Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1957-08-22 / 34. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, August 22, 1957 ÍJ2 AZ “ELSŐ MAGYAR SZOBRÁSZ”, Aligha van a magyar művészet múltjában tra- igikusabb sorsú művész Ferenczy Istvánnál. Fiatal korában forró lelkesedéssel indult a legmagasabb célok felé, nevét csakhamar szárnyára kapta a hir. Hajlott korában megtört lélekkel, elfeledve szállt sirba. Életének szomorú folyása olyasfajta, mint a nagy drámák hőseié: művészi ábrándja, amely túlnőtt erején, ellentétbe sodorta a közvéleménnyel. Többet akart, mint ameny- nyit a súlyos körülmények közt vergődő ország elbírt. Fáradhatatlan ügybuzgalma a művészet érdekében visszhang nélkül maradt. Meg akarta alapítani a magyar szobrászatot. Mert az a sok fa- és kőszent, amelyeket a templomoknak készítettek, a Boldogasszonyok és a Nepomuki Jánosok, amelyek utak szélére kerültek, s a temetők síremlékei semmivel sem árulták el, hogy itt, magyar földön alkották őket. Beilleszkedtek! azok Európa bármely hasonló célú szobrai közé. Nem volt talaj izük, hiszen sok mesterünk sem volt hazai, hanem idevándorolt, akik szakmaszerüen szállították az árut, és megelégedéssel jegyezték be üzleti könyveikbe az elért nyereséget. Egyéb közük' nem is volt hozzánk, kultúránkhoz még kevésbé. Ferenczy egészen másképp fogta föl feladatát. Egyik levelében, amelyet a debreceni Kollégium elöljáróihoz intézett, röviden rámutat művészetének uj céljára, s ez merőben különbözött a Du- haiszkyak, Bauerek és társaik üzleti programjától. Megállapítjp, hogy munkálkodásának igazi célja: “a hazának szolgálni, derék embereinek egy szériest faragni...” És meg is indította a magyar történelmi szobrászatot, amely tárgyánál fogva csak itthon készülhetett-, amelyet csak itthon méltányolhattak igazán, amely egy készülő magyar Pantheon alapja lehetett volna. Az ut, amely ide vezetett, nem közönséges ut volt. Ferenczy 1792-ben Rimaszombatban született. Atyja műhelyében mint lakatosinas, majd lakatoslegény megtanulta mesterségét, és utána a kor szokása szerint vándorútra kelt tapasztalatokat szerezni. Bécsben, ahová 1814-ben érkezett, Munkaalkalmat talált a Thuriet-féle nagy lakatosüzemben, és alkalmat arra is, hogy megismerkedjék egy uj világgal: a szobrászművészet válogatott alkotásaival, elsősorban Donner remekeivel és Canova monumentális alkotásával. Varázsuk alól többé nem tudott szabadulni. Nem csoda, hogy mint afféle ezermester, kedvet kapott 8 szobrászatra. Beiratkozott tehát szerény kezdetnek a császári éremvéső akadémiába félnapos tanulónak, mert egyéb idejét Thurietnél kellett töltenie, hogy ne kopjon fel az álla. Az akadémián olyan gyorsan haladt, hogy egyik érmére ösztöndíját kapott otthonról. Most már serirmi sem tarthatta vissza attól, hogy megvalósítsa a kor minden szobrászának legforróbb vágyát: egy római tanulmányutat. Ez a négy bécsi év rövid története. Itt lett a rimaszombati lakatoslegényből művész. S már igy érkezett Rómába, gyalogszerrel, 1818-ban. Róma akkortájt fővárosa és központja volt az egész világ művészetének. Nem volt müveit ország, amely ne küldte volna ide felsőbb képzés céljából müvészfiatalságának legjavát. A franciák és a spanyolok még egy-egy külön akadémiát is tartottak fenn a Pincio-halmon. Angol, német festők százait lehetett látni, amint vázlatkönyveikkel üldögélnek a klasszikus romok közt, vázolva, festegetve. A nagyurak és a Vatikán művészeti gyűjteményeiben a látogatók tömegei majd minden európai nyelven lelkesedtek á múlt nagy művészeinek ragyogó alkotásai előtt. Művészek, régiségtudások, esztétikusok, széplel- kek rajongva járták be az antik maradványokat. Az ókeresztény és a barokk templomokat, a Ca- pitolium remekekkel zsúfolt palotáinak termeit. A múlt e csodáin kívül Rómának volt még egy ritkasága: a jelen szobrászata. S ennek az egész világon páratlannak tartott két fő mestere, Canova és Thornwaldsen, akikre mint afféle modem félistenekre tekintett föl a földgömb minden hozzáértő mübarátja és művésze. E kettőnek bűvös körébe került a rimaszombati legény, itt szívta magába a kor szobrászati stílusát, s ez egész életén végigkísérte és ennek Ferenczy István lett apostola magyar hazájában. Ferenczy az olasz Canova műhelyébe kívánkozott, de ott már minden hely el volt foglalva, így hát a dán Thornwaldsenhez állott be kőmunkásnak és tanulónak. Hévvel látott a munkához, lelkesedéssel a sok antik szobor tanulmányozásához, s mert érezte, hogy műveltsége fogyatékos, az önművelődéshez. Mohón olvasta a klasz- szikus írókat, hiszen itt a műveltség és a művészet teljesen az antik világ hagyományain alapult, ez érdekelte a művészeket s minden müveit embert. A munkahely, ahol dolgozott, gyakran látott nevezetes látogatókat: hires külföldi nagyságok, politikusok, egyházi és világi méltóságok Róma nevezetességei közt fölkeresték a két világhírű szobrász műhelyét is, és Ferenczyvel, akivel egykor Bécsben mint afféle szimpla iparossal, senki sem törődött, most először történt, hogy nevezetes külföldi vendégek, főurak, diplomaták, hercegek — maga a pápa is — barátságosan megszólították, érdeklődtek művészi tervei iránt, nézték és dicsérték' munkáit. Nem csoda, ha nagyra, dagadt önérzete. Római tartózkodásának negyedik évében már önálló mesterként szerepelhetett, mert ekkor már készen volt szabad óráiban faragott két'nevezetes szobra: a “Szépmesterségek kezdetei” cimü, amely “Pásztorlányka” néven szerepel művészeti irodalmunkban, továbbá Csokonai mellszobra. Mind a kettő márványfaragás. Mind a kettő más-más irányú felvilágosítással szolgál Ferenczy művészi álláspontjáról. Az egyik, a Pásztorlányka, régi görög meséből vett tárgy: egy leányka a homokba rajzolja búcsúzó kedvesének képét, s ezzel megszületett az első arckép. Vele kezdődik hát a művészet. Ferenczy mintegy bizonyságot tesz arról, hogy lépést tart a kor szellemi áramlatával, amely a XVIII. század vége óta a napóleoni korszak végéig, sőt még azon túl is, egyedül a klasszikus, főképp ógörög ízlést és művészetet utánozta. Ez az utánzás kiterjedt a legkisebb ajJróságokig, a hajviseletig, az otthon bútoráig is. Ezi^ a stílust, amely a maga egészében az antik szobrászaton alapul, a művészettörténet klasszicista stílusnak nevezi. Ma kevéssé lelkesednek érte a bennfentesek, mert megérzik rajta, hogy mégis csak másodkézből vett művészet, nem nagyon melegít fel,, mert maga is hideg, formái átlagosak. Ezt a stílust vette át Ferenczy, mint annyi más, de nála ez annál feltűnőbb, mert ő maga melegen érző, könnyen lelkesedő, lobbanékony ember volt. Mégis engedelmes hive lett e stílusnak, és egész életében hű követője maradt. így történhetett, hogy jóval később, mikor megbízták Kecskeméten egy halotti epitáfium (emlékmű) megmintázásával, ahol a boldogult egész családja együtt volt látható, a kecskeméti biró családjának minden tagja ógörög öltözetet visel, így mikor Mátyás király bronzszobrát tervezte, a magyar királyt római imperátor ruhájába bujtatta. Egészen más oldalról mutatja be a szobrászt a “Csokonai”. A kor hires poétájának, Csokonai Vitéz Mihálynak megjelenítésével kívánja megindítani “derék embereinknek egy seriesét”. Egy gyönge rézmetszet nyomán megfaragta a költő mellszobrát, majd odaajándékozta Debrecennek. A szobrot a Kollégiumban helyezték el. A diákok latin és magyar versekben ünnepelték a szobrászt és jótevőjét, a nádort, aki ösztöndíjat juttatott neki. Rómában, a művészetek legszebb alkotásaival zsúfolt világvárosban, be sokszor gondolt vissza hazájának nagy szegénységére, városaink szobrok nélküli tereire és utcáira, művészeti kultúrát nélkülöző társadalmi életére. Ott ébredt benne az elhatározás, hogy minden erejével változtatni igyekezzék e mostoha, Szegényes állapoton. Küldetése tudatában telepedett 1824-ben Budára. Már az első lépésnél nem várt nehézségekre bukkant: szoborfaragásra alkalmas magyar márványt nem tudott szerezni a fővárosban sehol. Már pedig a hazai jelesek szoborsorozatához feltétlenül itthon fejtett márványt tartott illendőnek. Újra kezébe fogta a vándorbotot, és bejárta az országot, márványt kutatva. A Cset- nek vidékit ajánlották neki, aztán a tiszolcit. Egyik sem felelt meg. Sok hiábavaló kísérlet után végre siker koronázta fáradhatatlan kutatását : fölfedezte a ruskicai márványt, amely sok évtizeden át újabb szobrászainknak is kedvelt köve lett. Tisztán látta, hogy a közvéleményt Írók és újságírók tolla hozza mozgásba, hevíti lelkesedésre, tartja érdeklődését ébren. Hamarosan meg- ösmerkedett hát az Aurora-kör legrangosabb tagjaival, Kisfaludy Károllyal, Vörösmartyval s barátjaikkal, az éppen Pesten tartózkodó Kazin- czyval, a kor hangadó íróival. Föltárta előttük művészeti programját, a nagy magyarokról faragandó sorodat tervét s ami ehhez szükséges: egy magyar szobrásziskola szervezését. Tervéit megértéssel fogadták, s melléje álltak. Ő maga a szoborsorozat érdekében eljárt. Pozsonyban az országgyűlésnél és a királynál is. Itt érte első nagy csalódása (1826). Pozsonyban megtudta, hogy csak az égetően sürgős, csak a legfontosabb kiadások fedezésére van pénz, a napóleoni háború és a pénz devalvációja miatt, Ferenc császár-királynál sem járt jobban. Ez bizonyára nagyon helyesnek tartotta, hogy a magyarok ezután is Bécset tartsák művelődésük és művészetük igazi forrásának. Ferenczy tehat üres kézzel tért vissza budai műhelyébe. Szóval és írásban folytatta ugyan a lelkesítést terve érdekében, de mindez csekély visszhangra talált. De a vésőt sem pihentette, mert olykor egy-egy templom kegyura mégis rászánta magát egy-egy szent szobrának megfa- ragtatására. így került szerény megbízás alapján némi munka az esztergomi főtemplomba, a vaáli templomba. Sőt tiszolci márványkereső tartózkodása idején az odavaló templom számára egy egész oltárt készített. Ám a sors szinte gúnyolódott vele, mert ez a mű végig gipseből készült. Nagyobb a száma síremlékeinek. Ilyen megbízást kapott Nagyvárad, Kecskemét, Nagykőrös, Alsókorompa számára, egyet a pesti belvárosi templom számára is. Közben néhány képmást is kívántak tőle (Kazinczy, Schodelné Ür- ményi, Teleki, Kisfaludy stb.) Valamennyi munkáján egyetlen feltűnő vonás vonul végig: a klasszicizmus. A könnyen hevülő, forró érzelmű rimaszombati magyar müvei ezt a hűvös légkört, nem p dig szerzőjük eredeti jellemét sugározzák. Túlságosan hű tanítványnak bizonyult. Ez a túlzott ragaszkodás a megtanult formákhoz még egy veszedelemmel jár. Könnyen sablonossá válik egy-egy alak. Ez történt az egyébként szépen komponált Kulcsár-síremlék buson- gó nőalakjával, ez a kecskeméti Szánthó-sirem- lék jobboldalt ülő női alakjával is. Legjobb müvein helyreüti ezt, s némely darabján, inkább az arcképein, az Ízlés tartózkodó előkelősége érzik, amit Róma legértékesebb hatásának tulajdonit hatunk. ' Ilyen kisebb-nagyobb szobrok faragásával foglalkozott budai munkálkodása első tizenöt évében. Hozzá kell tennünk, hogy egyre kevesebb megbízást kapott. Ekkor, 1839-ben, amikor már alig volt munkája, segítségére sietett Pest vármegye főjegyzője, Nyári Pál. Felhívással fordult a közönséghez egy monumentális emlékszobor emelésére, amely közadakozásból készülne, és Pest-Budának első emlékszobraként a legnagyobb magyar királyt, Mátyást ünnepelné. A szobor elkészítését Ferenczy Istvánra kellene bízni. Az aláirási ivek szaporán széjjelszálltak az országban, és Ferenczy lelkes nekibuzdulássá hozzáfogott a nagyméretű lovasszobor megmintázásához. Római imperátor-öltözetben ül paripáján a nagy király egy vaskos, nagyméretű tál pazaton, amelynek oldalain dombormüvek hirdetik Üicsőségét. 1842-ben már készen állt a nagy mü kis agyagmintája budai műtermében. A mes tér maga olaszországi körútra indult, hogy ott tanulmányozza a bronzszobrászat régi remekeit és a bronzöntést is. Mert a Mátyás-szobor, kü Ionosén a paripa s a király szabadabb mozdulati karja miatt, nem alkalmas kőbefaragásra. Mig a műhelyben lassan folyt a munka, a szó bor költségeire egyre kevesebb aláírás érkezett a szoborbizottsághoz. Sőt mindenféle ürüggyé (Folytatás a 14-ik oldalon) 1 Irodalom .fc Művészet
