Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1957-07-18 / 29. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ July 18, 1957 Lázadó báránykál Egyszer csak a birka-türelemnek is vége szakad írta: GERÉB JÓZSEF Bevallom, én bizony nem tudom elhinni, hogy az a sok kellemetlenség, baj és szenvedés, ami­ben mostnában részünk van, csak agysejtjeink működésének a jelenségei s igy valójában nem is léteznek, hanem csak úgy bebeszéljük magunk­nak. De amit igy bebeszélünk, — mondják a “psychology” (lélektan) apostolai, — azt kis hozzáértéssel éppenugy ki is beszélhetjük ma­gunkból. Ez a “kis hozzáértés” az, amiben én nem igen "hiszek s az ilyen leckékért nem va­gyok hajlandó fizetni. Mert lehet ugyan, hogy sokféle bajt “bebe- sszél” magának az ember, de a “kibeszélés” már nem olyan egyszerű dolog. Itt van példának a HIDEG-HÁBORÚ. Bebeszélték, hogy a Szovjet­unió támadni akarja az Egyesült Államokat, megkezdték tehát a fegyverkezést, amit nem tud­nak abbahagyni, hiába BESZÉLTÉK KI, hogy az a támadás csak légből kapott mese volt. Aztán gyakorlatból tudom, hogy vannak olyan esetek, amelyeknél még a hírhedt Dr. Peale “pozitív gondolkodás” módszere sem használ. Itt vannak példának a mai förtelmes melegek. Hiába biztatom magam a Peale módszerén, hogy “egészen jól érzem magam a nagy me­legben !” — ha a hőmérő a száz fokon felüli te­rületre ugrik, önkénytelenül is ezt válaszolom a fenti biztató mondatra: “Hazudsz, barátom, hazudsz!” És ezt már aztán igazán pozitív mó­don mondhatom. A meleg még nem is lenne olyan kellemet­len, ha nem lenne páradús a levegő és éjjel le­hetne aludni. De igy hiába veszem elő Rév. Peale rendszerét, hiába mondogatom magamnak fet­rengés közben az ágyban: “Most aludni fo­gok... most aludni, fogok... most aludni fo­gok ...” Addig hánykolódom, hogy végre mér­gesen mondom: “Fogsz ám a fenét!” Ezzel az­tán fel is adom a pozitív gondolkodást. Régi módszer De mert még mindig csak hánykolódom, hát elhatároztam, hogy visszatérek a régi jól kipró­bált rendszerhez: a birkaolvasáshoz, ami igen egyszerű dolog, nem kell hozzá lélektani dokto- rátusz, sőt még teológia sem. Az ember csak kis, két lábnál nem magasabb korlát-keritést képzel maga elé, az egyik oldal­ra ugyanazon képzeletbeli erővel egy nyáj bir­kát telepit, amelyek egymásután ugrálnak át a kerítésen. Mármost ha gondosan számoljuk az átugrálókat, mire a hatszázhoz jutunk, egész biztosan elalszunk. Persze, hamár az ember csinálja, hát csinál­ja ízlésesen. A birkák ne legyenek akármilyen kölöncös juhok, hanem kedves pof áj u, ragyogó­an tiszta fehérszőrü báránykák, amelyek szem­léletében is élvezetet talál az ember. Hamár a képzeletre bízzuk a teremtést, miért ne választa­nánk a legjavát, hiszen egybe kerül? Az egyik barikának adunk egy darabka sós­kiflit, amit nagy élvezettel fogyaszt el s a meg­maradt másik darab kiflit csaléteknek átdobjuk a kerítésen. Erre á barika utána ugrik, a többi­ek meg azt hívén, hogy a korláton' túl rájuk is vár a manna, követik az elsőt és igy megkezdő­dik a barikák ugrálása, mi meg hozzáfoghatunk a számláláshoz. Visszatérnek Egyideig szépen és rendben megy a dolog, de amikor elhagyjuk a százat, hát látom, hogy az egyik bárány a jobb oldalon visszasompolyog, majd a korláton keresztül visszaugrik az eredeti oldalra. — Hej, az apádat! — kiáltottam rá. Még sze­rencse, hogy figyeltem, igy el tudtam kapni a lábát és vissza tessékeltem, aztán folytattam tovább a számolást. Kis idő múlva látom, hogy úgy a jobb, mint a bal oldalon is visszaugrott egv-egy bárányka s hiába kapkodtam jobbra is, balra is, egyszerre eltűntek a falka közepette. — Hát most meg mit csináljak? — kérdez­tem csak úgy magamtól. Mert annyi bizonyos, hogy akár fél éjszakát is eltölthetek a vissza- sompolygók keresésével, a nyájban már nem ismerek rájuk. Hagytam hát őket, hadd ugorjá­nak mégegyszer, ha éppen kedvük tartja. De ettől kezdve jobban figyeltem s amikor észre­vettem a következő visszaugrót, hirtelen elejé­be tettem a lábamat a korlátra, amit persze már nem tudott átugrani s visszaesett. Engem meg ne rugdalj! — mordult rám a megtorpant bárány. Csodálkozva néztem rá. Nem az lepett meg, hogy megszólalt, hanem az, hogy ilyen merészen szállt szembe velem. És aztán mindjárt le is te­gezett, mintha valamikor egjTütt kondáskod- tunk volna. Ki gondolta volna, hogy ez a szelíd kis jószág ilyesmire képes legyen? Gondoltam, talán megütötte magát, jó lesz hát, ha megbé­kítem. — Nézd csak kis barikám, — szóltam hozzá becézően,*— dehogyis rugdallak én téged, de lá­tod, te vagy az oka, hogy a lábam eléd tettem, mert nem teljesítetted a kötelességedet. — Micsoda kötelességet? — kérdezte ártat­lan pofával. — Visszaugrottál és azzal megzavartad az olvasásomat, — mondottam neki. — Miért volna az a mi kötelességünk, hogy téged elaltassunk? — szólt közbe egy másik bá­rány. — Hát azt hiszed, hogy mi nem jobban szeretnénk a friss lucernásban legelészni, vagy a szellős karámban szundikálni, mint itt ugrál­ni a te szórakoztatásodra? Lázadoznak Körülnézek, hát látom, hogy a báránykák szemei már nem is kékek, nem is oly szelídek, hanem borúsak és haragosak. Aztán a fejeiket is vészjóslóan csóválgatták. Szóval látható lett a nagy elégületlenség. — Nini, a teremtésit, — mondom úgy magamnak, — hiszen ezek LÁ­ZADNAK, jó lesz hát okosan beszélni velük. Szerencsére igénybe vehetem a TUDOMÁNYT s könnyen észretérithetem őket. — Báránykák, ide hallgassatok! — kezdtem a tudományos fejtegetéshez, ősidők óta közis­mert dolog, hogy ti vagytok az erény, a béke és a türelem megtestesítői. Ezt a dicső múltat akarjátok most... — Már éppen elég volt abból a dicső múltból, — vágott közbe az egyik bari, aki valamilyen vezér félének látszott. — Hiszen ez csak egy kis szórakozás, ami ne­kem is meg nektek is csak jót tesz, — kezdtem csillapítani őket, amire jobbról is meg balról is nagy nevetéssel válaszoltak. — Szórakozás neked, de nem nekünk, — mor- dula rám a vezér. — Persze ti, túl okos meg túl kapzsi emberek mindent^csak a magatok szem­pontjából néztek. Azt hiszitek, hogy ami nektek jó, hát az jó minden élőlénynek. A világegyetem központjába képzelitek magatokat és úgy tartjá­tok, hogy minden, de minden csak titeket szol­gáljon. — De kérlek, báránykám, — vetettem közbe, — hogyan mondhatod azt? Mi, a természet ko­ronái, annyira önző lények lennénk? — Blá-blá-blá, — mondotta a vezér, — hi­szen minket is csak azért szerettek, mert gyap­júnkból ruhát, a bőreinkből hamisított perzsa bundákat, a húsúnkból báránypaprikást és egyéb ínyencségeket készittek, sőt még a beleinket is felhasználjátok és közben szentül hiszitek, hogy mi, a BIRKA-NEMZETSÉG végtelenül boldogok vagyunk, hogy titeket igy szolgálha­tunk. F elokosodtak Most már egészen nyilvánvaló lett, • hogy az eddig mindig türelmes birkafajt valaki feloko- sitotta, öntudatra ébredtek és fellázadtak. Jajj, mi lesz az emberekkel, ha az állatvilág öntudat­ra ébred? — jutott eszembe hirtelen. Akkor jön aztán csak az igazi nagy, általános társadalmi forradalom. Jó lesz lecsendesiteni őket, gondol­tam. A vezér említett valami szentet, megpró­bálom tehát a vallás igénybe vételét, a lázadó emberéknél az sokszor használ. — Kedves kis jószágaim, — kezdtem megint nagyon behízelgő, szinte kenetteljes h»ngon, — ne mondjátok, hogy mi nem becsülünk bennete­ket, hiszen már a bibliában is olvashatjátok, hogy Ábel, az első ember fia BÁRÁNY ÁLDO­ZATOT mutatott be az urnák. .. Általános nevetéssel fogadták szavaimat. Az egyik bari mindjárt meg is jegyezte: — Azt a szép mesét is a ti érdekeiteknek meg­felelőleg meghamisítottátok. — De ez már nem igaz! — tiltakoztam eré­lyesen. — Már pedig úgy van, — mondotta az egyik bárány, akinek olyan tudós kis pofája volt, hogy komolyan kellett venni a szavait. — Az eredeti Mózes mesében úgy volt, hogy Ábel gonosz, sza­dista természetű fickó volt, aki örömet talált a virágok letépésében és az ártatlan állatok le- gvilkolásában. Mikor az apja kérdőre vonta, hogy miért gyilkolt le egy kedves kis bárányt, hát azt hazudta, hogy azt az Urnák, — vagyis a Kert tulajdonosának akarja adni. Ádám el­hitte neki, mert már elfelejtette, hogy az Ur előtt egészen egyforma értékű minden teremt­ménye, a bárány tehát éppen olyan kedves, mint az ember és az Urnák nem lehet azzal ked­veskedni, hogy valaki elvágja a nyakát egy ár­tatlan báránynak. Csak ti, hiú és önző emberek találtátok ki, hogy az ur kedveli az ilyen cél nélküli öldöklést és még máig is hirdetitek ezt a hazugságot, hogy azzal a háborúkat igazoljá­tok. A büntetés — Lári-fári, — vetettem közbe, — hát ak­kor miért büntette meg az Ur Káint azzal, hogy kiűzte őt a Paradicsomkertből? — Ne bolondozz! — vágta vissza tudós bari, aki ugvlátszik, hogy a teológiához is értett. — Hiszen addig be voltak zárva a Kertb^. de jutal­mul azért, mert megbüntette a fivérét, az Ur kinyitotta a kaput s mondotta: Most már men­jetek, ne raboskodjatok a kis kertben, nektek adom az egész földet. Hát hol van itt a bünte­tés? Kérdezd csak meg azokat a rabokat, akik a börtönök kertjeiben dolgoznak, mit szólnának az ily büntetéshez. Persze ti, kapzsi emberek még az egész földtekével sem vagytok megelé­gedve, most már a Hold meg a csillagok után kapkodtok. Ebben lehet valami igaz, — gondoltam ma­gamban s ha sokáig vitatkozom velük, még le­torkolnak, csúffá tesznek. Legjobb lesz, ha eré­lyesen lépek fel, mint Amerikában szokták a sztrájkoknál. Kirendelik a rendőrséget, a kato­naságot, sortüzet adnak s a megfélemlített lá­zadókból megint engedelmes rabszolgák lesznek. Erószakszervezet Kezdtem gondolkozni, hogyan tudnék rájuk ijeszteni, hogy az ugrálás folytatására bírjam őket. Végre is nálam az volt a fontos, hogy el­aludjak s nem az, hogy teológiai ismereteket szerezzek. Egyet húztam a nadrágszijamon, mutatva, hogy azt korbácsnak is lehet használni és igen erélyes hangon szóltam rájuk: — Csőcselék birkák, oktalan állatok, ha azon­nal meg nem kezditek az ugrálást, hát közétek cserditek. — Ekkor hirtelen eszembe jutott va­lami, — ha tovább is makrancoskodíok, hívni fogom a kutyát! Igen is, a kutyát, az majd el­bánik veletek! — Még erre sem mozdultak, mi­re el kezdtem kiabálni: — Pegi, Pegi, Pegi, gyere csak, kergesd meg őket! Ugrálás helyett az egész banda csak mosoly­gott. A tudós meg nevetve mondotta: — Azt ugyan hívhatod, ott szundikál egész nap a televízió elé tett párnán, örül, hogy meg­szabadult más állatok hajkászásától. Hát ezzel megint felsültem, — mondom ma­gamnak. Azért mérgesen kiáltottam feléjük: — No jól van, menjetek hát a pokolba! Majd előveszek egy unalmas könyvet s az elaltat. — Arra a célra talán a saját Írásaid is meg­felelnek, — vágja a szemembe az egyik röhög­ve, amit a többiek is nagy hahotával fogadtak, — Ejnye te szemtelen ripők, ezt már nem tűröm, — fakadtam ki dühösen és előre léptem, hogy a szemtelen pofának jól meghúzzam a fü­leit. Ugylátszik nem vettem észre, hogy egy pil­lanattal előbb az egyik bárány a hátam mögé sompolygott, most aztán egy kis keveredés, du­lakodás támadt, élűiről meglöktek, mire hanyat- zuhantam s olyat ütöttem a padlón, hogy majd lyukat fúrtam rajta. Ahogy felkapaszkodtam s visszaültem az ágy szélére, persze a korlátnak meg a lázadó bárány- káknak már hült helyük sem volt. De én még sokáig tanakodtam: Jaj, mi lesz az emberrel, ha az állatok öntu­datra ébrednek?! OLASZORSZÁG “atom-városa” a Lago Mag­giore partjain, Ispra városka közelében épül föl. A tervek szerint a telép első atommáglyája 1958-ban kezdi meg működését.

Next

/
Oldalképek
Tartalom