Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1957-08-15 / 33. szám
19 - * - - -----~ Lü Szü Ing-nek hívnak. Csunguju nevű falucskában születtem, gyakran elnézegettem a vidám kisgyermekeket, akik zászlócskákkal szaladgálnak az utcán, csak nézem őket és már úgy tűnik előttem, mintha nekem sohasem lett volna gyermekkorom. Tizenhárom éves voltam, amikor meghalt az édesapám. Anyám sokáig siratta és sehogyan sem tudott megnyugodni. Mit is kezdhetett négy gyermekével egyedül ő, a szegény, védtelen vak asszony. Sem földünk, sem ruházatunk, még egy marék szójababunk sem maradt. Eladtuk kicsiny Toldiinkét még apám temetésekor, azután nem maradt semmink. Szomszédasszonyunk, Van néni, aki cselédszer- zéssel foglalkozott, ajánlotta anyámnak, hogy elhelyez engem is gazdag, úri polgárokhoz vidékre. De anyám ezt nem akarta. Ott töltötte inkább egész napját a piactéren, ott nyújtogatta sovány, sápadt kezét az alamizsnáért, miközben a dóbot verte. Néha-néha odadobtak valami aprópénzt, ilyenkor azon szójababot és zöldséget vásárolt, azt hozta haza nekünk. Csakhogy igen ritkán került erre sor. De szépséges is tavasszal a halvány, szelíd almavirág, amikor elborítja az ágakat és a fiatal lányok haját ékesíti! És én mégis gyűlöltem ezt a virágot. Mézes illata utálatot keltett bennem és szerettem volna összetiporni mindenütt, amerre csak megláttam ezeket a halvány rózsaszínű szirmokat. Hiszen mi úgy ettük ezt a virágot is, mint a füzfalevelet, vagy min+ a vadonnőtt dohány levelét. Ettől a tápláléktól sorvadt, betegeskedett édesanyám és kis testvéreim még éjszaka is sírtak az éhségtől. Most esténnként, ha odaülök az ablak elé és n*5- zem a népet az utcán nem tudok betelni á sok csodálatos változással, ami végbement itt azóta. Ó, ti vidámszemü, rövidhaju fiatal lányok, akik vigan, szabadon jártok, könyvekkel a kezetekben, mintha táncolnátok, elnézegetlek benneteket kedves gyermekeim és könny szökik öreg szemembe. Áldom a fiatalságotokat, amely nem ismer már sem éhséget, sem félelmet, sem a nyomor szörnyű szégyenét. Nem remegtek a gazdagoktól és nem hajoltok meg szolgamódra a férfi előtt. A mi falunk községi bírája egy fiatalasszony, Lu Shi. De milyen értelmes, bátor és jóságos ez az asszony! Még aggastyánok is meghallgatják a tanácsait és ő tudja mindig a legjobban, hogy mit kell tenni. Nekem már rég elmúlt a fiatalságom, jaj azok a küzdelmes és megalázó ifjú évek! De nem ke- sergek már a múlt fölött. Annak örülök inkább, hogy örökre elmúlt végre. Tizenhatéves voltam, amikor férjhez adott az anyám. Elvezettek egy messzi faluba, ahol apósom házába először kellett a férjemmel találkoznom ... — Amint a kunyhó felé közeledtem, leszakítottam egy virágos ágat, hiszen ez a menyegzőm napja, most a boldogság vár talán — gondoltam. — Dobd el azt a virágot, fogd a vödröt és eridj vízért — kiáltott rám mérgesen egy ráncos kis öreganyá, amint beléptem a kunyhóba. Az anyóka a földön ült és pipázott,' egy idős, mar- conakülsejii férfi állt mellette, aki alattomos tekintettel nézett felém: ez volt a férjem. Az első három napig, mig ünnepeltünk, volt valami kevés ennivaló, de amikor elfogyott a lakodalomra készül fekete kalács, újra csak éhezett a család. Apósom a városba járt teherhordásra várni, de nem akadt mindig munka, hiszen sok kuli volt ott még rajta kívül. Engem vert el este haragjában, ha kimerültén és éhesen hazaérkezett. A férjem egy tál levesért dolgozott napszámba a földesurnak s nem hozott semmit a házhoz. Ha gyötört az éhség, magamnak kellett a nagybirtokosok szántóföldjére járni, hogy felszedjem a lehullott magvakat. Sokszor keresgéltem ott a sár között, szakadó esőben is. Egyszer a mezőőrök észrevették és szidalmazni, fenyegetni kezdtek engem. Annyira megijedtem, hogy nem mertem többé arra sem járni, hanem újra füvei és vad növények gyökerével kellett beérnem. Két év múlva kislányom született. Férjem és apósom haragos szemrehányásokat tettek, hiszen fiusegitség kellett volna, nem 4>edig egy haszontalan leánygyermek. Füvekből és bogyókból főztem levest. A rossz táplálkozás miatt nem is tudtam szoptatni a gyereket. Szegényke mindig kiabált az éhségtől és anyósom nagyon haragudott ezért. Férjem testvérei már élve el akarták temetni a gyenge, beteg gyereket. De nemsokára kiszenvedett és magam temettem el szegényt. Amikor a japánok megszállták a vidékünket, C» # Vf! * ** * TITfirr** AMERIKAI MAGYAR SZÓ ALMAFAVIRÁG Irta: ZSEN CSÍN PO öt gyermekem volt már és férjemet elszakította tőlem a háború. Egyedül maradtam a gyerekekkel és koldulni kellett mennem, mert nem volt mást tenni. Nemsokára elhelveztem Siaó Lu-t, kilencéves kisfiamát szolgálatba földesurhoz. Nehezemre esett megválnom a gyerektől, mindig aggódtam a sorsáért. De csak szomorú híreket hallottam róla. Verték az én kisfiámat és szünet nélkül robot munkával gyötörték. Majd megszakadt szivem utána. Miért is engedtem oda, miért fogadtam el azt az átkozott pénzt érte — vádoltam magamat. Aludni sem tudtam, mert mindig csak őrá gondoltam. Végre egy szép ünnepnapon eljöhetett meglátogatni bennünket. Nem mesélt semmit, nem is panaszkodott, csak megfogta a kezemet és zokogni kezdett. Én is vele együtt sírtam. Még késő este sem akartam visszaengedni a szolgálatba. De a fiam sem kívánt még visz- szamenni. Otthon maradt éjszakára, de ezen az éjszakán megbetegedett. A földesül’ pedig haragosan várta, már elküdte az egyik szolgáját is érté. A kisfiún láz ütött ki, nem mehetett. Másnap maga a földesur felesége jött el érte és kiabálva követelte, hogy dolgozzék tovább a fiú, hiszen fizettek érte. Én a szomszédhoz fordultam segítségért, de a földesur parancsával nem mert senki szembeszállni. Csendben nézték végig, hogyan hurcolják el a beteg gyereket fektében vergődve a porban. Másnap meghalt a kisfiam ott a közömbös idegenek közt, amig anyját hívta sírva... Akkor megfogadtam, hogy nem leszek gyenge többé. És igy szóltam Lau iSu-hoz, az idősebbik fiamhoz: — Eredj te is a hegyek közé, oda, ahonnan tegnap egy fiatal katona jött el hozzánk és azt mesélte, hogy rengetegen harcolnak ott a japánok és a gazdag urak ellen. Ezek a harcosok azt akarják, hogy mindnyájunknak jusson elég ennivaló és senkise sanyargathassa agyon munkával a szegény ember gyermekét. Furcsa katasztrófák, csodálatos megmenekülések . Az újkori történetben sok hires közlekedési katasztrófa volt már, de repülőszerencsétlenséggel talán még sohasem foglalkozott annyit a világsajtó és a szakértők népes serege, mint Jack Rodney Nash halálával. A TETTES: METEORIT Ez a 32 éves amerikai fiatalember — mint ismeretes. — Irak fölött hatezer méter magasságból kizuhant egy Super-Constellation-tipusu repülőgép betörött ablakán. A vizsgálóbizottság azóta megállapította: az összes ablakok induláskor a legtökéletesebb rendben voltak, és csak valami erős ütéstől pattanhatott szét az ötös ülés melletti ablak. Egyetlen feltevés látszik csak indokoltnak, s a bizottság ezt vallja: egy csöppnyi meteorit ütődhetett nagy sebességgel az üvegnek. A gép belsejében természetesen mesterségesen szabályozott légnyomás volt, s ez mintegy egy- kilométeres magasság atmoszférájának felel meg. Mikor a meteorit hatására 6000 méter magasságban tört be 40X45 centiméteres, tehát kisméretű ablak, a hirtelen légnyomás-kiegyenlitődés félelmes erejű szívóhatása egyszerűen kirántotta a szerencsétlent az űrbe. A húzóerő olyan volt, hogy a fiatalember egyik cipőjét is lerántotta a lábáról. Eddig a történet. De a legkülönbözőbb lapok-most felelevenítik az elmúlt esztendők más, fantasztikus repülőszerencsétlenségeit. Hat évvel ezelőtt egy New Yorkból Párizsba tartó Super-Constellation-en a géptest feletti plexiglas-kupolájában egy navigátor éppen számításokat végzett, mikor hangos pattanással széttört az üvegkupola. A navigátor sorsa ugyanaz lett, mint Nashé. Akkoriban azonban még nem találtak magyarázatot a szerencsétlenségre. — 1955-ben egy Irakba tartó angol gépen fiatal indiai asszony utazott kisgyermekével. Mellettük is elpattant az ablak, s az anya ölében ülő gyermeket az igen erős szívóhatás visszatarthatatla- nul kiszívta. 'Az asszonyt csak fizikai erővel lehetett visszatartani attól, hogy gyermeke után Thursday, August 15, 1957 És Lao Su követte a partizánokat. Sokáig hirt sem hallottam felőle. Eső után mindig felfénylik a nap újra és minden tavasszal fii borítja el a sárga kopár földet. Az én életem is keserves és szerencsétlen volt sokáig, nem ismerhettem mégcsak árnyékát sem az örömnek. De az öröm mégis elérkezett már egyszer a kisirtszemü asszony életébe. Eljött az az óra, amit kis falunk minden lakója olyan türelmetlenül várt: — ideért a felszabadító néphadsereg! Mindenki elébük szaladt a kertek kapujából, örömrivalgással üdvözölték a dicsőséges katonákat. Ki mit tudott, azt ajándékozott nekik. Én is ott álltam a kis kunyhóm kapujában, úgy néztem a nép vidám arcát és köszöntöttem a katonákat. Közben a fiamra gondoltam. Egyszerre csak egy kocsi állt meg ott a kunyfióm előtt, egy fiatal katona szállt ki belőle, nagyon hasonlított az én fiamra. Megállt előttem és inni kért. Mohón megitta azt a nagy csésze friss vizet, amit azonnal odanyujtottam neki. Napbarnított poros arcáról verejték patakzott. Megköszönte a vizet, aztán elmondotta, hogy jó utón jár már a dolgunk, a felszabadító hadsereg győzedelmesen halad előre és a nép fog ezentúl határozni saját sorsa felett. Boldog élet következik mindannyiunkra. Azután visszatért a kocsijához, de én utána szóltam: Ide gyere fiam, akarok neked mondani valamit. Amikor újra hozzám fordult letörtem egy al- mafavirágos ágat, odanyujtottam neki és azt mondtam: — Fogadd el ezt a virágot és tudd meg, hogy ezen gyönyörű szirmok ürömnél keserűbbek voltak az én fiatalkoromba, mert ezeket ettük, hogy éhségünk csillapodjék és a virág szépsége nem okozott akkor semmi örömöt. De csodálatosan szép a te fiatalságod és gyermekeinké is azzá lesz, hiszen elhozzátok számunkra már a legboldogabb jövőt... És tudd meg, hogy ma .először veszem észre én is, hogy milyen gyönyörű az almafa virága és nem sírok már a fájdalmas emlékektől, ha felénézek... vesse magái. Ma már nem vitás, hogy. a bajt itt is meteorit okozta. 6 kilométert zuhant — és életben maradt Más lapok olyan hihetetlenül hangzó, de tényekkel bizonyitott eseteket közölnek, amikor ilyen óriási magasságból lezuhanó emberek élve ússzak meg a kalandot. 1944 elején, ugyancsak 6000 méter magasságban, lelőtték N. S. Alka- made brit őrmester vadászgépét. Alkamade ki akarta oldani ejtőernyőjét, de abba már belekaptak a lángok. Már a cipője is tüzet fogott, amikor elhatározta: inkább a zuhanás okozta halált, mint a gépben való elégést választja. Emberfeletti erővel sikerült kinyitni a gép beszorult ajtaját és kiugrott. Hogy ezután mi történt, arra — már az agyrázkódás miatt is érthetően — nem emlékszik. Egy kétségtelen: mikor másnap reggel magához tért, több méter magasan felhalmozódott puha porhóban feküdt. Alig hitte el, hogy életben van, sőt csontjai is épek. Azt látta, hogy a hófúvás szélén levő óriásfenyők egyik oldalán az ágakat mintha lekaszálták volna. Nem vitás, hogy a rugalmas fenyőágak szintén enyhítették a zuhanást. Két botra támaszkodva vánszorgott a legközelebbi német parancsnokságig, végül —■ a szenzációs megmenekülést még a németek is kuriózumnak találták — a Nemzetközi Vöröskereszt utján hazakerült. Gilbert Percy amerikai repülő ugyanúgy fity- tyet hányt a természeti törvényeknek, mint brit kollégája. A háború alatt Uj-Guinea partjainál hétezer méter magasban lelőtte gépét egy japán vadászrepülő. Percy százados idejében ugrott, de az ernyő csődöt mondott, őrült sebességgel zuhant a Csendes-óceán felé. Mikor mintegy ezer méterre volt a víztől, tudta, hogy sorsa betelt, de nem adta fel a küzdelmet. Pedig a vízbe zuhanás még ennél sokkal kisebb magasságból is éppen olyan biztos halál, mint a földre esés. A kapitány karjait testéhez, lábát pedig összeszori- totta, igy teste a víztükörrel való összeütközéskor meglehetősen egy egészt képezett. Szerencséjére a testére kapcsolt, önműködően felfúvódó uszómellény sértetlen maradt és működött. Gilbert Percy, századost 56 csonttöréssel,* de élve fogta ki egy arra tartó hajó.
