Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-15 / 33. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, August 15, 1957 .10 A rossz kisfiú története Irta: MARK TWAIN Volt egyszer egy rossz kisfiú, akit Jimnek hív­tak — ámbár, ha észrevettétek, láthatjátok, hogy a rossz kisfiúkat csaknem mindig Jamesnek hív­ják a vasárnapi iskolások tankönyveiben. Furcsa csakugyan, de való igaz: ezt a kisfiút Jimnek hívták. Még csak beteg anyja se volt — beteg anyja, aki jámboran él, a tüdőbaj sorvasztja, és boldo­gan feküdne a sirba pihenni, ha nem szeretné olyan nagyon a fiát és nem félne annyira, hogy a világ durván és hidegen bánik vele, ha ő már elment. A vasárnapi iskolák tankönyveiben több­nyire Jamesnek hívják a rossz kisfiúkat, beteg anyjuk van, aki imádkozni tanítja a fiát: “Én istenem, jó istenem, becsukódik már a szemem” stb. álomba énekli édes, szomorú hangján; elal- vás előtt megcsókolja és letérdel az ágya mellett és sirdogál. De ezzel a fickóval nem igy állt a dolog. Jimnek hívták és az anyjának nem volt semmi baja — sem tíidővé.sze, sem más hasonló betegsége. Inkább erőteljes volt, mint gyenge, és a jámborság se bántotta; sőt, mi több, Jimért sem aggódott. “Nem lenne nagy kár érte, ha ki­törné a nyakát”, szokta mondogatni. Mindannyi­szor úgy pofozta álomba Jimet és sohasem csó­kolta meg elalvás előtt, épp ellenkezőleg nyakon verte, mikor már sikerült lefektetnie. Egyszer ez a rossz kisfiú ellopta a kamrakul­csot, beszökött, torkoskodott a lekvárból, és aztán kátránnyal töltötte meg az üveget, hogy anyja ne vegye észre a hiányt; de egyszerre nem fogta el valami szörnyű érzés, mintha valaki mondta volna neki: “Való az, hogy ne fogadj szót az édesanyádnak? Nem vétkezel evvel? Hová'kerül­jek a rossz kisfiúk, akik fölfalják a kedves jó anyjuk lekvárját?” és ő nem térdelt le ott ma­gában és nem ígérte meg, hogy soha többé nem lesz komisz és nem állt fel könnyű, boldog szívvel és nem ment az anyjához és nem mondott el mindent és nem kért bocsánatot, és anyja nem áldotta meg őt, és nem sirt a büszkeségtől és szeme nem sugárzott hálaimát. Nem; igy szokott lenni valamennyi rossz kisfiúval a könyvekben, de ezzel a Jimmel, szerfölött különös módon, másképp állt a dolog. Megette a lekvárt és a ma­ga bűnös, közönséges módján azt mondta, hogy klassz; belerakta a kátrányt és azt mondta, hogy ez is klassz és nevetett és megjegyezte, hogy “a muter a fejetetejére fog állni, úgy drimbál”, ha felfedezi; és mikor az anyja felfedezte, a fiú min­dent tagadott, az anyja alaposan elverte, és bi­zony a fiú sirt, nem az anyja. Minden olyan fur­csa volt Jim körül — valahogy minden másképp történt vele, mint a rossz Jamesekkel a könyvben. Egyszer felmászott almát lopni Makk gazda almafájára, és nem tört le az ág, és ő nem esett le, és nem törte ki a karját, és nem marták össze a farmer kutyái, és nem sínylődött hetekig beteg­ágyban és nem bánta meg vétkeit és nem javult meg. ó nem; annyi almát lopott, amennyit akart és épségben leereszkedett; a kutyát is készenlét­ben várta, s mikor az nekiugrott, hogy megtépje, téglával egy-kettőre fejbe verte. Igen furcsa volt .— ilyesmi sohasem történt azokban a szelíd, márványosfedelü kis könyvekben, ahol a képeken f rak kos, cilinderes férfiak parádéznak, bokánál rövidre sikerült nadrágban és nők, akik nem hor­danak szoknyaabroncsot és ruhájuk mellrésze a hónaljuk alá csúszott. Nem bizony, ilyesmi nem található egyetlen vasárnapi iskolás könyvében sem. Egyszer ellopta a tanító tolikését és amikor megijedt, hogy rájönnek és megbotozzák, bele- csusztatta George Wilson sapkájába — aki a sze­gény özvegy Wilsonné gyermeke volt, igazi jó erkölcsű fiú, a falu jó kisfiúja, mert mindig en­gedelmeskedett az édesanyjának, sohasem hazu­dott, szerette a leckét és bolondult a vasárnapi iskoláért. És amikor a kés kiesett a sapkából és George lehajtotta fejét és elpirult, mintha bű­nösnek érezné magát, és a megbántott tanító lő- pással vádolta és éppen reszkető vállára akart verni a pálcával, hirtelen nem jelent meg közöt­tük egy fehérhaju, valószínűtlen békebiró, nem vett fel tekintélyes pózt és nem mondta: “Ne bántsd ezt a becsületes fiút — ott áll a sunyitó bűnös. iSétálgatás közben éppen az iskola előtt mentem el, engem bentről nem láthattak, de én láttam, mikor a lopást elkövették.” És akkor Jim nem szégyenült meg és a tiszteletre méltó biró nem tartott prédikációt a meghatott osztálynak és nem fogta kézen George-ot és nem mondta, hogy az ilyen fiú dicséretet érdemel, és nem hív­ta, hogy jöjjön vele haza, söpörje ki az irodát, és fütsön és legyen a kifutója és vágjon fát és tanuljon jogot és segítsen a feleségének a házi­munkában, és az egész szabad idejében játsszék és kap negyven centet egy hónapra és boldog le­het. Nem; igy történt volna a könyvekben, de nem igy történt Jimmel. Egyetlen bajkeverő vén gügye biró sem ütötte, bele az orrát, és igy Geor­ge-ot, a mintafiut megrakták, és ennek Jim örült, mert tudjátok, Jim utálta a jó erkölcsű fiukat. Jim azt mondta, hogy “köp ezekre az anyámasz- szony-katonáira”. Bizony ilyen durva kifejezése­ket használt ez a rossz, elhanyagolt fiú. De a legkülönösebb dolog akkor esett meg Jimmel, mikor" vasárnap csónakázni ment és nem fulladt a vízbe, máskor meg elkapta kinn a vihar, mikor vasárnap halászott, és nem ütött bele a villám. Bizony, a mai naptól jövő karácsonyig böngészhettek folyton-folyvást, végigböngészhe­titek az összes vasárnapi iskolás-könyveket, még­se fogtok ehhez hasonlóval találkozni. Ó, nem; azt látjátok majd, hogy mindazok a rossz fiuk, akik vasárnap csónakázni mennek, kivétel nél­kül vízbe fulladnak; és mindazokba a rossz fi­ukba, akiket halászaton ér a vihar vasárnap, menthetetlenül beleüt a villám. A csónakok min­dig felborulnak vasárnap a rossz fiukkal, és min­dig kitör a vihar, ha a rossz fiuk ünnepnap ha­lásznak. Rejtélyes előttem, hogyan menekülhetett meg ez a Jim. Ennek a Jimnek az életét varázslat védte; mást már elképzelni sem lehet. Semmi se tudott kárt tenni benne. Még a cirkuszi elefántnak is adott egy pofa bagót, és az elefánt nem verte szét a fejét az ormányával. Borsosmenta eszenciáért siindörgött a pohárszék körül és nem ivott téve­désből aqua fortist. Ellopta az édesapja puská­ját és ünnepnap vadászni ment és nem lőtte el há­rom-négy ujját. Mikor dühös volt, öklével a kishu- ga halántékára vágott és a kisleány nem sorva- zott kínok között sok- sok nyári napon át s nem halt meg megbocsátó szavakkal az ajkán, ame­lyek megkettőzték bátyja megtört szivének gyöt­relmeit. Nem, a kislány túlélte. Jim végül is el­szökött a tengerre, és mikor visszajött, nem állt szomorúan és magányosan a világban, szerettei nem nyugodtak a csendes temetőben, és gyer­mekkorának repkényfalu háza nem roskadt össze és nem pusztult el. Á, dehogy, hazajött részegen, mint a csap, és sürgősen bevitték a dutyiba. És felnőtt és megnősült, és nagy családja lett és egyik éjszaka szétverte az egész család fejét egy baltával, és mindenféle csalással és gazem­berséggel megvagyonosodott; és ma ő a legpoko­libb, legkomisszabb csirkefogó a szülőfalujában és általánosan tisztelik és tagja a törvényhozó testületnek. Amint látjátok, a vasárnapi iskolák könyveiben nincs egyetlen olyan rossz James sem, akinek ilyen bolond szerencséje lett volna, mint ennek a Jimnek a varázslat védte életével. (Fordította: Szász Imre) Rí ELSŐ AMfcslIAS ÚJSÁG Az amerikai újságírás 250 éves. Az első ameri­kai újságot Boston városban adták ki 1704 ápri­lis havá-ban, a neve “Boston News-Letter” volt. Miután heti ujságlevél akart lenni, cimfején a dá­tum az egész hetet jelezte, ilyenformán: Boston, április 17-24. 1704. Nagy dolog volt abban az időben egy ilyen újság-levél, amely nemcsak a város s a gyarmat híreit hozta nyilvánosságra, hanem még külföl­di híreket is közölt. A szerkesztője John Camp­bell postamester volt. Az újság kiadás eszméje persze nem a Camp­bell ötlete volt, amennyiben Angliában már je­lentek meg kézírásos újságok s Campbell ezekből vette ki az európai híreket. De a postamester­ség máskülönben is a legalkalmasabb foglalko­zás volt a hírek gyűjtésére, mert a postát láto­gatták meg első sorban is a kikötőbe befutó ha­jók kapitányai és legénysége, akiktől a posta­mester értesült a külföld legfontosabb esemé­nyeiről. És a postára jöttek el a környék vidéké­nek lakói is, sőt még postakocsik utasai is, akik mind hoztak valami híranyagot. A Boston News-Letter megjelenése után ha­marosan a környék más városaiban is kiadtak hasonló ujságleveleket, amelyek versenyre keltek egymással. A Boston News-Letter már hirdetése­ket is közölt. Bostonban ugyan már 14 évvel az­előtt megkísérelt valaki kiadni egy újságot, de mindjárt az első szám megjelenése után a kor­mányzó betiltotta, mert megírta, hogy az angol kormány Kanadában az indiánokat a franciák ellen akarta felhasználni. Szigorú cenzúra A cenzúra tehát megfojtotta az első kísérletet, de a többi lapok is sokat szenvedtek tőle. Általá­ban a hatóságok rossz szemmel nézték az újságo­kat, féltek azoktól. Virginia kormányzója, Sir William Berkeley például igy irt róluk 1671-ben: “Hála istennek nekünk nincsenek szabad iskolá­ink, sem szabad sajtónk s remélem, hogy száz éven belül nem is lesznek. Hiszen a tanulás csak engedetlenséget és eretnekséget hozott a világra, a nyomtatás pedig a kormány gvalázására ad alkalmat. Isten őrizzen meg toliik!” A kormány közegek felfogása a sajtóról Camp­bell korában is ilyenféle volt, azért nagyon kel­lett ügyelnie, hogy mit ir a 7 incs széles és 11 és fél incs hosszú 2 hasábos papírlapra. A szer­kesztő a hírek két-harmad részét a londoni újsá­gokból vette át, a többit az “eredeti” hírek osz­tályába sorolhatjuk, amiket a szerkesztő “szem­tanuktól” hallott, vagy azok Írtak meg neki le­vélben. Lukszus dolog Az újság ára két “pence” volt példányonként, ami ugylátszik igazi “lukszus” tárggyá tette az újságot. Aki kiolvasta, még a tehetősebb egyén is, nem dobta el, hanem mint értékes ajándékot adta tovább ismerőseinek s barátainak. Termé­szetesen számításba kell vennünk, hogy abban az időben az irni-olvasni tudók száma igen kicsi volt, igy amikor a lap elérte a 300 cirkulációt, már igen nagy hírnevű lapnak számított. Campbell újságja a hírek és hirdetéseken kivid időközönként humoros dolgokat is közölt. Ilyen volt például az a rémhír, hogy egy indián elra­bolt egy fehér leányt Portmouth városból s két hétig magánál tartotta. Hogy hol van ebben a humor? Ott, hogy a következő számban megír­ták, hogy . a rabló nem indián, hanem egy jóké­pű fehér fiatalember volt és az azután következő számban pedig még hozzáadták, hogy a szóban- forgó leányzót nem is kellett rabolni, hanem nagy örömmel ment a kétheti találkozóra. A humort ily módon “kinyújtották” akkoriban. Azt lehetne hinni, hogy Boston város*növeke­désével Campbell lapja aranybányává lett. De nem igy történt. Ennek azonban valószínűleg maga Campbell volt az oka, aki a híreket olyan sorrendben közölte le, ahogy feljegyezte. És mi­után egyre több hirt kapott, a közléssel elmaradt olyannyira, hogy végre a legfrissebb hirei is már két évesek voltak. Campbell ugyan nyugalomba ment 1722-ben, de a lapja fennmaradt egész 1776-ig, mikor beszüntették, mert nagyon ki­rálypárti maradt. A LÁBATLANI CEMENTGYÁRBAN két uj mészégető kemence épül, melyeket a tervek sze­rint még ebben az évben üzembehelyeznek s ez­zel naponta mintegy 700 mázsával több meszet égethetnek: Budapest első labdarugó mérkőzése (Folytatás a 9-ik oldalról) Hatvan évvel ezelőtt kezdték szeretni a lab­darúgást. A pályákról azonban hamar eltűntek a ferencjózsef-kabátosok, a cilinderesek, helyük­be kerültek a micisapkások, a diákok. A fut- ballabda diadalutja megkezdődött. Az első mér­kőzés száztíz nézőjét ma már Népstadionunk száztizezres néző-rekordja váltotta fel és az egész országban jóformán nincs város, község, vagy legkisebb falu, ahol ne díszelegnének fut- ballkapuk... Pataky Károly

Next

/
Oldalképek
Tartalom