik, ami áltál az nyomban szétkapcsol.

Sokkal borzalmasabb azonban a következő “figura", amely általában úgy játszódik le, hogy a marna telefonál, a gyerek vagy gyerekek játszanak, lehetőleg indiánosdlt. Ilyenkor hallja az ember a drót túlsó végéről: “Nagyon jól sikerült a vasárnapi ebéd. . . Kati, ne mássz az asztalra... Ha akarod, lediktálom a sütemény receptjét... Peti, ne rugdald az ajtót, mert odasózok. . . Mit mondasz, drágám, nem hallok egy szót sem... Ne ordíts, Kati. . .

Mély sóhaj. majd igy folytatódik a kedélyes társalgás: — Ezek a szörnyű kölykök most a iámpát dobálják dominókkal... Ne köpködjetek a padlóra. .. No, beszélj csak nyugodtan, hallgatlak, Kati!!! No, megállj. Egy pillanat... Úgy ni, adtam neki egy pofont. És most ne haragudj, leteszem, mert nem bírom tovább idegekkel.

Hát végződhet mással, mint veréssel egy ilyen beszélgetés ?

Azok a szahadsá